The Eldest child

1999. novemberében születtél Dél-Amerikában. Az az egy év kényszer szabadság, amit 99-ben elrendeltek nekem veled zárult. A dél-amerikai utazás és felelőtlen életmódom gyümölcse lettél. Nem ismertem a szülés utáni depressziót. Ott hagytalak egy családnál a kórházban. Ott, ahol biztos otthonod lehet. Ők vágytak egy gyermekre én nem. A medimágusok is megmondták, hogy a kezeim közt hamar meghalnál, ha nem változok meg. Nem voltam összeszedett és nem voltam felkészülve arra, hogy anya legyek.

Eltaszítottalak. Nem voltam magamnál, az első hetekben. Féltem a tőled és attól, hogy végleg a szívembe zárlak... A szívembe, ahol már oly sokan kaptak helyett és őket egytől-egyig elveszítettem. Te mégis ott maradtál a dobogó szívemben, mint az első gyermek, akit hátra hagytam.

Nem neveztelek el. Nem ismertem és láttam az örökbefogadóidat. Anonim módon történt az egész. Hogy még a kisértés se legyen meg gyenge pillanataimban  egy vérmágiában jártas emberrel eltöröltem az egymás felé vezető nyomokat.

Talán már láttalak az újságokban, mert fiatal kviddics sztár lettél. Talán hallottam arról a fiatalról, aki elnyerte azt a kiváló kutató ösztöndíjat. Talán láttalak, a szindikátus köreiben. Talán Macusa egyik osztályán dolgozol. Talán helyi kis vállalkozást szeretnél indítani vagy most állsz munkába a családi bizniszben. Talán lehet, hogy családot alapítottál és már gyermeked is van.  Talán Angliában élsz.
Talán egy remek életet élő ember lettél. Talán egy rossz útra tévelyedett fiatal lettél.
Talán sosem láttuk egymást, mert kviblinek születtél. Talán súlyos balestet szenvedtél és amnéziád lett.
Talán rég ismerjük egymást az álmainkból, mert elképzeltük a másikat.

Talán keresel engem. Talán tudod, hogy ki az apád. Talán az apád sejti, hogy ki az anyád...