Ritkán járok a második szint ezen részlegén, mert nem szeretem, amikor a szüleim látják, épp mi jót csinálok. De már egy ideje érik bennem a gondolat, hogy beszélnem kellene anyával. Egyfelől több dologról is. Részben csak szeretném tudni, hogy mostanában hogy van – nem véletlenül kerültem látványosan -, részben azért, hogy beszéljünk kicsit Domiról, mert úgy érzem, hogy az a nagy bemutatás igencsak késik, harmadrészt pedig a kialakult helyzetről. Még nem igazán mondom ki magam előtt sem azt a szót, hogy terhes, azt pedig főleg nem, hogy lehet, apa leszek. Még minden amúgy is képlékeny és nem is biztos, hogy akarjuk. Vagyis tudom, hogy nem akarjuk. Most és így nem. Csak még nem jutottunk dűlőre abban, hogy mégis mi legyen, az idő pedig vészesen ketyeg. Nem szeretnék lecsúszni valami olyanról, amit később megbánnék, ahogy az is lehet, azt bánnám meg, ha megtörténne. Szóval csak inkább nem gondolok semmire, amikor bekopogok az irodába. A síri csend pedig a levegőbe hasítóan válaszol. Oké, még van is időm meggondolni magam, sarkon fordulni és lelépni, mintha nem is akartam volna ide jönni. De aztán meggyőz a gondolat, hogy látom Domi várakozással teli arcát. Le kell ezt meccselnem, napok óta ígérgetem csak, hogy beszélek anyával. Lassan lenyitom a kilincset és alaposan szétnézek a helyiségben. Tényleg sehol senki. De csak nincs házon kívül, ha nem zárta be az irodát. Biztos csak pár percre ment el és mindjárt jön. Addig van lehetőségem végigsétálni egy rakat csicsás ketyere – minek nem dobja ezeket még mindig ki? – és az íróasztal körül felállított elegáns darabok mellett, amíg oda nem érek a jókora székhez. Az asztalon mappák hevernek, amin csak végighúzom az ujjam, elolvasva közben a címkét rajtuk. Eszem ágában sincs belelapozni, az már jobban vonz, hogy leüljek. Annyira kényelmes… valósággal belesüppedek és észre sem veszem, hogy mennyire kényelmesen elhelyezkedek itt ki tudja hány percre. Még talán le is hunyom picit a szemem egészen addig, amíg távoli kopogást nem hallok. Egy darabig csak az ajtót figyelem, de miután nem nyílik ki, ismét a dokumentumokra siklik a tekintetem. Aztán csak a kezembe veszem az egyik fura formájú dekorációt és forgatni kezdem az ujjaim között. Érzem, ahogy elmerülve a gondolataimban, a székkel jobbra, majd balra kifordulva teljesen ellazulok. Már nem is az jár a fejemben, hogy beszélnem kell vele, csak egyfajta nyugalom lesz úrrá rajtam.
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Kedd Jún. 15, 2021 11:22 am
Devon & Cece
It's a new dawn, It's a new day
A kantinból sétálok vissza ebéd után az irodámba néhány kollégám társaságában, akik épp arról lelkendeznek, mennyire örülnek, hogy ilyen rövid napunk volt. Nos a mi esetünkben valóban rövidnek számít, ha csak a délelőttöt töltjük a tárgyalóteremben, aztán a nap további felében a hátralévő ügyekkel foglalkozhatunk és készülhetünk a hét többi meghallgatására. Ez egy olyan végeláthatatlan útvesztő, ahonnan nehéz kiszakadni, de most még élvezem is, hogy a munkába temethetem maga. Addig sem kell mással foglalkoznom. - Hilda kérem tegye az asztalomra a holnapi ügyek aktáit is, szeretném átnézni mielőtt... - a szavam is elakad, mert ahogy belépek az irodámba és megpillantom Devont, azt is elfelejtem hogy akartam befejezni a mondatot. Vagy hogy egyáltalán milyen ügyeim lesznek holnap. Nem is érdekelnek. - Tudja mit? Ráér.. Tartson egy kávészünetet, vagy mit tudom én.. - legyintek elnézően. Nem tudom, hogy tudja-e hogy a fiam épp a székemen trónol felügyelet nélkül, de biztos lehetek benne, hogy nem szabadna itt lennie. Ezért sok mindenki megütheti a bokáját, de leginkább én, mert óvatlan voltam és nem zártam be az ajtót, mikor elmentem. Erre ugyanis a madár se jár. Kivéve most. - Kicsim... - pillantok rá meglepetten, leolvashatja rólam, hogy egyáltalán nem számítottam rá, mégis boldogsággal tölt el, hogy láthatom a fiam és nem kell az akadémiáig menni érte, hogy így legyen. Vagy hogy egyáltalán nem kell könyörögnöm neki érte, hogy álljon szóba velem. Nem is tudom, minek örülök jobban, így csak becsukom az ajtót magam mögött és odalépek hozzá, hogy megölelhessem. Még mielőtt ellenkezhetne. Hosszú napok óta az egyetlen jó dolog, ami történik velem, úgyhogy nem is engedem el egy ideig, ha tetszik neki, ha nem. Hiába nőtt a fejemre, ő attól még az én kisfiam. - Gondolom nem azért jöttél, mert hiányzott néhány anyai ölelés. És nem is a helyemre pályázol.. - utalok arra, hogy az aurorok nem ilyen irodában ücsörögnek egész álló nap. Bár tény és való, hogy sokkal jobban örülnék neki, ha kellene azon aggódnom, hogy mi történik vele a terepen. - Ha szóltál volna, hogy jössz elmehettünk volna együtt ebédelni.. Hogy vagy? - kérdezem aztán meg végre, ami a leginkább érdekel. Még gyerek volt mikor utoljára az irodámban járt, azóta a dolgok megváltoztak.
Vendég
Kedd Júl. 06, 2021 5:29 pm
Mom & Dev
Anyának valóban igaza volt, az utóbbi időben bármit is adtam át Helennek, legyen szó egy levélről, kiértékelt dolgozatról, bármiről, amiről szerettem volna őt tájékoztatni, minden további nélkül célba ért anélkül, hogy apa tudomást szerzett volna róla. De vannak témák, amiket bizony nem Helenen keresztül szeretnék megtárgyalni vele, hanem személyesen. Nem hiszem, hogy jó néven venné, ha írásban tájékoztatnám egy esetleges nemkívánatos terhességről, ami még mind a mai napig komoly fejtörést okoz. Domival megléptük az első lépcsőfokot, de ez nem jelenti azt, hogy innentől megtanultunk volna lépcsőzni. De még mennyire, hogy nem. Különben is anya mindig szeretett adni a látszatra és a nagyvonalúságra, a személyes kontaktusra. Ez egyben a védelme és az álcája is volt, de nálam mindig teljesen másképp alkalmazta. Én világ életemben kivételezett voltam, csak épp más nem tudott róla. Nem tehetem meg, hogy nem osztom meg vele az életem nagy döntéseit, csak mert eddig inkább emelt fővel viselte azokat a döntéseket, amiket helyette hoztak. Nem is akarom firtatni a dolgait, mert rá tartozik, hogy miképp játssza végig a saját sakkjátszmáit. Abban a pillanatban, hogy nyílik az ajtó, tekintetem anyámra szegezem. Nem mosolyodok el, nem köszöntöm, nem csinálok semmit, csak csöndben kivárom, amíg intézkedik. Jól veszi le, hogy én nem igazán szeretnék itt más egyéb társaságot az övén kívül. Különben is most egy jó ideje nem látott, itt az ideje, hogy ő köszöntsön engem. A hanghordozásából már tudom, hogy mi következik. Hiányoztam neki és örül, hogy lá. Nem csak lát, meg is ölel, amint felkelek a székéből. Nem ellenkezek, de ez most inkább annak köszönhető, hogy amúgy is hevesen élek meg sok mindent. - Micsoda kényelemben dolgozol. - jegyzem is meg rögvest egy félmosollyal, ahogy elereszt. Egy darabig figyelem még, aztán visszaülök az imént már olyan jól bemelegített helyre. Jobb ez itt nekem, legalább teljes rálátásom van az irodára és egyben anyára is. Nem tudom eldönteni, hogy a távolságát vagy a közelségét szeretném-e jobban. - Most nem vagyok éhes. És valóban nem azért jöttem. Szeretnék most néhány dologban tanácsot kérni tőled. - igyekszem megőrizni a hidegvérem, miközben azért szemmel láthatóan idegesebben fújom ki a levegőt. Nem is igazán ezárul el, hanem a testtartásom. Nem elég laza ahhoz, hogy csak úgy belekényelmesedjek ebbe a székbe, pedig igazán mindent megteszek azért, hogy nyugodtan, épp ahogy elterveztem végigvezessem ezt a beszélgetést. - Gondolom megkaptad a féléves értékelésemet. - előbb szeretnék valami teljesen másról is beszélgetni vele, mielőtt belevágnék, mert tudom, hogy ha kiejtem a gyereket a számon, akkor ő teljesen rá fog kattanni a témára. Mondjuk meg is érteném.
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Hétf. Aug. 09, 2021 8:01 pm
Devon & Cece
It's a new dawn, It's a new day
Őszinte meglepettség látszik az arcomon a fiam megjelenése miatt. Nem megszokott, hogy csak úgy felbukkan az irodámban, főleg a közelmúlt történései után nem számítok erre, de ennek ellenére is boldog mosolyra húzódik az ajkam. - Nem biztos, hogy napi tíz órában kényelmes az a szék, fiam.. - teszem hozzá, mintegy burkoltan jelezve, hogy ugyan úgy tűnhet, mintha luxus körülmények uralkodnának az irodában, de ez attól még egy iroda, jó sok papírral. Persze nem erről szeretnék beszélni és valószínűleg ő sem azért érkezett, hogy szemügyre vegye az elmúlt években mennyit változott az irodám. Nem sokszor járt itt, a roxforti évei alatt nem volt rá lehetősége, utána pedig legnagyobb sajnálatomra a kapcsolatunk vakvágányra futása szolgált indokként, hogy messzire elkerüljön engem és az egész családot. Jelen pillanatban már attól is boldog vagyok, mert nem nekem kellett a nyakára járnom, hogy ismét találkozzunk és persze egészen gyakran örvendeztet meg a leveleivel is mostanság. Ettől úgy érzem, hogy még nem szakadt el minden kötelék közöttünk és van esélyem ténylegesen is elnyerni a megbocsátását, amiért sokáig tartott összeszedni a bátorságomat, hogy anyaként viselkedjek. Most viszont minden erőmmel azon vagyok, így mikor visszaül a székembe, csak mosolyogva figyelem. Egészen úgy fest, mint egy kisgyerek, hiába nőtt már a fejemre. - Egy nap talán megöröklöd majd ezt az irodát.. - merengek el hangosan. Bár tudom, hogy a fiam nem elégedne meg holmi unalmas irodai munkával, én boldogabb lennék, ha nem sodorná veszélybe magát. Ennek ellenére azonban nem most szeretném lebeszélni a nagy terveiről. Egyszerűen csak az asztalomnak dőlök és várom, hogy előrukkoljon a látogatása indokával. Minden bizonnyal fontos dolog, máskülönben megvárta volna a következő levélváltásunkat. - Tanácsot? Tőlem? - hangozik az őszinte meglepődöttség a hangomból, ha akarnám se tudnám titkolni, hogy erre végképp nem számítottam. - Hogyne, persze, segítek, amiben csak tudok.. - nyugtatom meg és bátorítóan rámosolygok. Ismét csak azt érzem, hogy most kínálja fel a lehetőséget a jóvátételre, én pedig nem vagyok rest élni vele. Elvégre megígértem neki, hogy ott leszek, ha egyszer - bármikor - szüksége lesz az anyjára. - Megkaptam, és nagyon büszke vagyok rád. Bár nem lepődtem meg, a Roxfortban is kiemelkedően teljesítettél.. - pillantok rá szeretettel telve. Még az sem tudja visszavetni a teljesítményét, hogy időről időre az apjával is találkoznia kell az Akadémián. Aligha lehetnék büszkébb rá. - Valami baj van? Bizonytalan vagy a pályaválasztással kapcsolatban? - próbálom kitalálni, miben szorulhat a tanácsomra, de értetlenül állok előtte, hisz nagyon jól tudom, hogy remek értékeléssel végezte el a félévet. Automatikusan fut át az agyamon, hogy talán meggondolta magát és már teljesen más vonalon tudná magát elképzelni. Ha pedig erről van szó, biztosan nem fogom neki azt mondani, hogy ne kövesse az álmait.
Vendég
Vas. Okt. 10, 2021 8:44 am
Mom & Dev
Nem így terveztem, de így jött ki. Ezt a mondatot sok mindenre elsüthettem volna, arra, hogy leléptem otthonról, arra, hogy apámmal hadakoztunk az akadémián, arra, hogy folyamatosan költöztem, hogy szakítottunk Domival, majd újból összejöttünk és most a gyerek. Visszatekintve az elmúlt egy évre alighanem elég kaotikusra sikeredett. Mintha azon a családi vacsorán kihúzták volna a szőnyeget a lábaim alól és aztán soha többé nem tudtam normálisan felkelni, mert amikor erre tettek egy kísérletet, az a szőnyeg újból megmozdult alattam és sokkal nagyobb arcosokat dobtam, mint előtte. Ebben az egész áldatlan szituációban két tényező nem változott semmit, az elhatározásom és anyám. Anyám, aki sziklaszilárdan hitt abban, hogy amit teszek, az nem elítélendő, hanem egy reakció volt az egész otthoni állapotra. Talán ő volt az egyetlen rokonom, aki nem úgy kezelt, mint egy flúgost és nem is próbált meg készakarva meggyőzni. Ha nem jött neki össze, hagyta. Inkább támogatott másképp. És most is úgy éreztem, hogy szükségem van erre a támogatására, ha mást nem néhány hosszú percig, amíg levegőhöz nem jutok. Csak egy nagyon kicsit. - Veled ellentétben én nem is ülök itt napi tíz órában. Apa miatt maradsz inkább tovább? - a szemem sem rebbent, ahogy visszakérdeztem, de várhtó volt, hogy valahol ő is halogatja a hazatérés pillanatát ilyen avgy olyan ürügyekre hivatkozva. Méghozzá elég megalapozottan kellett hivatkoznia eseményekre, mert lássuk be, apa sem idióta. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna a helyzet, hogy ha elhúzhattuk volna a mézesmadzagot előtte, amennyiszer csak szerettük volna. Egyértelműen anyámra ütöttem ebből a szempontból, de sok másból is. Nem véletlen, hogy a bátyámat apa mindig is többre tartotta, noha ő hasonlított kettőnk közül inkább anyára. Vicces elgondolások ezek. De most jobban emésztett a gyomorideg, mint hogy ilyesmiken jól szórakozzak. - Én... irodát... a te részlegeden. - magasra szaladt a szemöldököm. Persze tisztában voltam azzal, hogy a Minisztériumban sok szempontból rugalmasan kezeltek dolgokat, de azért az auror osztály nem a szomszéd iroda volt, hogy csak úgy kivételezzenek. Pedig kétségkívül anyám ízlésesen rendezte be ezt a helyet, ez pedig egyike volt azon dolgainak, amit sohasem tudtam vagy akartam kritizálni, mert teljesen helyén való volt. Mutasson valaki jobbat és majd megvétózom. De anyámnak mindig volt ízlése, legyen szó berendezésről, öltözetről, nevelésről. Még ha csak addig is, hogy kettesben voltunk, mert amint apám vagy bátyám belépett a képbe, ő gyökeresen más arcát mutatta mindenki felé. Ezt pedig egy idő után nem csak elítéltem, de megelégeltem. A többi már történelem. Nem tudtam, hogy vezessem fel az egész áldatlan helyzetet, ami miatt gyakorlatilag napok óta borzasztóan rosszul aludtam. Képes voltam felébredni a legapróbb neszre, Domi mocorgására, tényleg bármire. Így aztán mielőtt még végleg becsavarodtam volna, erőt vettem magamon, hogy talán kérhetnék némi segítséget anyámtól annak tudatában, hogy akkor színt is vallok egyben. De már nem érdekelt, csak rohadt bizonytalanná tett a helyzet. Sebezhetőnek éreztem magam és nem szerettem ezt az érzést még vele szemben sem. Ha tudta volna, hogy mennyire nehezemre esett kipréselnem minden egyes szót, még a gyomrom is ugrott egyet attól a gondolattól, hogy éhes lennék. Én? Most? Szerintem rókáznék is idegességemben, ha lenne valami a gyomromban. Inkább tereltem, mert egyszerűbbnek tűnt. Csak nem sokáig tehettem meg, mert ahogy várható volt, anya jobban átlátta ezt a terelést, mint szerettem volna. Értékeltem, hogy büszke rám, értékeltem, hogy ő is értékeli, ha már a családból más nem igazán. De nem halogathattam a témát. - Csak szeretném leszögezni, hogy nincs szükségünk semmire, se pénzre, se házra, se semmire, csak a tanácsodra. - azért siettem a lényeget nyomatékosítani benne, mielőtt még a tárgyra tértem volna, addig is tudtam magam nyugtatni. Akármit is fogtam meg ebben a pillanatban az asztalról a kezembe, azt úgy szorítottam az ujjaim között, mintha azon szerettem volna minden feszültségemet levezetni. - Nem igazán a pályaválasztás... inkább egy becsúszott kellemetlen baleset. - nem egy szép dolog menteni a menthetőt, de csak nem akart a nyelvem hegyére állni az, amit igazából ki kellett mondanom. Anyámat ismerve azért gondoltam, hogy hamarabb kapcsol, de azért egyértelművé kellett tennem a tényeket, mielőtt még teljesen véletlenül félreért. - Domi terhes.
A kantinból sétálok vissza ebéd után az irodámba néhány kollégám társaságában, akik épp arról lelkendeznek, mennyire örülnek, hogy ilyen rövid napunk volt. Nos a mi esetünkben valóban rövidnek számít, ha csak a délelőttöt töltjük a tárgyalóteremben, aztán a nap további felében a hátralévő ügyekkel foglalkozhatunk és készülhetünk a hét többi meghallgatására. Ez egy olyan végeláthatatlan útvesztő, ahonnan nehéz kiszakadni, de most még élvezem is, hogy a munkába temethetem maga. Addig sem kell mással foglalkoznom. - Hilda kérem tegye az asztalomra a holnapi ügyek aktáit is, szeretném átnézni mielőtt... - a szavam is elakad, mert ahogy belépek az irodámba és megpillantom Devont, azt is elfelejtem hogy akartam befejezni a mondatot. Vagy hogy egyáltalán milyen ügyeim lesznek holnap. Nem is érdekelnek.
