◈◇ Blood makes you related. Loyalty makes you family. ◇◈
A családunkban mindig történnie kellett valaminek. Mindig. Néha, mikor egy kivételesen nyugodt időszak köszöntött be, már kerestem az esetleges apró hibákat a gépezetben, a repedést a képzeletbeli falon, hogy mikor üt be újból valami szar. És jogoson, az istenit, mert a békesség sosem tartott sokáig. Kyle halála. Mason vérfarkassá válása. Harper egyre rosszabodó asztmarohamai. Lydia teljes mentális leépülése a fia meggyilkolása miatt. És amire Russel kért, ami minden szabad percemben ott lebegett előttem, kísértett éjszakánként és szinte mindig, amikor csak egy hasonló arcot láttam, mint azé a nyomorult lányé volt... És tessék, most még Naomi is. Nem volt újdonság persze, hogy az unokahúgom nincs jól. Mindenki tudta a szűk családi körben, hogy pánikbeteg - még ha a bátyám nem is volt hajlandó nevén nevezni a dolgot -, de sosem beszéltünk róla, ahogyan szőnyeg alá söpörtük azt is, hogy Kyle miket művelt az iskolában vagy hogy Russel minden létező szabadidejét kurvázással töltötte. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy Maurice ennyire érdektelenül fogadja majd a lánya állapotát, mint egy nappal ezelőtt, mikor nála jártam. Csupán átugrottam hozzájuk egy kávéra, megvitatni egy tökéletesen semleges minisztériumi ügyet, amikor mellékesen megjegyezte, hogy Naomi egészen biztosan nem tud majd részt venni a néhány nap múlva esedékes minisztériumi fogadáson, mert kórházba került. A hangjából aggodalom helyett sokkal inkább bosszúságot véltem kihallani, talán némi neheztelést is, amiért nem vonultathatja fel az egész családját a külföldi vendégek előtt. Hiába kérdeztem az unokahúgom állapotáról, semmit nem tudott mondani, ugyanis nem járt bent nála. Számon kellett volna kérnem rajta, közölni vele, hogy nem lehet ennyire közömbös a saját lánya egészsége iránt, de kussoltam. Mint mindig. Mint minden kibaszott alkalommal, csak tudomásul vettem a tényeket, nem kritizáltam, még csak javaslatot sem tettem, csendben nyugtáztam a tényeket és beláttam, hogy ez is az én dolgom lesz. Ahogyan Lydiát is én kísérgettem Russel helyett, ahogyan Harpert is én őriztem nem egyszer az asztmarohamai után, ahogyan én vittem Masonnek a farkasölőfű-főzetét, ahogyan én takarítottam el a sok mocskot Russel után... És tessék, tényleg itt voltam a Szent Mungó folyosóján, a recepción megtudakolt kórterem előtt, kissé idétlenül szorongatva egy cserepes virágot - jázmint, hiszen azt Naomi nagyon szerette -, mert a vágott virágot gyűlölte valami számomra teljesen érthetetlen környezetbarát okból. Nem kopogtam, nem az udvariasság hiányzott belőlem, csupán a fél karom még mindig hasznavehetetlen volt a legutóbbi bevetés óta, amin bekaptam egy csúnya átkot. Azóta a felkötözött jobb karomat megmozdítani sem bírtam, a fájdalomcsillapítók is éppen csak segítettek rajta valamit - érthető módon ezzel a kezemmel kopogni sem tudtam. Az ép könyökömmel lenyomtam a kilincset és beügyeskedtem magam a kórterembe, reménykedve benne, hogy Naomi ébren lesz és nem zavarom meg semmiben. - Szia - csuktam vissza magam után a megszokottnál kissé körülményesebben az ajtót. - Apád tegnap mondta, hogy kórházban vagy, szóval gondoltam rád nézek. Ő nagyon elfoglalt, be akart jönni hozzád, de tudod mennyit dolgozik... Miért mentegettem a bátyámat még a saját lánya előtt is? - Hoztam neked egy ilyen gazt, gondoltam, tetszeni fog. Cserepes, szóval ne izgulj, egyetlen növénynek sem esett bántódása. - Leraktam a kórházi ágy melletti kis szekrényre a cserepet. - Hogy érzed magad?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Jún. 25, 2021 6:19 pm
Blood makes you related. Loyalty makes you family.
Holden & Naomi
Semmi kedvem nem volt itt lenni. Jól vagyok, és ezt hangoztattam a gyógyítónak is, akinek a felügyelete alá tartozom és a nővéreknek is, akik túl sokszor néznek rám. Nekik is egyszerűbb lenne, ha kiengednének, nem kéne itt titkolózniuk vagy suttogniuk a hátam mögött. Ők nem tudják, hogy ez milyen rossz fényben tüntet fel engem és a családomat mások előtt. Nem érzik a súlyát a dolognak, mégis itt lihegnek a nyakamban, hogy megettem-e mindent, rám szólnak, ha edzeni próbálok, nem hagyják, hogy úgy éljem a saját életemet, ahogy eddig. Nem kéne ekkora ügyet csinálniuk abból, hogy nem tartom magamban a kaját. Életben vagyok és már kezdtem haladni a tökéletes testképhez, erre ők itt tuszkolnak belém mindenfélét, hogy egyek. Apa nem volt nálam bent, csak Eric és anya. A bátyám tisztában volt mindig is ezzel a problémámmal és ügyelt rá, hogy ne eshessek túlzásba, de most pont nem figyelt. Ahogy kivettem talán még kicsit magát is okolja a történtekért, pedig egyáltalán nem az ő felelőssége, bármennyire is annak érzi csak azért, mert a bátyám. Anya szinte nem is mondott semmit, csak állt ott és figyelt, tetőtől talpig végigmért, mintha árulkodó jeleket keresne rajtam, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék vagy nem tudom. Annak viszont sikerült hangot adnia, hogy vékony vagyok, szerinte már túlságosan is. Érdekes mód ez eddig nem tűnt fel neki, ahogy apának sem, mert ugyebár miatta tartok itt, ahol. Az ő látogatásuk óta is eltelt már két nap és nem is számítottam nagyon senkire, hogy beugrana, hiszen tisztában vagyok vele, hogy apa képes volt fizetni is azért, hogy minél kevesebben tudjanak a tartózkodási helyemről. A mobilomat nyomkodom egy idétlen mugli játékkal játszom rajta, hogy lekössem magam, mikor nyílik az ajtó és Holden bácsikám lép be rajta. Azonnal felragyog az arcom a boldogságtól és leteszem magam mellé a telefont, hogy kikeljek majd az ágyból, ha közelebb jön. - Szia. Igen, tudom, hogy sok dolga van - legyintek szinte már-már rutinból, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem fog bejönni, Eric és anya is mentegette mintha nem ismerném a saját apámat. Ahogy a jázmint leteszi az ágyam mellé elmosolyodom a figyelmességén. Nem kéne ezen meglepődnöm, de mégis így történik és kimászom a takaró alól, hogy meg tudjam ölelni. Ezt se gyakran csinálom, és csak is a szűk családi körben, bár ott se mindig. Tartok tőle, hogy az ölelés miatt viszont neki is feltűnik majd, hogy mennyit fogytam, nem tud ő sem a problémámról, de talán már többet tud, ha esetleg körbekérdezett. - Nagyon köszönöm - engedem el és ülök le az ágy szélére miután kezembe vettem az új növénykémet. - Szeretnék innen minél előbb kijutni. Nem tudom mit mondtak neked, hogy miért vagyok itt, de... De én jól vagyok Holden bácsi, nem kellene ennyi ideig itt tartaniuk - szorongatom a cserepet az ölemben és bámulok a tartalmára, a zöld levelekre és a fehér bimbókra, melyek napokon belül kinyílhatnak.
◈◇ Blood makes you related. Loyalty makes you family. ◇◈
Minden családnak megvolt a maga terhe és különcsége, azt hiszem, a saját nehézségeinket is el tudtam volna fogadni, ha nem lengi körül őket folyton a kórház csípős fertőtlenítőszaga. Auror voltam, méghozzá kommandós auror, a kisebb-nagyobb sérülések olyan gyakorinak bizonyultak az életemben, mint egy kviddicsmeccsen az agyrázkódás, szinte törzsvendégnek érezhettem magam miattuk a Szent Mungóban. Átkok, zúzódások, sebek, csonttörés, mind szerepelt már a listán és ez így volt rendjén, belekalkuláltam őket az életembe, mikor jelentkeztem annak idején, éppen Naomival egyidősen az aurorképzőre. De az, hogy a családtagjaim még nálam is többet fordultak meg ebben a kibaszott kórházban, már nem volt rendben. Különösen az nem, hogy gyerekekről beszéltünk - még ha Naomi és Harper talán ki is kérték volna maguknak a gyerek megnevezést, de az én szememben mindig is azok maradtak, két szőke kislány, akiket néhány éve még könnyedén a vállamra kaptam és akik gyerekes semmiségekről csacsogtak folyton, én pedig őszinte örömmel hallgattam minden történetüket. Mostanság viszont semmi nem volt ilyen gondtalan, már nem tudtam volna megmondani, melyik családtagom miatt jártam legtöbbször ebbe a tetves kórházba. Harper már a legkisebb apróságtól is befulladt, az anyját havonta kétszer kísértem a nyugtatóiért, Masonnek nem győztem hordani a Roxfortba a farkasölő-fű főzetet és most még Naomi is... Ahogy Naomi kipattant a kórházi ágyból, szorosan átöleltem. Nekem tényleg mindig kislány maradt, most viszont nem ezért veszett el a karjaim között - pontosabban az egyetlen használható karom alatt, de ez részletkérdés. Kicsinek éreztem, törékenynek és olyan soványnak, mint ezelőtt soha. Csak ekkor vetettem alaposabb pillantást a sápadt arcára: nem olyan volt, mint amikor utoljára találkoztam vele. Mi a kurva élet történt a családunkkal? - Nem mondtak semmit - ráztam meg a fejem. - Nem beszéltem a medimágusokkal, gondoltam, majd te elmondasz mindent. Vagy legalábbis annyit, amennyit szeretnél... Nem bírtam levenni a tekintetem a szokásosnál sokkal soványabb arcáról. Egy pánikrohamtól senki sem ad le kilókat. Nem, ez nem a szokásos volt. - Tudom, hogy nem a legjobb hely, de a medimágusok értik a dolgukat. Hidd el, nem tartanának bent tovább, mint ameddig feltétlenül szükséges. Ők csak jót akarnak neked, ugyan ki merne ártani bárhogy is Maurice Briggs lányának? - engedtem meg egy halvány mosolyt. - Mintha amúgy tőle kéne félniük és nem tőlem... Maurice-nak nagyobb hatalma volt, én viszont több átkot ismertem és nagyobbat ütöttem - és ki ne felejtsem: a bátyámmal ellentétben engem érdekelt is, mi volt Naomival. Ezt azonban eszem ágában sem volt hangosan kimondani. - Nagyon vékony vagy, nem adnak enni vagy ennyire ehetetlenül szar itt a kaja? Ha ezt tudom, akkor valami ehetőt hozok, nem egy ilyen gyomot...
