Valakinek biztos tetszett az Egyesült Királyság. Nem nekem, de valakinek biztosan, aki rajongott a gusztustalanul záporozó esőért, a szar ételekért, a rossz ízlésű varázslókért és az előítéletességért - mert ezekből biztosan nem szenvedtek hiányt eddigi tapasztalataim alapján. Nem kimondottan honvággyal jellemeztem volna, amit a Londonban töltött hetek alatt éreztem, hiszen a családom nagy része itt volt mellettem és mi az otthon, ha nem a szeretteink közelsége? Azonban az egészen biztos, hogy nem ragadott magával Anglia borongós hangulata és hiányzott New York pezsgése. De az üzlet mindenek felett állt, márpedig az most Londonba szólított, és szerencsére kárpótolt is ezért az unalmas szigetországért. A legális és illegális ügyleteink is jól haladtak. Megnyílt az étterem és a kocsma az Abszol úton, mindkettő első perctől fogva pörgött, a britek odáig voltak értük. A Zsebpiszok közben gond nélkül zajlott a Baziliszkusz Bár tulajdonosváltása, hamar berendezkedtünk és tovább bővítettük a korábban Amerikából kialakított kapcsolati hálónkat is. Persze bőven akadtak, akiknek nem tetszett, hogy új piaci szereplő lépett be az illegális üzletek világába, de ők is hamar megtanulták azt a New Yorkban jól ismert alapszabályt, hogy "ne baszakodj az olaszokkal". Egyszóval minden sínen volt, persze hátra még nem dőlhettünk, az ember sosem lehetett elég gyanakvó... vagy éppen elégedett, legalábbis én sosem értem be azzal, ami éppen volt, mindig többet akartam, és ez alól a brit terjeszkedésünk sem képezett kivételt. Ami viszont még a biznisszel szemben is előnyt élvezett, azok a testvéreim voltak, akiknek szintén alkalmazkodniuk kellett ehhez az új helyzethez. Úgy sejtettem, hogy Brunónak nem fog gondot okozni ez a nagy változás, mindig jól kezelte az elé gördülő akadályokat a maga higgadtságával, és valószínűleg még az esőt is kifejezetten élvezte a képességeit figyelembe véve. Kikkáért jobban aggódtam, bár emögött talán inkább az állt, hogy ő volt a legfiatalabb testvérem, a család legkisebb tagja, nem pedig a nem létező hiányosságai. Ugyanis a húgom, hiába volt még csak kislány, tökösebb volt a legtöbb verőemberemnél is - még akkor is, ha ezt nem hangoztattam túl sokat, mert egy nagytestvérnek az a dolga, hogy kellően letördelje a kisebbek egóját és minden lehetséges alkalommal emlékeztesse őket arra, hogy csak hülye kis pisisek. Ilyen egy jó báty, nem igaz? Levélben egyeztettük Kikkával, hogy meglátogatom a következő szabad hétvégéjén, amikor kieresztették a diákokat a Roxmorts nevű varázslófaluba. A cserediák program prospektusaiban Roxmortsot egy igazi csodahelyként írták le, de engem a legkevésbé sem nyűgözött le. Álmos kis falu volt, apró boltokkal, béna kocsmákkal és túl tiszta levegővel. Hát nem egy Brooklyn. A Három Seprű nevű túlzsúfolt kocsma egyik félreeső asztalánál vártam a húgomra, elborzadva tanulmányozva a ki tudja milyen étel-vagy italfoltokkal pecsételt itallapot. Mi a fene az a vajsör? És sütötőklé, ez most teljesen komoly? Az étlapra rápillantani sem mertem, csak elborzadtam volna az angol kulinária borzalmas hiányosságaitól. Végül Kikka is megérkezett, éppen olyan vörösen, mint ahogyan utoljára elváltunk egymástól, talán csak az arcbőre volt kicsit sápadtabb a napfény hiányától ebben a tetves országban. Azonnal felpattantam az asztaltól és szorosan magamhoz öleltem a kishúgomat, csontropogtatóan, mint mindig. - Teljesen asszimilálódtál, úgy nézel ki, mint egy igazi tősgyökeres ír. - Sosem hagytam volna ki egyetlen alkalmat sem arra, hogy belekössek a vörös hajába. - Szörnyű ez a hely. Mi a franc az a vajsör? Miket adnak nektek abban az iskolában? Ha ezt tudtam volna előre, megmondtam volna Rella nagyinak, hogy nem jöhettek ide Brunóval. Vajsör és sütőtöklé, hihetetlen...
Az angliai élet meglepően… semmilyen? Nem tudom, hogy ez-e a legmegfelelőbb szó arra, amit használhatnék rá. Annyi bizonyos, hogy nem olyan, mintha otthon lennék, de talán pont ez az, ami kell nekem ahhoz, hogy képes legyek hátrahagyni a fájdalmas emlékeimet. Szükségem volt erre a változásra, hogy olyan helyre jöjjek, ahol nem minden apróság Caine-re és a vele eltöltött időkre emlékeztet. Kellett a változás ahhoz, hogy összeszedjem magam, hogy képes legyek újra racionálisan, érzelmektől mentesen szemlélni a dolgokat, hogy visszatérjen minden a régi kerékvágásba. A különbség az, hogy most már soha nem lesz semmi ugyanolyan. Caine olyan volt az életemben, mint egy állandó fénysugár, aki a bosszantásommal, azzal, hogy megnevettetett vagy csak pusztán azzal, hogy mellettem volt, képes volt olyan dolgokat kihozni belőlem, amiket mások kevésbé, vagy csak sokkal nehezebben tudtak belőlem előhozni. Most, hogy már nincs, olyan érzés, mintha ez a fény egyik pillanatról a másikra megszűnt volna, én pedig egyszerűen a sötétben találtam magam, ahonnan nincs kiút. A legrosszabb az egészben az, hogy képtelen vagyok bárkit is beengedni ebbe a sötétségbe, hogy ezzel segítséget kérjek. Tudom, hogy… a barátaim és a testvéreim is érzékelték a bennem lezajló változásokat, ahogy tudom azt is, hogy mindannyian próbáltak a maguk módján segíteni, de… nem igazán sikerült. A mai napig sem. Olyan érzés, mintha ez az üresség örökre kísérteni fog az életem hátralévő részében, és nem tehetek ellene semmit. Ezért marad az, hogy próbálom túlélni a mindennapokat, ebben pedig az új és teljesen más környezet határozottan segít.
Az viszont határozottan nem segít, hogy borzasztóan hiányoznak a testvéreim. Tudom, hogy lényegében otthon is ugyanennyire kevésszer láthatnám őket, hála a bentlakásos iskolának, de az valahogy mégis más. Itt szigorúbban veszik a látogatásokat, és azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg dolguk van az új üzletekkel, ezért még kevésbé van idejük azzal, hogy időt szakítsanak a látogatásokra. Bruno viszont legalább itt van velem, ahogy Castiel és Crystal is, ez pedig sokat jelent. De a többiek ettől függetlenül is szörnyen hiányoznak és a tátongó üresség, csak még erősebb olyankor, amikor hosszú ideje nem láthatom őket. Ezért is örültem annyira annak, amikor Ciroval sikerült lebeszélnünk egy találkozót a Roxmortsban, habár sejtettem, hogy a bátyám nem kifejezetten fog örülni a semmilyen kis falunak. Viszont legalább találkozhattunk és már ez is rengeteget jelent nekem. Gyors léptekkel vágok át Roxmorts unalmas utcáin, hogy aztán belépjek a Három Seprű ajtaján. Cirot olyan könnyű kiszúrni a tömegben, hogy az már-már nevetséges, annyira nem illik ide, hogy már szinte rossz ránézni, hogy mennyire kiüt ebből a környezetből.
Nagy mosoly jelenik meg az arcomon és viszonzom a szoros ölelését, amint a közelébe érek. Kicsit hosszabb ideig hagyom magamnak, hogy ölelgessem, pedig máskor biztos szinte azonnal elhúzódnék és azt mondanám, hogy egyszer tuti össze fogja törni a csontjaimat, ha így ölelget, de most erre valamiért képtelen vagyok. Túlságosan hiányzott. Felőlem akár egész este is ölelhet, bár az tudom, hogy elég furcsán nézne ki. - Pffft. - Száll el rögtön az összes ölelgethetnékem és hirtelen el is tolom magamtól, hogy egy nem túl szép pillantást küldjek felé. - Ne kezdd. Szörnyű egyébként, hogy mennyire nincs itt napfény. Arról nem is beszélve, hogy tényleg annak néznek, amíg meg nem szólalok. - Mondom kicsit duzzogva, megpiszkálva az emlegetett hajamat. Igazából én szeretem, de főleg Ciro mindig talál alkalmat arra, hogy piszkáljon vele. Mio dio, ez mennyire hiányzott már.
A morgására megint visszatér a mosolyom és türelmesen hallgatom, miközben még mindig azon jár az agyam, hogy mennyire jó újra látni Őt. - Nem annyira rossz, inkább úgy mondanám, hogy semmilyen és unalmas. - Jegyzem meg. - Az iskolában pedig nagyobb választék van, habár azért azt nem mondanám, hogy sikerül visszahozni az otthoni ízeket. Ó, nem, az nagyon nem sikerül nekik, de viszonylag sok választék van. A vajsör undorító, egyszer kipróbáltam. Soha többet. Nem tudom felfogni, hogy miért szeretik itt annyira. - Csóválom meg a fejemet. - A töklé viszont nem rossz. Az íze emlékeztet a hálaadásra. - Mondom továbbra is mosolyogva. - Azt pedig úgyis tudod, hogy addig nem nyugodtunk volna, amíg utánad nem jöhetünk. Különben sem bántam meg, sok új dolgot sikerült megtanulnom. - Teszem hozzá szinte nyugtatólag. - Egyébként, hogy vagy? Na és Giu? Hogy haladtok? Igaz, hogy levelezünk egymással, de az továbbra is olyan… személytelen, jobb szeretem személyesen hallani a dolgokat. - Vágok bele a kérdéseimbe egyből.
Vendég
Csüt. Júl. 29, 2021 12:34 pm
Kilógtunk innen, és nem csak az enyhe olasz beütéssel fűszerezett amerikai akcentusunk miatt - bár ez is kilógott a suttyó vidéki britek elmaszatolt beszéde mellett -, hanem a puszta kisugárzásunk elütött ennek a helynek a szürkeségétől. Kikka éppen annyira nem illett ide, ahogyan én sem. Bár meglehet, hogy az Ilvermornyban is éppen ennyire idegennek tűntünk a magunk sötét ügyletekkel teli világával. Ebből akkor semmit sem érzékeltem, túlságosan lefoglalt a nagybetűs életre való gyakorlás, a gyengébbek bullyingolása szabadidős tevékenységként, a lányok - ó, de még mennyi lány -, és nem utolsó sorban a maffiaszerű hálózat, amit kialakítottam a nagyanyánk tevékenységének mintájára. - Dolgozz még kicsit az akcentusodon és hívasd magad McCarthynak, szerintem mindenki elhiszi majd, hogy egy kedves vidéki ír lány vagy, akinek a nagyanyja mit tudom én, teheneket nevel. Most képzeld el a nagyit tehenet fejni egy bájos ír farmon... - A nagyanyánk, ha ezt hallotta volna, minden bizonnyal közli velem, hogy csupán a rokoni szeretet tartja vissza attól, hogy belefojtson egy fazéknyi tésztafőzővízbe. - A briteknek nincs ízlése, ez tény. Csak egy szavadba kerül és bármikor kimentelek innen enni egy normálisat. Amúgy pörög az étterem az Abszol úton, imádják ezek a beltenyésztett szigetlakók - vigyorodtam el. - Tényleg csak szólnod kell. Addig kiderítem, kit kell lefizetni abban a koszfészekben, hogy elfelejtsék fél napra az iskolai házirendet. Az Ilvermornyban könnyű volt akaratot érvényesíteni, ellenben a Roxfortban senkit sem ismertünk... még. Ezen gyorsan változtatni akartam, részben a testvéreim biztonsága és komfortérzete miatt, részben a tudat miatt, hogy ebben az országban is egyre több mindent kézben tartottunk. - Töklé? - szaladt fel a szemöldököm. - Igen, aggasztóan asszimilálódtál, hugi. Jól esett, hogy önszántukból akartak elkísérni - bár Bruno esetében, az Ilvermornyban történtek után nem voltam benne biztos, hogy ezt lehetett annak nevezni, amit tett, azt még nagyanyánk sem tudta maradéktalanul elsimítani -, de nem feledkezhettem meg a veszélyekről sem. Ők nem átlagos cserediákok voltak, akiknek csak az új barátok szerzése miatt kellett aggódniuk. Folyamatosan céltáblát viseltek magukon, és amíg otthon, Amerikában nagyjából tisztában voltunk vele, kik jelentettek ránk veszélyt, addig itt, ebben az új országban legfeljebb sejthettük honnan kell támadásra számítanunk. És én nem kajáltam be azt a mesét, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely az egész Egyesült Királyságban. - Remekül, amennyire ez itt lehetséges. Találtunk végre egy rendes lakást Giuval, egészen tűrhető. Nem egy Marchetti-villa, de lehetne rosszabb is. Vettem egy kocsmát is az Abszol út és a Zsebpiszok köz sarkán, imádja a csőcselék. A Baziliszkusz Bár pedig jobban megy, mint valaha, úgyhogy nincs okom panaszra, eddig minden simán halad. Ja, és Lucy is bizonytalan ideig nálunk lesz, nem tudom, ő írt-e neked. - Hátradőltem a széken és végigfuttattam a tekintetem az asztaloknál tömörülő diákseregen. - Na, és itt is olyan mufurc vagy, mint otthon és elijesztettél magad mellől mindenkit vagy azért akadnak néhányan, akik a rémisztő, mini-Fiorella nagyi társaságát keresik?
