Neville & Frankie ~ i've got a thing for being dramatic

Nem értem, hogy ebbe az egész hercehurcába én miért vagyok belekeverve. Vágom, hogy anyának jobb dolga akadt annál, hogy a kiszortírozott holmikat hurcolja, csak fogalmam sincs miért nekem kell betöltenem az áldozat szerepét. Mármint, most komolyan, bagolypostával nem lehetett volna ezt elküldeni? Jó, lehet, hogy nem egy, hanem tíz bagoly kellett volna hozzá, de megspórolt volna nekem egy elszúrt délutánt meg egy kellemetlen találkozást az öregemmel.
Kelletlenül csapom a hónom alá a csomagot, és húzódok el, amikor anya meg akarna ölelni. Úgy nézek rá, mintha egy mugli toppant volna be az Abszol útra. Mégis miből gondolja azt, hogy minden szép és jó? Lehet neki meg az új pasijának igen, de én koránt sem érzem jól magam a bőrömben. Ezért is festettem be a hajamat szőkére, gondolván, hogy így kevésbé hasonlítok majd apára meg amúgy is szerettem volna kipróbálni valami újat.
Belemarkolok a Hop-poros tálkába, majd a kandallóba lépek, és egy hatalmas sóhaj után tisztán és érthetően kimondom a címet. Kényelmetlenül érzem magam a smaragdzöld lángok között, de csak pár pillanatig tart az egész, aztán a következő percben már apám házában porolom le a ruhámat. Nem jelentettem be az érkezésemet, mert titkon reméltem, hogy apa nem lesz otthon.
A csomagot még mindig a kezemben tartom, bár bevallom, fogalmam sincs anya mit pakolt bele, de nem is érdekel túlzottan. Csak meg akarok lépni innen minél hamarabb.
Elindulok a nappali irányába, hogy lepasszoljam ezt a vackot, de útközben összefutok apával. Megtorpanok, grimaszolva pillantok rá, hiszen amint meglátom máris lenne pár keresetlen szavam, de egyelőre lenyelem őket.
− Szia. Anya küldte. És nem, nem tudom mi van benne – nyújtom felé ezzel a lendülettel a barna papírdobozt, ugyanis semmi kedvem tartogatni, és nem is az én hülyeségem. Ha méltóztatik átvenni, akkor zsebre vágott kézzel meredek rá, hogy mégis milyen békülős szöveggel akar most előállni.

Ha tavaly Goldie nem lett volna olyan lelkes a birtok kitakarításában és a lomizásban, akkor most még bőven akadna munkánk. Igazából a szobák egy része még mindig lakatlan, mert akármennyire is igyekeztünk berendezni a hallt, a nappalit, a konyhát, kapott egy dolgozót és egy külön könyvtárszobát is a ház, még mindig akad három-négy szobája, amit csak kipakoltunk és kitakarítottunk, de se berendezve nem lett, se belakva nem is lesz, mivel ketten vagyunk összesen erre a jókora házra és még a birtok többi részét nem vettük figyelembe. Prioritást élvezett az, hogy a garázst, a fészert és a kertet az ott lévő üvegházakkal rendbe tegyük, addig is sikerül elhelyeznem azt a sok növényes holmit, amiket eddig csak a Roxfortban halmoztam fel. Lévén, hogy a Foltozott Üstnek nem igazán volt nagy udvara, ide pedig okkal nem jöttem vissza nagyon jó ideig. Lehet ezt arra is fogni, hogy nem merek szembenézni a múltammal, de ezzel nem lehet megvádolni, mert mind a mai napig látogatom a szüleimet a Mungóban.
Goldie valami programot talált ki a mai napra, így nem is számolok az érkezésével. Majd jön, egyszer csak, egyik nap. Bízok benne, mert lelkiismeretes lány, akiről elképzelni sem tudnám, hogy valami bajba ártaná magát. Érettebb ő annál, hogy ne tudja, mi a jó neki. Én igyekszem megszokni azt is, hogy a kamaszodás útjára lépett és kezd tényleg önállóbb lenni, sokkal jobban, mint eddig valaha is, csak hát amíg a suliban voltunk, ez nem volt ennyire szembetűnő. A házirend miatt ugyanis annyira nem járkáltam utána, hogy merre mászkál az én Napsugaram. De el kell fogadnom, hogy öregszek és az idő rohan. Ahogy el kellett fogadnom azt is, hogy ebben a hatalmas házban sokkal hamarabb tűnök magányosnak, hiába tervezem meg a programjaimat és hiába ültetem halomra a növényeket. De ettől függetlenül azt hiszem elmondhatom, hogy boldog vagyok és kiegyensúlyozott. Persze mindez a magam módján, de így van. Akkor is így van, ha az én lelkemen szárad, akkor is így van, ha a fiam dühös rám és ahányszor elhaladok az egyik üres szoba előtt, mindig megállok benézni hosszan elmélázva, hogy ez akár az övé is lehetne. Mert választhatna bármelyik közül, úgy rendezhetné be, ahogy szeretné. Helyette mindegyik csak fehérre van meszelve.
Épp az egyik könyvet teszem vissza a helyére egy alapos végigböngészés után, amikor megérzem a konyha felől a jó illatokat. Szaporábbra veszem a lépteimet, nehogy a kései ebéd odaégjen. Máskülönben nézhetek valami más után. Igaz, a főzési tudományom még mindig nem az igazi, de még éppen idejében veszem ki a steaket a sütőből. Már vártam, hogy hamar meglegyen, ha már a köret és a saláta is kész hozzá. Igaz, a mosogató egy rémálom, mert az előkészítést persze a serpenyőben kezdtem meg. Elég hozzá egy pálcaintés is. A forró tálat az asztalra a hőfogó eszközre készítem ki, amikor zajt hallok a nappali felől. Pontosan tudom, hogy ez a kandalló volt, így aztán meg is örülök, hogy nem egy személyre készítettem az ételt, hanem meg is tudom Goldie-t kínálni vele. Mert ki más érkezhetne? Azonban ahogy besietek, nem a lányom megszokott szőke tincseivel találom szembe magamat, hanem a fiaméval. Hogy tessék? Úgy akad el a szavam zavaromban, mintha csak most léptem volna át a Roxfort kapuját. Esküszöm megboldogult Trevorom is többet brekegett volna ebben a néhány másodpercben, amit végül Frankie tör meg. Persze, hogy örülök neki, de hogy néz ki?
- Szervusz fiam. - köszöntöm végül, ahogy hangomra találok. Ha már itt van, márpedig itt van és azzal a dobozzal hadonászik, akkor nem fogok félnótásként ácsorogni.
- Öhm... jól van, tedd csak le a kanapéra vagy az asztalra. - nem kell megkérdeznem, hogy mi járatban van itt. Ahogy az arcáról is le tudom olvasni azt, hogy mennyire nem óhajt itt lenni. De nem fogom elengedni szó nélkül.
- Kiszőkültél a napon? - de idióta kérdés, édes Merlin. Kicsit jobban kellene összeszednem magam, de mentségemre szóljon, hogy nem hittem volna, hogy mostanában beteszi ide a lábát. És azt sem hittem volna, hogy szól hozzám. A Roxfortban az órán nyilván nem szeretett volna kellemetlen pillanatokat okozni egyikünknek sem, de most megtehetné, hogy levegőnek néz.
- Nem vagy éhes? Készítettem egy kis steaket. Bár... gondolom anyád már megetetett.

Semmi humorom itt lenni, mert ez a hely is csak arra emlékeztet, hogy semmi sem a régi. Még a konyhából kiszökő illatok miatt is elszorul a torkom, hiszen azok a pillanatok jutnak eszembe, amikor együtt vacsoráztunk. És most mi van? Apám egy másik nővel kavar, anyám egy másik pasival találkozgat, az esetek többségében pedig azt se tudom, hogy a kishúgom hol jár. Mi lett a családommal? De tényleg, rajtam kívül senki nem látja, hogy mennyire nem jó ez így?
Megrázom a fejemet, és ingerülten szusszantok egyet. Még ez a hülye doboz! Azt se tudom mi van benne, de legszívesebben a földhöz vágnám, és visszatérnék a saját szobámba. Bezárkóznék, és maximális hangerőn bömböltetném a rádiót, ami elnyomja majd a párnámba fojtott sikításomat. Nem vagyok jól. Mégse érdekel ez senkit.
Apám is felbukkan, és látom az arcán, hogy nyilvánvalóan valaki mást várt. A húgomat, vagy talán azt a nőt. Erre a gondolatra megremeg a kezem, és magamhoz szorítom a dobozt, hogy ne lássa rajtam az idegességet.
− Szia – felelem kurtán. Nem tervezek nagy összeborulást, nem igazán vagyok a híve, és amúgy sem érdemli meg. Érezze a neheztelésemet. Érezze, hogy mennyire elszúrtak mindent.
Mindenféle finomkodás nélkül leejtem a dobozt az asztalra, hogy aztán azzal a lendülettel zsebre dugjam a kezeimet. Felhúzott vállakkal pillantok rá, és a következő kérdése olyan szkeptikus pillantást vált ki belőlem, mint még soha.
− Hajfestéknek hívják. Nem vagyok palánta, hogy a napfény ártson nekem – forgatom meg a szemeimet, mert már ez az idióta gondolat is ingerel. A következő kérdéseivel pedig további olajat önt a tűzre. Az orrnyergemet masszírozva mélyen magamba szívom a levegőt, és lassan kifújom.
− Először is, tizenhat vagyok, ami azt jelenti, hogy tudok magamról gondoskodni, és előbb etetem meg magamat, mint anyám engem. Másrészt, maradhatok, ha egyedül vagy – nyomom meg az egyedül szócskát, mert nem örülnék neki, ha a nagyságosasszony kiszambázna az egyik szobából. Egyáltalán nem kívánok találkozni vele a nyári szünet alatt.
− Egyébként meg, inkább a te steaked, mint anya borsófőzeléke – vonom meg a vállamat, miközben elhaladok mellette a konyha irányába.

Úgy számolni bármi olyannal, ami váratlanul ér elég nehéz, ha még igazából azt is elfelejtem sokszor, ami nyilvánvaló. Jó, most ez alatt nem azt értem, hogy elfeledkeztem teljesen a fiamról, csak nem számítottam rá, hogy pont ma és pont most fog megérkezni. Valamiért úgy gondoltam, ennél sokkal, de sokkal több időre van szüksége, de hozzám bármikor jöhet, nem fogom elküldeni, sem ignorálni. Pedig lassan számíthattam volna rá, hisz eltelt csöndesen egy év is. Egy olyan év, amikor többnyire csak a vádló pillantásával találkoztam, hiába igyekeztem vele szót váltani a meccsek után, gratulálni, ha sikeresek voltak. Nem vagyok egy nagy kviddicses, de a sportot mindig szerettem nézni a lelátóról, torkom szakadtából üvölteni, még ha ez az utóbbi években elég kellemetlenül vette volna ki magát a tanároknak fenntartott pódiumon.
Nem tudom eldönteni mi furcsább, itt látni a házban, vagy a haja, ami úgy rikít, mintha egyébként az lenne a dolga, hogy világítson. Valamikor egészen kicsinek még szőke volt valóban, de az évek alatt elég hamar besötétedett a haja és nyilvánvalóvá vált, hogy az én sötét tincseimet örökölte a húgával ellentétben. Belátom, hogy a kérdést igazán kurtán tehettem fel, ha azonnal ez a reakciója, de nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy még mindig neheztel rám és az a kezében lévő doboz az egyetlen oka annak, hogy tiszteletét tette nálam. Rég járt itt, igazából örülnék neki, ha többször jönne, már csak a régi emlékek miatt, a nagyanyja emléke miatt is.
- Stílusváltás? – tudok én normálisabban is beszélgetni. Azért mégis csak érdekel, hogy miért festette a fiam pont erre a nem is tudom, csibesárga színre a haját, amikor igazából az is jól állt neki, ami volt. Az ilyen dolgok mögött lelki okokat sejthetnék leginkább és ezt az apjaként szükségesnek érzem kipuhatolni.
Olyan világi nyugalommal hallgatom végig a kioktatását, amilyet már komolyan díjazni kellene. Megértem, dacos, sértett és még számolnom kell azzal, hogy a harag szól belőle és nem a józan ész. Apaként volt rá bőven elég sok évem, hogy gyakoroljam a pókerarcot, de ha mást nem, azt biztosan, hogy ne mutassam ki a nemtetszésem, ha nem indokolt. Most nem indokolt, csak olaj lenne a tűzre, amit aztán most nem kívánok a hátam közepére sem. Én csak örülök annak, ha minél több időt tölt el itt, lehetőleg velem. Akármennyire is igyekszem türelmes szülő lenni, azért pokolian hiányoznak a közös programok.
- Én egy percig sem vontam kétségbe, hogy egyedül is eltalálsz a hűtőig. De ismerjük mindketten anyád. - tárom szét tök ártatlanul a kezeimet. Nem feltételezhetek ilyeneket? Nem tartom már régóta azt, hogy a fiam pisis lenne, akit körbe kell ugrálni. De vannak dolgok, amik akkor sem fognak változni, ha harminc éves lesz. De majd megérti.
- Ha úgy érted, hogy egyedül, hogy Goldie épp nincs itthon, akkor eltaláltad. De bármikor jöhetsz hozzám, mindig legalább három-négy főre főzök, mert nyáron sosem lehet tudni, hogy Goldie mikor akar itthon lenni és mikor nem. Alkalmazkodom hozzá. - amikor belevágtunk ketten ebbe az egészbe, akkor azt gondoltam, Goldie természete túl jó ahhoz, hogy minden sínen menjen. Igazából megy is, de ahogy egyedül maradtam minden teendővel, rájöttem, hogy mennyi mindent is kell fejben tartani és figyelni rá. Én pedig ismerem magam és tudom, hogy ez nekem kihívás. De megoldjuk.
Akkor eldöntöttnek tekintem a témát és már megyek is az asztalra pakolni mindent, hogy Frankie elé tehessem a friss és még elég meleg húst. Nem tudom, hogy otthon most mi a módi, én igyekszem egyszerű ételeket változatosan és jól elkészíteni. Annyira nem vészes a helyzet, hogy csak és kizárólag rántottán és mindenféle mireliten meg rendelt kaján éljünk. De izgatott vagyok, mert így akkor tíz percnél több időt tölt el velem egy asztalnál. Jut is eszembe, a dobozt gyorsan száműzöm a kanapé mellé és akkor útban sem lesz.
- Hogy telik a nyarad? - ha már minden előtte van és én is leülök enni vele, miután jó étvágyat kívántam, nem akarom kihagyni a lehetőséget, hogy felőle és csak felőle érdeklődjek. Talán menni fog úgy a beszélgetés, hogy ne vitatkozzunk össze bármin. Tényleg bármin.

Nagyívben kerülöm apámat. Nagyívben kerülöm anyámat is, bár őt kicsit nehezebb, tekintve, hogy egy fedél alatt élünk. Ettől függetlenül még mindig nem tetszik a szituáció, amelybe belesodortak, így minden lehetséges eszközzel lázadok ellene. Most például hajfestéssel, aztán ki tudja legközelebb mit találok majd ki.
− Mondjuk úgy, hogy családváltás – felelem, utalva arra, hogy ezek után jobban szeretnék inkább anyámra hasonlítani, bár… Nem. Egyikükre sem akarok igazán. Mert jelenleg rosszul vagyok attól, hogy a Longbottom nevet viselem, de az Abbott pont ugyanolyan rosszul érintene. Lehet, hogy inkább vörösre kellett volna festenem a hajamat, és megkérni valamelyik Weasley-t, hogy fogadjon örökbe. Náluk eggyel több, vagy kevesebb igazán nem számít.
Mondhatnám, hogy ingerel, hogy nem látom dühösnek, de tudom jól, nála ez az alapméretezett. Nem is tudnám elképzelni, hogy kikel magából, pedig Merlinre esküszöm, hogy az elmúlt évben nagyon igyekeztem. De semmi. Már nem is tudok bosszankodni rajta.
− Ismerjük persze, ezért is tanultam meg gondoskodni magamról – vonom meg a vállamat, bár mostanában egész jól feltalálom magam a mirelit kajákkal, mert gyakran már csak dacból sem vagyok hajlandó megenni, amit anya csinál. Meg hát, tudjuk jól, hogy a család borsófőzeléke híresen életveszélyes.
Csendesen hallgatom apám magyarázatát, bár valahogy nehezen tudom elhinni, hogy a drága új barátnője nem fordul meg egyszer-kétszer a házban.
− Nem arra értettem – húzom el a számat, utalva arra, hogy ha a nagyságos asszony felbukkanna, akkor sarkon fordulok. – Egyébként meg, ha ketten éltek, és nem tudod, hogy Goldie mikor jön haza, akkor nem gondolod, hogy kissé pazarlás ennyi emberre főzni? – fonom össze a karjaimat a mellkasomon, bár nyilvánvalóan én láttam hülyén a dolgokat. Vagy csak már hozzászoktam, hogy ha éppen kisütök valami kaját, akkor pont akkora adagot, amit éppen megeszek.
Mindenesetre beadom a derekamat, és vele maradok egy kicsit, hiszen a héten még nem ettem főtt ételt, és bármennyire is utálom jelen pillanatban apámat, ettől függetlenül egy kicsit hiányzik. Csak egy kicsit.
Követem hát a konyhába, és mondanám, hogy segítek neki, de fogalmam sincs, hogy mit hová pakolt, így csak helyet foglalok az étkezőasztalnál. Igyekszem nem magamba szívni a steak illatát, ahogy a tálca elém kerül.
− Köszönöm, neked is – felelem kurtán, és ilyenkor hálát adok Merlinnek, hogy nem vagyunk vallásos muglik, és nem mondunk el imákat evés előtt. Abba lehet most belepusztulnék. Így is nehezemre esik lassan enni, mert mi tagadás, tényleg finom lett.
Eleinte csendesen eszegetek, többnyire a tálcámra szegezem a tekintetemet, csupán akkor pillantok fel, amikor nekem szegezi a kérdését. Lenyelem a falatot, és tartózkodva ugyan, de válaszolok neki.
− Ha arra vagy kíváncsi, hogy milyen a kapcsolatom anyával, akkor pont olyan pocsék, mint veled. Ezt leszámítva jól. – Elvágom a húst, és egy újabb darab húst tűzök a villámra. Ezek után ismét elhallgatok, és élvezem a meleg ételt. Egy pillanatra eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor együtt evett a család, de ettől a gondolattól csak megkeseredik a számban a falat, és lerakom az evőeszközöket.
− Egyébként elvagyok, a barátaimmal találkozgatok – vonom meg a vállamat, de részletes beszámolót, hogy mikor hol és kivel futottam össze, azt nem tervezek neki adni. Annyira nem vagyunk jóban, hogy beavassam a részletekbe.
Ezután ismét beáll közénk a csend. A tekintetem újfent a kajára vándorol, mert nem tudom, hogy mit tehetnék, vagy mondhatnék. Az egész szituáció feszélyez, talán egy kicsit bánom is, hogy maradtam. Lehet, hogy haza kellett volna menni, amíg még alkalmam volt rá.
− És neked? – kérdezek vissza pusztán udvariasságból, mert őszintén megvallva nem izgat, hogy a nagyságos asszonnyal mit művelnek. Goldie-ról mesélhet, azt mindig szívesen meghallgatom, de azt, hogy azzal a nővel mit csinál… Hallani sem akarok róla, és ajánlom neki, hogy ne is hozza fel a témát, mert akkor felállok az asztaltól, és valóban hazamegyek.

Családváltás... és ne szökjön égnek a szemöldököm a kijelentéstől, mert akaratlanul is az jut csak eszembe, hogy Hannah mennyire gyorsan kezdi magát összeszedni. Őszintén nem irigylem tőle a boldogságot, mi több, én csak örülök annak, hogy önmagára talált és elkezdett elindulni előre a korábbi hogy is mondjam... talán sokk után. Nem nagyon kötötte újabban már az utóbbi időben az orromra, hogy mit miképpen él meg, legfeljebb ha feltétlenül szükségesnek gondolta vagy rákérdeztem. Seamust azóta sem tudom igazából hová tenni, de nem a fiamhoz közel álló személynek, annyi szent. Szóval csak igyekszem nem rossz arcot vágni a kijelentéséhez, hisz így valóban csatlakozhat ő is a szőke családhoz. Milyen kár, hogy most nem sziporkázhatok ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel, csak olaj lenne a tűzre, másfelől tényleg nem tudom, hogy miképpen viszonyul hozzájuk.
- Ráérsz még gondoskodni magadról akkor, amikor már szükségszerű. - egyáltalán nem támogatnám azokat a törekvéseit, hogy túlságosan önállóvá váljon. Megértem a haragját és elfogadom az indulatait, de nem tartom szükségszerűnek, hogy úgy viselkedjen, mint egy nagykorú, amikor nem az még.
- Én meg arra értettem. - válaszolom csöndesen. Nem szándékom folyamatosan szemben állni vele, de ha valamiről hülyeséget gondol, arról szükségszerűnek érzem tájékoztatni. Nem szeretnék most vele Willowról beszélni, legfeljebb ha ő maga szeretné. Szívesen válaszolok bármilyen kérdésére, ha felteszi azokat.
- A hűtőben másnapig eláll. Goldie pedig kap annyi szabadságot, hogy eldöntse, szeretne-e a barátainál maradni egy-egy este, vagy sem. Nem kényszerítem rá, hogy az egész nyarát töltse velem, elég ha jelez, hogy nem jön haza. - van már egy bevett szokásunk, mindig jelentkezik, hogy várjam-e vagy sem. Ha pedig Frankie kétségbe vonná az elhatározásomat a húgával kapcsolatban, akkor kénytelen leszek tájékoztatni arról, hogy pontosan ő taposta ki ezt az ösvényt előtte.
De jól esik, hogy marad és elfogadja a vacsorát, ha már így alakult. A doboz tartalmát ráérek később is átnézni, inkább csak igyekszem mindennel ellátni a vacsorához Frankie-t. Még mindig nehéz elhinni, hogy egy asztalnál vacsorázik velem. Komoly erőfeszítésembe telik, hogy ne mosolyogjak túlságosan feltűnően.
- Ah, vagy úgy. De csak nem ölitek egymást a szünet beállta óta. - nem tudom, hogy beletaposok-e ezzel valami érzékeny témáéjába, vagy sem. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy a válás után mégis mivel tehetnék neki igazán jót, de még sosem sikerült úgy őszintén átbeszélnem vele semmit, mert mindig eljött egy adott pont, amikor megsértődött és nem lehetett vele tovább beszélni. Én türelmes vagyok.
- Szóval eseménydúsan telik a nyarad, nagyszerű. Használd ki, amíg még oda mehetsz, ahová szeretnél és úgy osztod be az idődet is, ahogy te szeretnéd. - tudom, hogy frusztrált a Roxfortban és különösen nehéz volt neki ez az év. De nem tudom megígérni neki, hogy a következő nem lesz az, mert én igyekszem mindent a legkevésé feltűnésmentesen intézni, de tényleg.
- Mindig van mit felújítani a háznál, legutóbb például elhoztunk néhány növényt a húgoddal az itteni felújított üvegházba. Majd igyekszem év közben ingázni és további érdekességekkel előrukkolni a diákoknak. - talán egy picit túlságosan is fellelkesedek a tanári teendőmet ecsetelgetve, de amikor elhallgatok, eldöntöm, hogy nem hagyom csak úgy szó nélkül sem őt, sem a vacsoránkat. Elvégre nem temetés után vagyunk.
- Lefestettem a focikaput, amire olyan sokat rugdaltunk. Kicsit már megszívta a nap. Emlékszem, hogy mennyit cseleztél, egyszer jobbról egyszer balról, aztán te voltál a nap sztárja. - bármikor jó érzéssel gondolok vissza arra, hogy mennyire boldoggá tette a fiamat egy labda és egy mugli sporttevékenység. Nem csodálkozom azon, hogy most is gyakorlatilag labdát terel és lelkesen kviddicsezik. A teljesítményére pedig borzasztóan büszke vagyok, még ha nem is mindig értek egyet azzal, hogy mikor mit tesz a pályán. Igazából erről sem nagyon volt lehetőségem beszélgetni vele. Gyakorlatilag semmiről. Kaptam tőle egy kegyes karácsonyi ebédet hármasban, de ennyi történt. Lefogadom, hogy abban is inkább Goldie keze volt benne.
- Azt hiszem van, ami nem változik. Ha megéhezel, jöhetnél többször hozzám is. Én... mindig szívesen látlak.

Tudom jól, hogy a megjegyzésem célba talál, hiszen ismerem őt, ezáltal azt is, mennyire fájhatnak neki a szavaim, akkor is, ha éppen igyekszik leplezni. Azt akarom, hogy épp annyira fájjon neki, mint amennyire én szenvedek, és észrevegye mennyire elszúrtak mindent. Hogy lássa, nem tudok felnézni az apámra, aki a példaképem volt mindig is, és nem tudom tisztelni anyámat, aki a világra hozott engem és a húgomat. Azt akarom, hogy tudják, mekkora csalódást okoztak, hiszen tőlük tanultam meg, hogy a házassági kötelék és a család szent és sérthetetlen. Erre leromboltak mindent, amit közösen felépítettek, sőt rosszabb… Ezek után mégis melyiküknek hihetnék? Kitől kérhetnék tanácsot? Miként alakuljon, formálódjon tovább az értékrendem, ha egyszer mindent, amit tőlük kaptam talán nem más, mint hazugság?
− Hamarosan nagykorú vagyok, és amúgy sem ért korán elkezdeni, ha senki mást nem érdekel – vonom meg a vállamat egykedvűen már-már odaszúrva, hogy amíg anyám a születendő gyerekével meg az új pasijával foglalatoskodik, addig apám belemerült a házfelújításba, és egyikük sem veszi észre, hogy talán nekem szükségem lenne rájuk. Biztosra veszem, hogy Goldie-nak is, de ő mindig próbált alkalmazkodni, és örülni másoknak, a maga problémáját a háttérbe szorítva. Én nem vagyok ilyen, ha valamit ki kell mondani, ha valamit éreztetni kell, akkor megteszem. Ezért is bámulok most is apám arcába olyan tekintettel, mint aki soha nem fog megbocsájtani neki, és olyan mértékű nehezteléssel, hogyha létezne Pokol, akkor remélem, szégyenében odáig fog süllyedni.
Felszusszantok. Továbbra sem akarom elhinni, hogy a nagyságos asszony nem parádézik itt, azonban nincs erőm a veszekedéshez. Azt viszont abszolút nem értem, hogy apámnak miért szokása egy egész hadseregre főzni.
− És arra nem gondoltál, hogy ránézz időnként? Értem én, hogy rohadtul boldog vagy az új életed építgetésével, de mindketten ismerjük a húgomat, és amíg én az arcotokba vágom, hogy utállak titeket, addig ő nem biztos, hogy beismeri, ha bántja valami. Még saját magának sem – váltok témát a kezeimet leengedve, hiszen az ételnél a saját húgom épsége sokkalta fontosabb, és szörnyű azt hallgatni, hogy nem vagyok itt, hogy figyeljek rá. – Ráadásul a barátja sem a világ legszimpatikusabb embere, csak megsúgom.
Jegyzem meg, hiszen nem tehetek róla, de akárhányszor arra a srácra pillantok, elfog a vágy, hogy finoman jelezzem felé: ha megbántja a húgomat, akkor a legközelebbi meccs során nem csupán egy gurkó, de az ütőm is véletlenül felé fog repülni. És mondhatja nekem akárki, hogy csak paranoiás vagyok, az ösztöneim intenek óva attól az embertől.
Az asztalnál ülve talán egy kicsit hajlandó vagyok leengedni a felhúzott falakat, legalább is, üvölteni és műsort rendezni nem tervezek. A kérdésére azonban ismét vállvonogatással reagálok.
− Az esetek többségében nem vagyok hajlandó beszélni vele, kerülöm őt, rávágom az ajtót… Hasonlók – felelem egykedvűen, mintha csak egy ismerőssel vesztem volna össze, pedig jelen pillanatban anyára jobban haragszom, mint az előttem ülő apámra. Még mindig nem értem, hogy miként lett szinte egyből terhes, és mi a francért jött össze egy olyan emberrel, aki az évezredek óta a család barátja volt. Seamusről meg ne is beszéljünk, mert ha valóban azért sündörgött a család körül, mert anyámmal akart lenni, akkor egy rohadt patkány, aki valóban nem sajátította el a „család szent” fogalmakat. Szóval jelenleg mindenkire irtó pipa vagyok, ezért is tűnök el néha-néha James-ékhez, mert ott legalább nem vagyok a részese a ramazurinak.
− Gondoskodom róla, igen – biccentek arra, hogy valóban van mit csinálnom a nyár folyamán, hiszen jelenleg mindenhol akarok lenni, csak éppen otthon nem. A következő félmondatát nem tudom hová tenni, ezért nem is reagálok rá, hanem inkább az előttem heverő steakkel foglalkozom, miközben hagyom, hogy ő beszéljen.
− Érthető, hogy sok meló van vele, régóta nem volt itt senki – jegyzem meg még mindig tartózkodó hangon, vagy csupán az étel köt le annyira, hogy ne akarjak minden második szavába belekötni, mert meg kell hagynom, egész finomat csinált.
− Remélem, azért nem tervezed őket halálra untatni – piszkálom egy kicsit, mert tudom jól, hogy az évfolyamomon akadnak páran, akik szenvednek ezzel a tárggyal, bár nem apám személye miatt, csupán nem akarnak a földben turkálni, mert nem szeretnek koszosak lenni, na meg a mandragórák másodikban egy életre traumatizálták őket.
Újabb falatot tűzök a villámra, és készülnék bekapni, amikor apám témát vált, és a régi időkről kezd nosztalgiázni. Elmegy a kedvem az evéstől, és leteszem a villát.
− Kár, hogy most már senki nem fogja használni – felelek teljesen elkomorodva, hiszen én is nagyon jól emlékszem arra mennyire imádtam a bőrt rúgni, és apámat beállítani a kapuba. Talán azzal a ponttal kezdődött a labdajátékok iránti szeretetem is.
− Meg aztán, nekem ott a kviddics – kapom fel ismét a villát, és kicsit határozottabban harapok rá a húsdarabra. Egy darabig magamban rágcsálok, már alig van valami a tányéromon, amikor azt mondja, hogy többször is átjöhetnék. Elsőkörben apró fintorral reagálok rá, hiszen nem tudom mit is válaszolhatnék.
− Jobb szeretek otthon lenni – hárítom a választ adást, utalva arra, hogy ez a ház sose lesz az otthonom, és arra is, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Elvégre hiányzik az apám és az anyám is, de olyan, mintha nem lennénk közös nevezőn, ezért pedig piszkosul haragszom rájuk. És nem mondom azt, hogy visszakívánom állítani a dolgokat, egyszerűen csak nem értem, hogy mit miért csinálnak, és ezért szörnyen önzőnek tűnnek a szememben. De nem tagadom, talán egy kicsit jól esik úgy beszélgetni apámmal, hogy nem szökik egekbe a vérnyomásom minden egyes alkalommal, amikor kinyitja a száját, és ebben a környezetben sem az jár folyton az eszemben, hogy mikor fog a háttérben felbukkanni az újdonsült barátnője.

Csodálom a makacsságát, de ebben valamelyest magamra emlékeztet. Tudom, hogy sokszor elég tunya voltam fiatal koromban, de ha valamit nem helyeseltem, akkor képes voltam a legmesszebb elmenni azért az elhatározásért. És ha a barátaimmal kellett szembefordulnom, akkor velük fordultam szembe. Frankie sok mindent lát már nagyon jól, amire nagyrészt büszke vagyok inkább, mint nem, de nem várom el tőle, hogy mindent értsen is, ez pedig a legutolsó döntésünkre is igaz. Nem vártam és nem is várom el tőle, hogy értse meg a miértjeimet. Remélem a húgának igaza lesz és csak idő kell neki, de abból rengeteg. Azt pedig végképp nem kívánom neki, hogy olyan körülmények között nőjön fel, mint én. Nekem nem adatott meg, hogy a szüleimre támaszkodhassak, amikor szükségem van rá, márpedig a háborúban sokszor éreztem úgy, hogy magamra voltam utalva a problémáimmal. Nem szeretném, ha Frankie hamar ilyen helyzetben találja magát, hisz nem dísznek vagyunk mi sem, még akkor sem, ha most a világ összes haragját szeretné ránk zúdítani.
- Engem még mindig érdekel, hogy mi van veled, ha te ezt nem szeretnéd az orromra kötni, akkor is. A helyzettől függetlenül én továbbra is azt szeretném, ha mindent megkapnál és nem magadtól kényszerülnél megoldani a gondjaidat. – igyekszem türelemmel lenni felé, ahogy azt ebben az esetben amúgy sem tehetem másképp. Mert a káoszt kirobbantásának az egyik ludasa még mindig én vagyok, mi több, én gyújtottam meg a kanócot. De ettől függetlenül kicsit sem szeretném, ha ellökne magától, vagy ami rosszabb, egyedül érezné magát a megoldanivalókkal. Néhány infó eljut hozzám is, hála a húgának és a Mungóban dolgozóknak, akik nem felejtenek el néhány szót szólni arról, nilyen rendes a fiam, hogy meglátogatja a nagyszüleit egyedül is.
Érzem a vádaskodást a hangjában, de a szavaiból sem hiányolom. Megértem, hogy ő is aggódik és tudom, hogy nem fogom tudni teljes mértékig a kezemben tartani az irányítást, azért Goldie-nál is igyekszem mindenről érdeklődni, legfeljebb nem mondja. Talán ez a titka annak, hogy közöttünk relatíve szent a béke. De lehet csak azért, mert ő mindig is túlságosan apás volt.
- Ezt úgy mondod, mintha nem érdekelne, mi van vele. A húgod sok mindent megoszt velem. lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem, de el kellett fogadnom mindkettőtök esetében, hogy eljön az az idő, amikor nem szorongathatom tovább a kezeteket makacsul, mert felnőtök. – sokszor éreztem magam ezen a téren úgy, mintha ingoványon lépkednék. Nem éreztem úgy, hogy a nagyanyám felkészített volna ilyen helyzetekre, hisz ő maga is csak próbált terelni és inkább magamtól, illetve a barátaim által lettem olyan, amilyen. De ha valaki jobban tudja hogy csináljam ezt az egész apaságot, akkor mutassa már meg nekem.
Ellenben az meglep, amit mond. Barátja? Oké, szokott beszélni a barátairól, de Frankie reakciójából ítélve nem hiszem, hogy olyan „barátra” gondolna, akik eddig körülötte voltak. Hoppá, lehet, hogy mégis le vagyok maradva, mint a borravaló? Vagy csak egyszerűen még mindig Astorról van szó, akire eddig egy rossz szavam sem lehetett, mert eminens tanuló és nem tűnik egy vérengző vadállatnak.
- Ha jól tippelem, te most Astorra gondolsz. Nekem róla még nem beszélt „úgy”. – és közben macskakörmöket imitálok az ujjaimmal, ha már én is leültem hozzá az asztalhoz – Nos… akkor csak remélem, hogy az anyjával megoszt olyan dolgokat, amiket velem nem szeretne. Van okom aggódni miatta? – ezt már inkább csak félve kérdezem meg, mert nem hangzott jól, ahogy Frankie hangsúlyozta azt a mondatot. Megfordul a fejemben, hogy valami olyanba szaladt bele, akibe nem kellett volna. Tudom, hogy a lányom sok mindenben túlságosan optimistán, már-már naivan látja a helyzetet és csak remélni merem, hogy most nem így van. Nem, biztosan nem, hisz a kislányom okos és talpraesett, nem rohan semmibe fejjel a falnak. Vagy de? Még az ebéd is nehezebben akar lemenni a torkomon, sőt egy pillanatra le is kell tennem a kést meg a villát. Hirtelen úgy érzem, hogy ez az egész helyzet is az én hibám. Jót fog tenni a témaváltás.
- Bárhogy nézzük, anyád hamarabb tovább lépett, mint gondoltam. Ha fullasztónak érzed a levegőt, akkor ide nyugodtan jöhetsz. Mi tényleg ketten élünk itt a húgoddal, nincs más. Három szoba vár átalakításra, választhatnál is belőle. – egyszer amúgy is akartam vele erről beszélni, de nem tudtam eldönteni, hogy az elmúlt egy évben mikor lett volna rá jó lehetőség, ha még a karácsonyunkat is olyan rövidre fogta, amennyire csak lehetett és tényleg csak a húga unszolására jött el. Vannak dolgok, amiket nem nyomhatok le a torkán. De látva, hogy öt percnél több időt hajlandó velem eltölteni fintorgás nélkül, talán nem egy veszett ügy most előhozakodni ezzel. Elnézve amúgy is elég önálló, hisz a nyárra is feltalálja magát. Ha nem jut eszébe ide jönni, nem fogom erőltetni neki. Biztos teletáblázta a nyarát is.
- Több, mint gondoltuk. De a nagy részét már megoldottuk, egészen lakható a ház is. Bár néha még én is úgy érzem, hogy ketten egy ekkora házba kevesen vagyunk és annyira… tágas. Nincs nagyon kihasználva. – ettől pedig sok minden újszerűnek tűnik, amit felújítottunk, mert valóban alig használjuk.
Kis mosolyt akkor is tud az arcomra csalni, ha tudom, hogy közben vérig van sértődve. Tudom, hogy most elég fagyos a hangulat közöttünk már jó ideje, én igyekszem annak a látszatát kelteni, de nem is csak kelteni, hanem úgy a fiamhoz állni, hogy oldódjon a hangulat. Nem szándékom elmarni megint egy fél évre magamtól, noha a múlt karácsonykor sem csináltam semmi megbotránkoztatót.
- Tudom, hogy nem sokakat mozgat meg annyira a téma, mint engem. De azért igyekszem érdekessé tenni az óráimat. Tudom, hogy egy kviddiccsel sosem fogok versenyezni. – ez már eleve akkor is halott ötlet volt, amikor első repüléstan órámon felültem a seprűre. Nem lehet mindenki növénybúvár, de akik olyan szakirányra mennek, ahol számít a hatóanyag, azoknak legalább egy életre megtanítom az anyagot.
Frankie nagyon nem szeretné megkönnyíteni a helyzetem és ettől én is tanácstalanná válok. Egyszer melankólikus, egyszer indulatos, egyszer flegma, egyszer feloldódik. Mintha ő maga sem tudná mit akar, miközben látom rajta, hogy igyekszik húsz lépés távolságot is tartani. De ha azt hiszi, hogy ezzel engem eltántorít, akkor nagyon téved.
- Igazából itt elfér egy gyakorló pózna is… - vetem fel óvatosan a témát, de amit utána mond, az már kevésbé tetszik nekem. Így próbáljon meg az ember jófej lenni vele. Le is teszem a villát és kihúzom magam, veszek egy nagy levegőt mielőtt bármi meggondolatlant mondanék, aztán csak nekikezdek amolyan essünk túl ezen a beszélgetésen elhatározással.
- Franklin, ez a birtok ugyanúgy a te otthonod is, ahogy az enyém. Ha nem is laksz itt, mindig szívesen jöttél, ha a dédanyádhoz, akkor hozzá. Ez a birtok nem csak az enyém, de a ti örökségetek is. Ha rám neheztelsz, elfogadom. Megértem miért. Tudod, hogy csak egy szavadba kerül és békén hagylak, csak… jó lenne néha itt látni. Goldie is örülne neked.

Nehezen tudom elhinni, hogy valóban érdekli mi van velem, hiszen ha annyira foglalkozni akart volna velem, akkor talán jobban beleavatott volna a dolgaiba, és nem csak kész tényként közlik velem, hogy elválnak. Ahogy azt se utólag kell megtudnom, hogy mindketten hamar találtak valaki mást. Még mindig úgy tekintek a mostani partnereikre, akik csak be akarnak furakodni a mi életünkbe, és fel akarnak borítani mindent, amit mi négyen felépítettünk. Én nem kívánok egyetlen egy családi ebédet, vacsorát, vagy karácsonyt végigülni sem apám új nőjével, sem pedig anyám új pasijával. Mindkettőről megvan a magam véleménye, és bármennyire is erőlködnek a lenyeletni velem a hazugságaikat, soha nem fogok megbocsájtani nekik.
Apró, halk horkantással adok hangot az efféle gondolataimnak, és nagyon szeretnék valami csúnyát a fejéhez vágni, de jelenleg nincs energiám hozzá, hogy még magasabbra emeljem az engem körülvevő falakat.
− Én továbbra is azt látom mindkettőtökön, hogy jobban érdekel titeket a saját kis életetek, mint a gyerekeiteké – böködöm az ételt a villámmal kelletlenül, hiszen anya is a leendő gyerekével meg a hapsijával foglalkozik. Nincs kedvem leülni, és beszélgetni vele, mert akkor úgyis szajkózná a hülyeségeit, hogy mostantól mi is új életet kezdünk. Szívem szerint kiszaladnék az egész világból. Mégis, a Foltozott Üst feletti kis lakás az otthonom, az egyetlen dolog, amihez jelenleg ragaszkodom, épp ezért nem vagyok hajlandó tágítani onnan. – De ne aggódj. Feltalálom magam – pillantok fel, utalva arra, hogy majd valahogy elkalauzolom saját magamat ebben az útvesztőben, amelybe részben ők taszítottak, részben pedig én magam keveredtem.
Ezért is adok hangot annak, hogy ha valóban annyira törődne velünk, akkor kicsit jobban foglalkozna a húgommal is, és nem hagyná, hogy kimaradjon az éjszaka. Én biztosan nem engedném, de hát nem én vagyok az apja. Nem mondhatom meg, hogy mit csináljon, mert akkor egy életre megsértődne rám, még akkor is, ha jót akarok neki.
Szkeptikusan tekintek rá, és olyasmit morgok az orrom alatt, hogy „Na persze. Sok mindent megoszt veled.” Hiszen valljuk be, mindketten ismerjük Goldie-t, és ő nem az a típus, aki ténylegesen sokat beszélne a dolgairól. Én pedig szeretem őt annyira, hogy folyton-folyvást aggódjak érte.
− Nem is ezt mondom, hanem azt, hogy egy olyan naiv és ártatlan lányt, mint a húgom nem engednék el sehová ennyire felelősségtelenül – szusszantok fel ingerülten, hiszen sejthettem volna, hogy a szavaim vele kapcsolatban is süket fülekre találnak.
− Ezek szerint mégsem oszt meg veled olyan sok mindent, igaz? – vigyorodok el diadalittasan, hiszen tessék, itt van a cáfolat, amely elárulja, hogy bizony Goldie se mond el sok mindent saját magával kapcsolatban. – Egyébként igen. Róla van szó, és sose bírtam azt a gyereket – teszem hozzá, és most, mint mindenki más biztosan azzal jönne, hogy de hát olyan rendes és segítőkész az a srác… Meg azt is mondanák, hogy túlaggódom a dolgot, amiben lehetséges, hogy van valami, mégis látok valamit Astorban, ami nem tetszik. De ne legyen igazam. Én örülnék a legjobban, ha a húgom megtalálná a saját boldogságát valaki mellett.
Ettől függetlenül jól esik, hogy oda tudok szúrni valamivel apának, amiről ő nem tudott. Bizony-bizony, sok mindennel nincs tisztában, hiába szeretné azt hinni, hogy mennyire odafigyel ránk.
− Nem tudom. Anyával nem beszélek – vakarom meg az államat, majd a kérdésére ismét megvonom a vállamat. – Nekem nem szimpatikus a srác. De fogalmam sincs. Hívd át egyszer vacsorára, bár egy-két találkozó alkalmával úgysem derülne ki, ha valami nem stimmel vele.
Nem szeretném falra festeni az ördögöt, vagy szabotálni a húgom kapcsolatát, de muszáj hangot adnom az ellenérzéseimnek, mert ha azt mondják, hogy hülye vagyok, és csak beleképzelek dolgokat, és idővel kiderül, hogy hallgatni kellett volna rám, akkor mondhatom azt, hogy én megmondtam, majd közvetlenül azután beverhetem Astor képét.
Apa hamar témát vált. Valahogy sejtettem, hogy nincs ínyére erről beszélgetni, mert esetleg el kell gondolkoznia azon, hogy Goldie-val kapcsolatban is elszúrt egy s mást. Bevallom, elgondolkoztat az ajánlata, de már csak haragból és büszkeségből sem fogadhatom el.
− Rendes tőled, de nekem a Foltozott Üst feletti lakás az otthonom, és nem vagyok hajlandó elhagyni azt – emelem apára a tekintetemet olyan komolysággal, hogy ha lángolna az alsó szint, akkor se lennék hajlandó elköltözni onnan. – Amúgy meg, ha nagyon nem bírom, akkor Jamesnél vagyok. – De nyilván Ginny és Harry szóltak neki erről. Mostanában elég sok időt töltök ott, nem csodálkoznék, ha lejelentették apának az ott tartózkodásaimat. Na, nem mintha annyira érdekelne, egy ideje már odamegyek, ahová akarok. Nem érzem azt, hogy jelentési kötelezettséggel tartoznék bárkinek is.
Kicsit elszégyellem magam, amiért eszembe jut, hogy nem segítek rendet tenni a házban, és Goldie-nak kell elvégeznie helyettem a munkát, de végül arra jutok, hogy nem az én feladatom felújítani egy olyan otthont, amelyet sosem fogok a magaménak érezni. Akkor sem, ha apa nagyon erőteljesen arra célozgat, hogy örülne neki, ha csatlakoznék hozzájuk. Mert nyilvánvalóan erre megy ki a játék a megjegyzéseivel és az ajánlatával, de nem ejtettek a fejemre.
− A Gyógynövénytan is érdekes tud lenni, ha nem veszed elő azt a monoton és okoskodó hangodat – szúrok egy újabb húsdarabot a villámra. Elvégre, engem is le tudott kötni vele, még akkor is, ha éppen a hátam közepére nem kívántam őt. – A kviddics meg teljesen más kategória – teszem hozzá, elvégre az egy sport, ahol mozgásban, és nem kell a tantermekben ücsörögnöd, hanem kint lehetsz a levegőn.
Érzékelem, hogy apa nagyon teperni próbál, de valahogy egyáltalán nincs ínyemre ez a csábítgatás. Ezért is szólalok meg talán kicsit határozottabban: − Hiába van itt gyakorlópózna, ha nincs csapat hozzá. És kétlem, hogy te vagy Goldie beállnátok játszani. – Lezárom a témát, és ezzel egyidejűleg leteszem az evőeszközöket. A szalvétához nyúlok, hogy megtörölhessem a számat.
Farkasszemet nézek apával, haragosan szusszanok kell, mert úgy érzem, kezd kicsit sok lenni ez a beszélgetés.
− Nem érzem annak – dobom a szalvétát a tányérba, és felpattanok a helyemről. Hiába mondja, hogy ez a hely az otthonom. Nem az. Egy a dédanyám háza, ahová ő beköltözött a húgommal, ezzel együtt elrontva a helyhez fűződő kedves emlékeimet. És mondhatja azt is, hogy az örökségem. Nekem ugyan nem kell. Haragosan pillantok rá. – Ha Goldie látni akar, akkor tudja, hogy hol talál.
Azt már nem teszem hozzá, hogy ha ő annyira akarna találkozni akarna velem, akkor talán meggyőzhető lennék.
− Kösz a vacsorát, de azt hiszem, jobb, ha most megyek – tolom a helyére a széket, és felkészülök a távozásra.
Nem tudom hová tenni az egész beszélgetésünket. Fogalmam sincs miként kellene apához állnom, és dühít az, hogy mennyire azt sulykolja belém, hogy itt szeretne látni. Majd jövök, ha akarok. Ilyen téren pont olyan, mint anya, aki már párszor elejtette, mennyivel jobb lenne egy nagyobb otthon.
Egyikük sem fogja elvenni tőlem az otthonomat. Ezt nem engedem nekik.