Zara & Poppy - Magical Gallery

Ha egy szombat délelőttből lehet katasztrófa, akkor most megtörtént.  Hetek óta mást sem hallok, minthogy a két család két domináns nő tagja - az anyám és a leendő anyósom - egymásra licitálva próbálnak minél nagyobb feneket keríteni az egész esküvőnek. Egy rövid pillanatra már az is megfordult a fejemben, hogy bármennyire is ellene vagyok az ötletnek, nekem kellene Tylernek felvetni, hogy csak szökjünk el és házasodjunk össze kettecskén, ők meg főjenek a levükben, bánom is én. De nem tehetem meg, leginkább azért, mert az első tettem az lenne Roquetaillade-ként, hogy közlöm az új családommal, hogy kijátszottam őket. Nos, lényegében ketten tennénk, de úgyis mindenki tudná, hogy én voltam a felbujtó, mert nem bírtam a kiképzést dupla fronton. Így csak tűröm, míg muszáj, míg bírom cérnával. Pedig sokkal egyszerűbb lenne, ha senki nem akarná nekem megmondani, hogy milyen ízlésem van és hogy döntsek végül. A ruhám kiválasztását sem bízták rám, most épp a hajamról vitatkoznak a szabászatban olyannyira belemerülve a témába, hogy egy idő után már fel sem tűnik nekik, hogy én is ott vagyok. Én pedig kihasználva a lehetőséget sietősen távozom a szalonból és olyan gyorsan igyekszem őket otthagyni a vitájukkal egyetemben, hogy észre sem veszem hová fordulok be. Csak menekülök. Szinte a levegőt is kapkodva veszem, mikor végül feleszmélek arra, hogy épp az imént csaptam be egy üzlet ajtaját magam mögött. Valóban úgy tűnhet, mintha kergetnének, úgyhogy igyekszem rendbe szedni magamat. Példának okáért kihalászom a számból az összes hajat, ami az arcomban landolt a kis akcióm következtében és próbálok úgy tenni, mintha nem jönne rám a frász attól, hogy velem szemben épp egy esküvői portré áll.
Egy portré.
Körbenézve pedig konstatálom, hogy nem is csak egyről van szó, bár a többi nem hat rám olyan letaglózóan, mint az elsőnek megpillantott kép. Arcomra akaratlanul is egy apró mosoly szökik, hisz szinte már el is felejtettem, mennyire szeretek rajzolni és milyen közel éreztem magamhoz a műveimet. Mióta felvettek az akadémiára, olykor még Tylernek is meg kellett küzdenie a figyelmemért a zongorával. Ráadásul az sem ment könnyen, hogy elfogadja, van egy másik szerelmem is rajta kívül. Pedig imádja, ha játszok neki, főleg, ha a saját szerzeményeimet adom elő. De a rajzolás azóta háttérbe szorult, mert egyszerűen nincs időm rá és ha volna, akkor sem terhelhetem túl a kezeimet. A szívem épp ezért facsarodik össze, mikor körülnézve számtalan csodás festményt látok. Hiányzik.

Ha Daisy ezt a napot nem a Roxfortban töltötte volna, lefogadom, hogy képes lett volna rosszullétet produkálni csak azért, hogy felhúzhassam a nyúlcipőt. Most viszont nélküle kellett megoldanom, a húgom nélkül pedig az egyetlen életképes opció az volt, ha kihasználva a veszekedést, elpárolgok a banyák közeléből, amíg még van hajam. Meg normális ruhám. Vagy valami olyasmi. Egy szabad félórába nem halnak bele, legalább átérzik azt az agyvérzést a keresésem közben, amit én érzek minden egyes velük töltött pillanatban. Ha tudtam volna, hogy ilyen bonyodalmas megszervezni - vagy ahogy én szoktam mondani, elszenvedni - egy esküvőt, kardoskodtam volna amellett, hogy halasszuk el egy évvel legalább. Akkor Tyler is itt lehetne és nem kéne egyedül hadakoznom a szüleinkkel, mikor kitalálnak valami újabb burzsuj őrültséget.
- Sajnálom.. - sietek elnézést kérni, ahogy szembesülök azzal, hogy van valaki az üzletben rajtam kívül is. Persze én is ugrok egyet ijedtemben, pedig lássuk be, hogy számíthattam volna rá, hogy egy nyitva lévő üzletben legalább egy üzletvezetőbe bele fogok botlani.
- Persze jól vagyok.. Én csak.. Futottam - ismerem el, bármilyen abszurd képet is fest rólam, hogy épp az Abszol utat választom a futás helyszínének és még a ruhám se igazán felel meg a célnak. Minden esetre, ha nem firtatja, én nem látom okát, hogy tovább magyarázkodjak. Csak nem néz tolvajnak vagy ilyesmi.. Az aztán kellemetlen volna.
- Nem... Én nem.. Csak megakadt rajta a szemem. Az esküvői ruha vonzza a tekintetet.. - magyarázom legyintve. Azt már nem teszem hozzá, néha már ott is fehér csipkét látok, ahol igazán nem kellene. Ilyenkor pedig egy galériánál - mert időközben rájövök, hogy hova tévedtem be - jobb helyet el sem tudnék képzelni, hogy kifújjam magam. Csak egy kicsit.
- Nem bánja, ha körülnézek? - tessék, láthatja, hogy tudok én normálisan is viselkedni, nem csak a frászt hozni szegény nőre. - Régen rajzoltam, szeretem nézni a őket. Már a képeket, nem az esküvői ruhákat.. - Utóbbiból egy életre is eleget láttam. Még szerencse, hogy Tylerrel nem tervezünk elválni így nem kell aggódnom egy újabb esküvő miatt.