Ez volt a mai ötödik lakás és ezt sem találtam megfelelőnek. Az első túl kicsi volt, legalább két vendégszobát akartam, sokkal nagyobb konyhát - nem mintha nekünk kellett volna főznünk magunkra, mikor ott volt az Abszol úton a Tutto e Troppo névre keresztelt saját éttermünk, zseniális szakácsokkal, de akkor is - és a két fürdőszobát sem találtam kielégítőnek. A második belső méreteit tekintve tökéletes lett volna, tetszett az ablakokon beszűrődő sok fény, de az erkély kifejezetten zajos utcára nézett és nem is volt elég nagy, márpedig ki akarna egy zsebkendőnyi erkélyen nyomorogni? Én biztosan nem, hatalmas tetőteraszhoz voltam hozzászokva, ahol békésen borozgatva tölthettem az estéimet. A harmadikkal nem lett volna problémám addig a pontig, amíg fel nem bukkantak a szomszédok a visító kölykeikkel és két acsarkodó csivavával. Persze léteztek hangtompító bűbájok és az élve felgyújtás is mindig egy reális opció volt, de mégsem azért érkeztem Londonba, hogy idegesítő felsőközéposztálybeli családokat változtassak élő nyárssá. A negyediknél utáltam a környéket. Élettelen, unalmas, szürke hely volt, még angol mércével is, csak azért nem fordultam vissza már az ajtó előtt, mert Giu kierőszakolta, hogy azért mégiscsak nézzük meg ezt a lakást. Nyilván két perc után megvétóztam, ahogy ezelőtt az összes többit is. És most itt álltunk a mai ötödik eladó lakás nappalijának közepén, én pedig megint azon kaptam magam, hogy kritikus szemmel vizslatom az utolsó kis sarkot is, hátha beleköthetek valamibe - pedig nem volt semmi probléma a hellyel, sőt, eltekintve attól a megmásíthatatlan apróságtól, hogy ez nem New York volt. - Nincs elég fény. Olyan, mint egy ocsmány barlang - közöltem Giuliával olaszul, hogy az ingatlanos nő, aki elhozott minket ide, biztosan ne értsen egy szót se a párbeszédünkből. - Nem tetszik. Körbejártam a nappaliban, végül megállapodtam az egyik ablak előtt. Természetesen éppen elég fény jött be rajta, én is tudtam, hogy nincs semmi gond a fényviszonyokkal, egyszerűen csak nem volt olyan, mint a Marchetti-ház Brooklynban. - Keressünk másik ingatlanost, ez az angol tehén nem fogja fel, mit akarok. Ennél még a szálloda is jobb. - Jelenleg a Laurea Hotel lakosztályainak kényelmét élveztük, de nem akartam tovább egy hotelben maradni. Nem volt otthonos és elég biztonságosnak sem találtam, egy szállodát nem védhettünk le úgy bűbájokkal, mint egy saját ingatlant. Márpedig akadtak szép számmal, akik örültek volna, ha minden Marchetti fejét karóra tűzve láthatták volna, sokan nem örültek az üzleti konkurenciának. Eddig ura voltam a helyzetnek, de a megfelelő védelem sosem elhanyagolható.
Vendég
Vas. Jún. 27, 2021 3:39 pm
Ciro & Giu
Én tényleg nagyon szeretem a bátyámat, a világon talán mindennél és mindenkinél jobban. Jó, nem, a többi testvérem illetve a Nutella - micsoda zsenik a muglik, te szentséges kékszakállú Merlin! - harcba szállhat esetleg ezért a címért, de a lényeg az, hogy tényleg nagyon szeretem. Na de most, ha az erőm a régi lenne, képes lennék kiégetni a hangszálait egy jól irányzott, kellemesen erőteljes fénysugárral. Mondjuk foglamma sincs, ez lehetséges-e, de ha eléggé akarnám biztosan sikerülne. És akkor végre nem tudna minden áldott lakásba belekötni. De szó szerint, mindegyikkel van valami baja. Méghozzá olyanok, amik rajta kívül szerintem senki mást nem zavartak volna. Olyan apróságokba kötött bele állandóan, amik egyszerűen más földi halandót nem zavartak volna. Nekem a harmadik lakás tetszett a legjobban, de persze ezt figyelembe sem vette, csak hogy milyen idegesítőek a szomszédok. Na és? Nem hozzájuk kell odaköltöznie! Mindenesetre ez már az ötödik lakás, amibe szegény ingatlanos elhoz minket, látom rajta, ahogy fárad és egyre inkább elkeseredik, hogy ma sem ad el egy lakást sem. Hát igen, Ciro nehéz eset. - Annyi fényt csinálok neked, hogy rendesen megvakulsz majd. Szerintem kimondottan kellemes hely, az ablakok nagyok, és olyan melegnek és otthonosnak tűnik a lakás. - Komolyan, ha az ember egy fénymágussal akar összeköltözni, jobb ha nem a fényviszonyokat reklamálja meg. Főleg, ha azok egyébként rendben is vannak. Én értem, hogy szereti New Yorkot szereti a Marchetti-házat, de ő nem érti, hogy nem fogunk egy pontosan ugyan olyat találni itt. Egy valami mindig hiányozni fog: a családi élet. - Ugyanmár Ciro, te is tudod, hogy nem ő tehet arról, hogy neked sok a bajod. Bökd ki végre mi bántja igazából a szíved, mert így sosem haladunk egyről a kettőre. Ez a lakás például tökéletes, rendkívül nagy, egy ugyanakkora erkély jár hozzá, szomszédok üzletemberek, aki tizenkettőből legfeljebb egy hónapot vannak itthon. A környéken van élet, nem esik messze a központtól, de te mégis azt mondod, hogy inkább a szálloda - fakadok ki elkeseredetten, továbbra is olaszul pörgetve a szavakat. Szegény Cornelia, vagy Claudia, szégyellem magam, hogy nem jegyeztem meg a nevét, na szóval az ingatlanosnak csak nagy szemekkel pislog ránk, hogy mégis milyen átkokat szúrunk rá egy olyan nyelven, amit nem is ért. Kedvesen mosolygok, hogy éreztessem: nincs semmi baj.
