I built these walls to hide my ghosts - Narcissa & Dexter

"I built these walls to hide my ghosts"

-Nem tudsz róla többet mondani? - Teszi fel a kérdést már sokadszorra az auror, de se az elmúlt időszakban mióta sikerült megszöknöm abból a laboratóriumból, se az elmúlt fél órában nem repült bele a fejembe a válasz, ezért csak újra megrázom a fejem némán. Az auror bosszúsan sóhajt, és igazából meg tudom érteni a frusztráltságát: engem is idegesít a tény, hogy a Doktor még mindig szabadon járkál és további gyerekeket használ fel a kísérleteihez. A legtöbb nem sikerül jól. Én vagyok a kivétel, de nem feltétlenül örülök ennek a ténynek. Kicsit fáradtan túrok bele a hajamba és lopott pillantást vetek az órára, bízva abban, hogy hamarosan el tudok majd szabadulni ebből a barátságtalan irodából. Unom már az újra és újra lejátszott köröket. Fotografikus memóriával áldott meg a természet, ezért mindent, amit eddig tudtam a helyszínről és a Doktorról, meg a többi áldozatáról azt már rég elmondtam, mégis minden alkalmat megragadnak arra, hogy újra kikérdezzenek, reménykedve abban, hogy hátha azóta eszembe jutott még több dolog is. Hát nem. Mindent elmondtam. Csak pár apró részletről nem számoltam be, de azok is olyanok, ami nem igazán mozdítaná előre az egész nyomozást, és személyesek is. Nem kell tudniuk arról, hogy mi minden történt abban a szörnyű alagsorban.
-Végeztünk? - Kérdezem halkan.
-Igen. Mehetsz. - Bocsát el a férfi egy türelmetlen legyintéssel, mire csak bólintok és gyors mozdulattal felkelek a székből és szinte kimenekülök a folyosóra.

A minisztérium épülete már viszonylag ismerős a számomra: elég gyakran a vendége vagyok az auroroknak hála a lezáratlan nyomozás miatt. Teljesen belemerülve a gondolataimban indulok meg a liftek felé, hogy aztán hazamenjek. Mára pont elég volt ennyi kérdezősködés, szükségem van egy jó forró teára, és arra, hogy csend legyen körülöttem. Szeretnék csak egy egészen rövid időre nem a felzaklató múltamon elmélkedni. Hamar beszállok az egyik liftbe és csak hogy lefoglaljam magam, elkezdek elmélkedni az egyik érdekes problémán, amit az egyik könyvben olvastam. Ebbe annyira belemerülök, hogy észre sem veszem, hogy rossz emeleten szállok ki. Erre csak akkor eszmélek rá, amikor egy teljesen ismeretlen folyosószakasz tárul a szemem elé, ami segít kizökkenteni a gondolataimból. Vajon hol lehetek? Kicsit bizonytalanul nézek körül, és már mennék is vissza egyből a liftbe, de az már rég elment. Az a fránya kíváncsiság pedig csak nem hagy nyugodni. Érdeklődve indulok meg a folyosón és kezdek nézelődni, egészen addig, amíg bele nem futok egy… hullába. Egy pillanatra összerezzenek, ahogy a hordágyon heverő mozdulatlan test a szemem elé kerül, de aztán hamar visszatér az érzelemmentes arcom. Sok hullát láttam már, a holtak nem tudnak bántani, az élőkkel ellentétben, ezért nem is nagyon tud megrázni a látvány. A múltamban leledző emlékképek viszont annál inkább.  A test le van takarva, valószínűleg hamar tovább fogják szállítani, és az én részemről is az lenne a legjobb, ha sarkon fordulnék és visszaszállnék a liftbe, de valamiért képtelen vagyok elmozdulni a hulla mellől, csak kissé meredten bámulom, földbe gyökerezett lábakkal.