Nem vártam sokat Potter csapatépítőjétől, de még azt a nagyon alacsonyra tett lécet sem sikerült megugrania. A kapcsolatépítést elősegítő feladatok katasztrofálisak voltak, az egyetlen, amit őszintén élveztem, az mások letarolása volt Cassie Blackkel, de ezt sem Potter érdemének tartottam, egyszerűen csak olykor az a legjobb stresszlevezetés, ha izomból nekirohansz valakinek és földre viszed, miközben Cassie Black a nyakadban ül és pofán rúg mindenkit - bár nem terveztem állandósítani az életemben ezt a fajta rekreációs szórakozást, főleg Black miatt nem. Minden mást borzalmasnak találtam: a dohos faházakat a kényelmetlen ágyakkal, a retkes férfizuhanyzót, az ehetetlen ételt, a seggrészeg társaságot, Castillo előző esti picsogását, Ada Lachlan kibaszott célozgatásait és általában azt a tényt, hogy a kevéske szabadidőmet itt kellett eltöltenem, mikor otthon is lehettem volna Lorival, a könyveimmel és a néhány napja megvásárolt Call of Duty: Warzone-al. (Bár lehet Lori azóta felgyújtotta az Xboxot, mert nem értékelte túlzottan, hogy többet foglalkoztam az új lövöldözős játékommal, mint vele.) Sosem voltam mélyalvó, így nem csoda, hogy ezen az okádék helyen nem jött álom a szememre. Hajnalig kint ültem a faház teraszán, amíg nyitva tudtam tartani a szemem, de hiába vonszoltam be magam utána a kényelmetlen ágyba, nem sikerült két-három óránál többet aludnom és azt is csak megszakításokkal. Zavart a többi ember közelsége, mindig felébredtem a legkisebb neszre is, szakmai ártalom volt. De ha a legnagyobb csend uralkodott volna a faházban, valószínűleg akkor is végigforgolódtam volna az éjszakát, mert az utóbbi időben minden este egy gyötrelem volt. Azóta, hogy a bátyám eltakaríttatta velem azt a nyomorult lányt, semmi nem volt a régi. Öt körül lehetett, mikor feladtam a próbálkozást és inkább elvánszorogtam zuhanyozni, így legalább megúsztam a később kialakuló több méteres sort és meleg vizem is maradt. És ki ne felejtsem: Potter még nagyban húzta a lóbőrt, legalább addig sem jegyezhette meg, hogy a tegnap elnyert kibaszott szivárványszínű díszszalagocskával kéne vonulnom a tábor területén. Hogy én mennyire gyűlöltem Harry Pottert, Merlinre... Arra számítottam, hogy nem lesz senki a tábor étkezőjében, hiszen a többség hajnalig piált, ugyan miért gyötörték volna magukat másnaposan a koránkeléssel? De tévedtem, egy valaki mégis ült az asztalok egyikénél, az ő társasága azonban nem bosszantott - és ez nagyon ritka erény. - Te sem tudsz aludni, Törpegolymók? Nem csodálom - jegyeztem meg Chrysának, nem sok jelentőséget tulajdonítva az álmatlanságának. Mégis ki érezte magát otthonosan ezen a helyen? Mivel nem láttam előtte az asztalon semmit, ezért nemcsak magamnak, hanem neki is főztem egy teát. Könnyedén észrevettem mások apró szokásait és még könnyebben megjegyeztem őket, így például az sem kerülte el a figyelmemet, hogy míg a többség literszámra itta az irodában a kávét, addig Chrysa kezében mindig teával teli bögrét láttam. Megértettem, én is jobban kedveltem a kávénál, egy jó Earl Grey-el sosem nyúlhatott mellé az ember. - Cukrot, tejet vagy citromot kér a friss huszonhárom éves? Ne is ellenkezz, szarul nézel ki, rád fér egy tea. - A melegital preferenciái mellett ezt is számon tartottam, bár ennek a remek megfigyelőképességemhez kevés köze volt, egyszerűen csak ott pihent az egyik irattartóban az irodám polcain a minisztériumi aktája, ahol feketén-fehéren feltüntették a születési dátumát, innen tudtam, hogy szerdán ünnepelte a huszonharmadik születésnapját. Miután elkészült a két tea, leültem a Chrysával szemközti székre és elé toltam az egyik bögrét. - Ha belegondolsz, ezt a csapatépítőt veheted Potter szülinapi ajándékának is. Kedves tőle, nem? Remek itt a hangulat. A férfizuhanyzóban találtam egy kisebb akromantulát, lehetetlen itt unatkozni.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Jún. 19, 2021 2:24 pm
Ez a csapatépítő tréning egyenesen borzalmas. A feladatok szörnyűek, a többiek annyit vedelnek, hogy azt sem tudják, hogy hol vannak, és habár nem mondom, hogy én nem szoktam alkoholt inni - ó, dehogynem -, de ilyen szinten soha nem szoktam lerészegedni és nem is akarok. Nem segített a dolgokon az sem, hogy azt a pár, illuminált állapotban lévő, hormonoktól túlfűtött férfit, akik kitartóan próbálkoztak nálam is nehezebben kerültem el a szokásosnál. A vicces az egészben, hogy nem is ez a legrosszabb, pedig azért ez a tény is erősen szerepel a toplistámon. Nem, a legrosszabbnak az éjszakákat tartom. Otthon sem feltétlenül tudok sok alváshoz jutni, mert minden erőmmel azon vagyok, hogy másra koncentráljak, csak az alvásra nem, de azért négy-öt órát képes vagyok nyugalomban végig aludni, mielőtt kezdődnének azok a francos rémálmok. Van amikor még szerencsém is van és képes vagyok öt óránál is többet aludni, de az ritkaságszámba megy. Xan teljesen hozzászokott már ahhoz, hogy sikítva ébredek, és habár minden egyes alkalommal benéz hozzám, és aggódik, én mindig biztosítani szoktam arról, hogy jól vagyok, még akkor is, ha ez nem feltétlenül így van. Jobb… enyhült az évek folyamán, de mivel az ébren töltött perceimet azzal töltöm, hogy teljes mértékben elnyomom ezeket az emlékeket és gondolatokat, úgy tűnik a tudatalattim nem képes erre, ezért jönnek az emlékek mindig alvás közben.
Ez a csapatépítő tehát számomra igazi tortúrának számít. Nem elég, hogy férfiakkal kell együttműködnöm, a hülye feladatok miatt néha még engednem is kell, hogy hozzám érjenek, de ott van a másik probléma, hogy nem egyedül alszom. Vagyis, nem alszom, ugyanis, most már napok óta csak pár perces, vagy egy órás pihenőkkel élem túl a napokat. Nem engedhetem meg azt, hogy mások a sikolyaimra ébredjenek, ahogy azt sem, hogy emiatt gyengének tűnjek mások szemében, és az sem lenne szerencsés, ha mások rájönnének arra, hogy mennyire nincs rendben velem minden, pedig szeretem ezt mutatni a külvilág felé. Ma viszonylag korán untam meg a több órányi csendes forgolódást a kényelmetlen ágyban, így nagyon hamar úgy döntöttem, hogy ideje megkezdeni a napot. Egy gyors zuhany után ezért már be is ülök az étkezőbe, de lényegében a fáradtság miatt csak csendben meredek a semmibe és próbálom magam felvértezni magam a napközbeni megpróbáltatásokra. Az ismerős hangra pillantok csak fel, és habár önkéntelenül is átfut egy fintor az arcomon a törpegolymók megjegyzésre, azért még így is képes vagyok kisajtolni magamból egy őszinte mosolyt is Holden felé. -Szerintem csak azok tudnak normálisan aludni, akiket kiütött a pia. - Jegyzem meg. Kicsit furcsa lehet, hogy semmilyen megjegyzést nem teszek a hülye becézésére, amit alapvetően utálok, de most tényleg túl fáradtnak érzem magam, még erre is.
Kisimítom az arcomból a hajamat és kicsit próbálom magamat összeszedni, legalább annyira, hogy emberi lénynek látszódjak, mert azt tényleg nem szeretném, ha pont Holden látná meg a gyengeségemet. Mert én ezt annak tartom. -Kevés cukrot, és kevés tejet, köszönöm. - Pillantok felé hálásan. - Nem is terveztem ellenkezni, bár gondolom tényleg szarul nézhetek ki, ha azt mondod, hogy rám fér. - Mondom egy halk kis nevetéssel. Hamar elém is kerül a bögre, amit egy újabb hálás pillantással honorálok és már húzom is közelebb magamhoz, hogy kicsit megmelengessem a bögrén az ujjaimat. - Ja, kurva jó szülinapi ajándék. El kell gondolkoznom azon, hogy Potternek túl sok szabadideje van, hogy ilyen baromságokat képes kitalálni. Nem is értem, azt gondolnám, hogy van egyéb dolga, de nem, neki ilyen csodálatos ötlettel kell előállnia. - Forgatom meg a szemeimet. - Én tegnapelőtt a női zuhanyzóban találtam egy emberméretű, részeg csótányt. Rá akartam taposni, de túl nagynak bizonyult, úgyhogy seggbe rúgtam, szerintem eltévesztette az ajtót, annyira nem volt képben. Azt hiszem én nyertem, az akromantula egészen barátságosnak tűnik ahhoz a hülyéhez képest. - Csóválom meg kicsit a fejemet, és aztán bele is kortyolok a teámba. Máris sokkal jobban érzem magam. - A feladatok közben egyébként szoktalak figyelni. Igazi remekmű az arcod, amikor nem tetszik neked valami. - Vigyorgok rá szemtelenül, kicsit visszatérve a régi énemhez. A tea határozottan segít ebben.
Vártam a szokásos sértődését a beceneve miatt, azonban nem kérte ki magának, hogy már megint a magasságával cseszegettem. Betudtam annyinak, hogy túl keveset aludt vagy talán sikerült kondicionálnom erre a névre - túl sokszor szólítottam így, kreatívabbnak kellett volna lennem. - Ó, nem csak a pia... A személyes kedvenceim a tábortűznél gátlástalanul füvező kis társaság voltak, mint a vidám kiránduló hippik. - Elfogadhatatlannak tartottam a többség viselkedését. Igen, én is voltam húszéves, igen, én is borultam be az árokba egy izgalmasra sikeredett éjszaka után és vonszoltam be magam szinte még aznaposan a másnap reggeli kiképzésre (meg is kaptam érte a magamét Prestontól), de mindennek volt egy határa. És ami ezen a hétvégén ebben a nyomorult táborban történt, az biztosan átlépte ezt a határt, mintha nem is a Mágiaügyi Minisztérium aurorjai érkeztek volna ide, hanem egy csapat tizenöt éves, akik először bulizhattak a szüleik felügyelete nélkül. Szánalom. - Őszintén szólva, láttam már inferust, aki kisimultabb volt nálad - közöltem vele a fájó tényeket, miközben tettem egy kanál cukrot és néhány csepp tejet a reggeli teájába. A sajátomba csak indokolatlanul sok cukrot pakoltam, gyerekkorból megmaradt rossz szokás volt. Ezen a hétvégén Potter valószínűleg többet csuklott - és az anyjával is ez történt volna, ha nem kerül Tudjukki útjába -, mint életében valaha. A nevét leginkább az "ó, hogy Merlin..." kezdetű mondatokba illesztették bele, ízléstől függően, de semmiképpen sem a Merlin áldaná meg azt az okos aurorparancsnokot kontextusban használták. Egyetlen olyan kollégával sem beszéltem, aki élvezte ezt a csapatépítőnek nevezett kollektív szenvedést és nem kívánt minimum gyötrelmes sugárban hányást Potternek. - Biztos az asszony kiköltöztette a kanapéra és most rajtunk éli ki minden frusztrációját. Vagy csak most éli újra az elbaszott gyerekkorát, és ha nem vagyunk résen, jövőre majd mehetünk a Titkok Kamrájába csapatszellemet építeni. - Azok után, hogy Potter egy egész aurorosztagot kényszerített arra, hogy egymás nyakában ülve harcoljanak vérre menően egy kibaszott gumilabdáért, már egészen kellemesnek tűnt tenni egy látogatást a Titkok Kamrájában. Egy baziliszkusz teteme sem lett volna kevésbé bizarr, mint Cassie Blackkel a vállamon minden szembe jövő kollégát tankként letarolni. - Mondtam már: ha férfi, a tökeit rúgd szét. Ha az nem lehetséges, akkor a szemére menj, az mindig hatásos. - Attól azért nem tartottam, hogy a jótanácsaim nélkül nem bánna el egy részeg hülyegyerekkel, aki valami megmagyarázhatatlan indíttatásból besunnyogta magát a női zuhanyzóba. Nem azért vettem fel a kommandóba Chrysát és nem azért foglalkoztam vele külön, hogy minden nap röhöghessek a magasságán (bár gyakran megtettem, ezt elismerem), hanem mert piszkosul tehetséges volt. Azon kevesek közé tartozott, akiket gyakrabban dicsértem, mint kritizáltam, és ezt tényleg nem sokan mondhatták el magukról. Természetesen neki is kijutott bőségesen a zsörtölődésemből. - Különben melyik faszkalap volt az? Szívesen beszélgetnék vele. Leginkább arról, milyen új szakma felé kellett volna orientálódnia az illetőnek, mert nem tartottam normálisnak, hogy ilyen emberek legyenek a rend őrei, akik női zuhanyzókba beosonva élték ki magukat. Nem voltam naiv, tudtam, hogy több az alkalmatlan, degenerált és korrupt gyökér a sorainkban, mint azt bárki is szerette volna beismerni. Ez a munka vonzotta azokat, akik hatalomra vágytak mások felett és szerettek erőszakoskodni, nem kellett hozzá pszichomágusi végzettség, hogy az ember megértse az okokat. - Szóval végig egy remekmű, mert eddig semmi nem tetszett - forgattam a szemem. - De ha nem engem kukkolnál végig, talán te is nyertél volna olyan csinos szivárványos szalagot, mint én. Nem akartam kurva szivárványos díszszalagot nyerni Potter idióta aurorkvízéért és még kevésbé viselni a feladatok alatt. Majdnem megfojtottam Pottert érte.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Hétf. Júl. 05, 2021 7:17 pm
Máskor, más helyzetben, akármennyire is szeretem Holdent, biztos hogy itt hagytam volna a francba, ha megint a törpegolymókkal jön, vagy minimum elmorgolódtam volna jó hosszan arról, hogy mennyire nem fair tőle az, hogy mindig a magasságommal szopat. Értem én, hogy vicces, meg jó, meg franc tudja, még miket gondol ilyenkor abban az egyébként zseniális fejében, de utálom, na. Igaz, hogy a többségtől már egészen megszoktam, hogy ezért mindig van valamilyen megjegyzésük, de Holden olyan személy az életemben, akire felnézek, és tőle valahogy ezt még nehezebb elviselni, még akkor is, ha tudom, hogy nem rosszindulatból mondja, sőt. Mégis azt szeretném, hogy inkább erősnek, önállónak és felnőttnek tekintsen. Amit sok esetben meg is tesz, mégis alaposan fel tudja forrni az agyvizemet a golymókozásával. - Merlin édes faszára… - Sóhajtok fel teátrálisan, mikor meghallom a kis történetet. - Hány évesek, tizennégy? Egyáltalán van agy a fejükben, vagy csak a cucctól elfelejtettek gondolkodni? - Teszem fel a plátói kérdést. Hihetetlen, de tényleg. Én, meg tudom érteni, ha valaki szeretné levezetni a stresszt, meg a franc tudja még mit, de amit művelnek, az tényleg túlzás. Ennek van normális módja is, bár nem feltétlenül nevezném azt se egészségesnek, amit én csinálok… de ez most teljesen lényegtelen.
- Kösz a bókot, tudom ám, hogy ellenállhatatlan vagyok, még úgy is, hogy egy inferus is megelőzne egy szépségversenyen. - Vigyorgok túlzott magabiztossággal, mintha bármilyen igazságtartalma is lenne ennek a színjátéknak. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen szarul nézek ki, de szerencsére ezt az egészet foghatom a hülye csapatépítőre, meg a körülöttem lévő idiótákra. Ami részben igaz is, hiszen miattuk nem tudok a megszokott környezetemben lenni, se aludni, és csak miattuk kell tartanom attól, hogy a felhúzott álarcom darabjaira hullik. Az pedig nem lenne kellemes. Egyáltalán nem. Még csak belegondolva is, hogy mi minden történne akkor, ha egy auroroktól nyüzsgő helyen az éjszaka csendjét az én sikolyom zavarná fel... Tudván azt, hogy mennyire szeretek magabiztosan és határozottan fellépni másokkal szemben, ezzel mindenkiben sikerülne lerombolnom a rólam kialakított képet. Főleg Holdenben. Nem tudom, hogy azt kibírnám-e, ha másképp nézne rám. - Bírom amúgy, hogy talált magának játszóteret. - Forgatom meg a szemeimet, mikor Potter kerül szóba. - Ezek után pedig így nézzen fel rá az ember. Hogy lehet pont Ő, olyan valaki, akire több ezren példaképként tekintenek? Egyszerűen nem tudom felfogni. - Rázom a fejemet hitetlenkedve. - Adnám, ha egyébként tényleg bejutnánk a Titkok Kamrájába. Szerinted még mindig ott rohad az a baziliszkusz? Milyen titkok lapulhatnak még abban az alagsorban? Emlékszem, roxfortos koromban viszonylag gyakran agyaltam ilyeneken, de sajnos nem vagyok párszaszájú, pedig mennyi mindent lehetne ott tanulni… - Mélázok el egy egészen rövid pillanatra.
- Igaz, igaz, de nem akartam egy életre megnyomorítani szerencsétlent, talán még van esélye arra, hogy emberi lénnyé váljon, ha nagyon igyekszik. - Vigyorgok. - Bár lehet a világ jobban járt volna, ha többé nem tudna szaporodni, de… azt hiszem túl jó szívem van. - Sóhajtok szomorkásan. - Ne foglalkozz vele, szerintem megtanulta a leckét. Különben pedig, ha te találod meg, akkor biztos, hogy vége lenne szerencsétlen karrierjének, annyira meg tényleg nem volt nagy dolog. Különben is, itt nincs olyan nő, aki ne tudná megvédeni magát, ha szükséges lenne. Sőt… szerintem a többség sokkal talpraesettebb és keményebb, mint az összes férfi együttvéve. - És nem, most nem az beszél belőlem, hogy alapvetően csalódtam az összes olyan emberben, aki az ellenkező nembe tartozik, egyáltalán nem erről van szó. Csak tapasztalat. Főleg ebben a közegben. Különben is vannak kivételek… mint például Holden. Vagy Xan. - Eszembe se jutott, a kukkolás sokkal jobban szórakoztatott, ahogy az is, hogy hogy letaroltatok mindenkit Cassievel. - Nevetek jóízűen, visszagondolva a történtekre. - Nem is értem mi bajod van azzal a csodával. A szivárvány szín határozottan jól áll neked. Illik a szemeidhez. Egyébként most miért nincs rajtad? Már egészen hozzászoktam ahhoz, hogy ha meg akarlak találni, csak a rikító, színes jelvényt kell keresnem, és akkor egyből láthatom a morcos arckifejezésedet. - Nevetek továbbra is. Ha valami emlékezetes volt ezen a tréningen, akkor az ez volt.
- Nem vagy kicsit elutasító a saját korosztályoddal? - A kérdést valójában nem gondoltam komolyan, én voltam az utolsó ember a Földön, aki számonkérhette másokon a lazítás és a kortárs kapcsolatok hiányát. Sosem bővelkedtem a barátokban, részben azért, mert az emberek többsége nem kedvelt, részben pedig a saját elzárkózásom miatt. A munka, korábban pedig a tanulás mindig elsőbbséget élvezett az életemben mindennel szemben, a családomtól eltekintve. Új kapcsolatokat nemcsak motivációm, hanem időm sem volt kialakítani, a nőket pedig általában még azelőtt sikerült elijesztenem az aurorszakma iránti felülírhatatlan szerelmemmel, hogy igazán komolyra fordultak közöttünk a dolgok - ami elég ironikus, figyelembe véve, hogy a többségüket éppen az a tény vonzotta bennem először, hogy auror voltam. Ezek után nem sok jogom volt Chrysát kritizálni, amiért nem vegyült a többi fiatal aurorral. - Azt hiszem, ha most ellenállhatatlannak neveznélek, az a verbális munkahelyi zaklatás határait súrolná, úgyhogy maradjunk annál, hogy szarul nézel ki. - A verbális munkahelyi zaklatás az én esetemben kimerült az aurortanoncok terrorizálásában, ezen a jó szokásomon pedig nem szerettem volna változtatni, végképp nem Chrysa Andersennel, aki hiába volt majdnem Lorival egyidős, az én szememben valahogy megmaradt annak az alig tizennyolc éves majdnem-gyereknek, aki olyan magabiztosan lépett be az első közös óránkra az aurorképzőn és szétrúgta a nála kétszer nagyobb fiúk seggét. És gyanítottam, hogy ha húsz év múlva még élni fogok és a pályán leszek, akkor sem tudok majd másképp tekinteni Chrysára, mint a Törpegolymókra, aki talán egész eddigi oktatói karrierem során a legjobban meglepett. - Ha Potteren múlik, jövőre megnézheted. De amúgy én azt hallottam, hogy még mindig ott van az a dög. A roxforti csata után átnézték az aurorok a kastélyt, de oda persze nem jutottak le, nem volt senki, aki ki tudta volna nyitni a Kamrát és szerintem nem is igazán akart lemenni senki sem. Még jó sokáig fostak az emberek, hogy Tudodki majd előugrik a semmiből és újra mészárolni kezd a seggnyalóival, a Titkok Kamrája volt az utolsó hely, ahova akkoriban vágytak az emberek. - Azóta pedig senkit sem érdekelt annyira, hogy átfésülje a Kamrát vagy a kastély egyéb titkos részeit. Engem biztosan nem, az unokaöcsémet sem egy rejtett alagút vagy egy többszáz éves szörnyeteg ölte meg két évvel ezelőtt a Roxfort udvarán. Nem ilyen félelmeim voltak Harper és Mason roxforti tartózkodását illetően sem. - Nem, én úgy tapasztaltam, hogy nagyon ritkán változik meg egy férfi hozzáállása a nőkhöz, márpedig részegen betántorogni egy női zuhanyzóba erősen ahhoz kötődik. Aki egy fasz, az mindig egy fasz marad - vontam meg a vállam. - Én aztán nem becsülöm alá a nőket, félre ne érts, egy átoktörővel élek együtt, néha van egy olyan érzésem, hogy még talán velem is elbánna, ha akarna. Még szerencse, hogy ezt egyikünk sem tervezte gyakorlatban tesztelni. Bár nem tettem különbséget a női és a férfi tanítványaim között, azért sértette volna az egómat, ha például egy Chrysa alkatú nő ken a falhoz. - Az talán engem is szórakoztatott. És valószínűleg Cassie-t is, bár ezt úgysem ismerné be. Hiába vagyunk csapatépítő tréningen, megkedvelni nem fogjuk egymást Blackkel - kortyoltam bele a teámba. Igazából nem volt személyes problémám Cassie-vel. Jó aurornak tartottam, értelmes, a származásához képest normális nőnek. De Black volt, és efelett nem tudtam átsiklani. Sosem csináltam belőle titkot senki, így a kommandósaim előtt sem abból, hogy gyűlöltem az aranyvérűeket. - Mérlegeltem. Potter és ezek szerint a te elégedetlenséged kisebb veszteség, mintha ebben a buzis szarban kéne vonulnom az összes auror előtt, majd még haza is mennem benne, mintha ez valami elkúrt coming out lenne. Leraktam a bögrét, és előkotortam a zsebemből egy doboz cigarettát. Nem kérdeztem meg, hogy zavarja-e, a passzív dohányzáshoz kénytelen volt hozzászokni a kommandó összes tagja. - De gondolom, a gyötrődésem kurva nagy elégtétel a több évnyi baszogatásért, amit tőlem kaptál. Élvezd ki, mert holnaptól minden visszaáll a megszokott kerékvágásba - gyújtottam rá egy szál cigire.
Ez a csapatépítő tréning egyenesen borzalmas. A feladatok szörnyűek, a többiek annyit vedelnek, hogy azt sem tudják, hogy hol vannak, és habár nem mondom, hogy én nem szoktam alkoholt inni - ó, dehogynem -, de ilyen szinten soha nem szoktam lerészegedni és nem is akarok. Nem segített a dolgokon az sem, hogy azt a pár, illuminált állapotban lévő, hormonoktól túlfűtött férfit, akik kitartóan próbálkoztak nálam is nehezebben kerültem el a szokásosnál. A vicces az egészben, hogy nem is ez a legrosszabb, pedig azért ez a tény is erősen szerepel a toplistámon. Nem, a legrosszabbnak az éjszakákat tartom. Otthon sem feltétlenül tudok sok alváshoz jutni, mert minden erőmmel azon vagyok, hogy másra koncentráljak, csak az alvásra nem, de azért négy-öt órát képes vagyok nyugalomban végig aludni, mielőtt kezdődnének azok a francos rémálmok. Van amikor még szerencsém is van és képes vagyok öt óránál is többet aludni, de az ritkaságszámba megy. Xan teljesen hozzászokott már ahhoz, hogy sikítva ébredek, és habár minden egyes alkalommal benéz hozzám, és aggódik, én mindig biztosítani szoktam arról, hogy jól vagyok, még akkor is, ha ez nem feltétlenül így van. Jobb… enyhült az évek folyamán, de mivel az ébren töltött perceimet azzal töltöm, hogy teljes mértékben elnyomom ezeket az emlékeket és gondolatokat, úgy tűnik a tudatalattim nem képes erre, ezért jönnek az emlékek mindig alvás közben. 
