Akárhányszor visszajöttem az Akadémiára - bár amióta a parancsnoki teendők rám hárultak, ez ritkábban fordult elő, mint korábban -, mindig befurakodott a gondolataim közé a kétely, hogy talán itt kellett volna maradnom az aurori hivatás helyett. Nagyon szerettem a munkámat, élveztem a vele járó adrenalinlöketet, sőt, egyenesen szükségem volt rá, de talán ha a katedrát választom az egyenruha helyett, mostanság minden másképp alakult volna. Hiszen akkor Russel nem gondolta volna, hogy tökéletes jelölt lehetek egy kínos személy eltakarítására, egy egyszerű akadémiai oktató nem rendelkezett volna olyan ismeretekkel, mint én... De mindezt már sosem tudhattam meg és nem is kellett volna ezen töprengenem, vagy egyáltalán megbánnom bármit is, amikor magától értetődő volt, hogy kisegítettem a bátyámat. Igen, még ebben is, még egy kibaszott gyilkosságban is. Másrészt pedig szerettem tanítani. Hiába morogtam mindig az aurortanoncok miatt, hiába szopattam őket minden adandó alkalommal, valójában élveztem az oktatást és felvillanyozott, ha tehetséges újoncokkal foglalkozhattam. Persze ezt sosem mondtam volna ki hangosan, meg kellett tartanom a büdösparaszt imdidzsemet a parancsnokságon. Végsősoron viszont abban egészen biztos voltam, hogy ha megérem az aurori nyugdíjazásomat, akkor visszajövök ide tanítani - és egyelőre egészen jól haladtam efelé, néhány csúnya, maradandó hegtől eltekintve ép bőrrel megúsztam több mint tizenöt évet a szakmában, ami a kommandónál különösen nagy teljesítmény. Habár aurornak csak a roxfortos diákok legjobbjai jelentkeztek, sokan közülük akkor sem remekeltek az elméleti oktatáson, sokkal nagyobb élmény volt az SVK-szakos akadémistáknak mágiaelméletről magyarázni. Nem akadtak fenn a latin kifejezéseken és nem várták unatkozva, hogy mikor mehetnek végre egymást püfölni egy gyakorlati órára, ami az aurortanoncoknál gyakran megesett. A többségük azt gondolta, hogy az aurorképzés másból sem áll, csak párbajozásból - fun fact: maga az aurorszakma nagy része sem abból állt, vagy ha igen, akkor biztosan nagyon szarul csinálta az illető, mert egy nyomozás közben nem a bunyónak kellett volna hangsúlyosnak lennie. A kommandó... nos, a kommandó már egy más kérdés, minket tényleg többnyire ellenséget darálni vezényeltek ki. Az előadás után az volt a tervem, hogy beugrom Thaddeus Selwyn irodájába váltani néhány szót, ezer éve nem láttam az öreget és érdekelt, éppen milyen eszelős kutatáson dolgozik - és talán még a fiáról is szóltam volna néhány méltató szót, Devon kifejezetten tehetséges kölyök volt, a legtöbb aurortanonc hatalmas egója nélkül. A folyosón azonban másik ismerősbe futottam bele. - Igen, meghívtak, hogy tartsak egy előadást átokelméletből. Mindig megállapítom, hogy itt kellett volna maradnom, az akadémisták nem alszanak be az első latin szó után, mint az aurortanoncok... - Nem állíthatnám, hogy igazán közel álltunk egymáshoz Caspar Morrisonnal, hiszen nem sodródtunk minden második nap egy helyre. De kifejezetten kedveltem a férfit, intelligens volt, a szakterületén kiemelkedő és sokakkal ellentétben nem akart tövig benyalni, csak mert a mágiaügyi miniszter öccsével beszélt. Meglepően sokan kényszert éreztek rá, mintha néhány mesterkélt mondat után bejuttattam volna őket a miniszteri titkárságra dolgozni vagy fasz se tudja mit reméltek. Merlinnek hála Caspar nem ilyen volt és ha egymás mellé keveredtünk, úgysem került szóba szinte semmi a sötét varázslatok kivédésén kívül. Szerettük mindketten a munkánkat, kár lenne tagadni. - Persze, ráérek, Potter adott egy teljes szabadnapot. Ha már így összefutottunk, úgyis lenne néhány kérdésem az elemi mágiával kapcsolatban, de ráér utána is. Szóval miben tudok segíteni? Amióta Caroline Dolohov megkeresett, hogy segítsek neki, mert képtelen volt kezelni a frissen megmutatkozó képességét, némileg tanácstalan voltam. Elméletben tudtam, hogyan kéne hozzáfognom, de az elmélet legtöbbször semmire nem elég éles helyzetben. Casparnál viszont senki sem tudhatta jobban, hogyan érdemes nekikezdeni az elemi mágia kontroll alatt tartásának.
