Dexter & Amy

Míg az átváltoztatástan jól megy, addig nagyjából minden más pocsékul. Ezért is van szükségem több gyakorlásra, mint másoknak. Szeretnék bizonyítani, hogy én se vagyok olyan rossz, hiába mugli családból származom, bár tény, hogy akik hasonlóan vannak, is jobbak nálam. Néha egyszerűbb lenne feladni, de ennyire nem vagyok gyenge, soha se bocsájtanám meg magamnak, hogyha engedném elúszni ezt a lehetőséget és tudom, hogy anyuék se örülnének neki, mégha meg is értenének. Már ha tudnák, hogy mi mindenen megyek keresztül itt, a Roxfortban.
Próbáltam elvonulni ezen a kellemes, tavaszi napon, egy olyan helyet keresni, ahol talán nem szúr ki senki, ezért választottam a tópart egy dús lombú fáját, melynek törzse is elrejt a kíváncsi szemek elől. Legalábbis remélem. Öltözetemet tekintve átlagosan festek, most nincs rajtam az egyenruhám, csak egy egyszerű farmernadrág, fehér sportcipővel és sötétkék pulcsival. Hajam is befontam, hogy ne kócoljon össze a szél és zavarjon meg, a pálca pedig nos, a kezemben. A fa mellett állok és egyszerű bűbájokat gyakorolgatok a faleveleken. A lebegtetéssel még nincs is gond, de amikor növelni akarom a nagyságát, majd csökkenteni, akkor nem teljesen érem el a megfelelő hatást, még némi durrogást is sikerül valahogy produkálnom, bár fogalmam sincs, hogyan. És persze ezzel fel is keltem a figyelmet.
- Nézd, mit bénázik! - vigyorogva mutogat felém egy srác, aki egy kisebb csoporttal együtt sétálnak el nem túl messze tőlem. Nem próbálkozik azzal, hogy súgja ezen szavakat a társának, jó hangosan mondja, hogy hozzám is eljusson, én pedig csak félrepillantok és a pálcámat is leengedem.
- Folytasd csak, had szórakozzunk! - kiállt a másik, szavait hozzám intézve, én pedig szívem szerint megsemmisülnék. Miért nem tudok láthatatlanná válni? Annyival könnyebb lenne minden. Visszaszólni viszont eszem ágában sincs, így hátha megúszhatom ennyivel és továbbállnak. Nem akarom, hogy ide jöjjenek hozzám és szivassanak vagy kóstolgassanak...

Azt hittem, hogy itt a tóparton nyugodtan gyakorolhatok majd, elvégre senkit se zavarok és nem vagyok feltűnő jelenség se, mégis megint megtalálnak. Mintha vonzanám ezeket a helyzeteket. Mostanában viszont valami kezd megváltozni. Egyesek bár továbbra is lábtörlőnek néznek és semmibe vesznek, néhányan mégis akadnak, akik mellém állnak, érdeklődnek és... segítenének. Régen nem volt ez így és fogalmam sincs, hogy mi változott, de jó érzéssel tölt el és kevésbé fájó mindaz, ami történik.
Figyelmem a felém tartó fiúra vándorol, a kérdésére pedig aprókat bólogatok. Én... nem érzek félelmet vele kapcsolatban. Hogy is érezhetnék, amikor épp az előbb segített? Különös, hogy elég volt megjelennie és máris elhúztak azok, akik eddig engem piszkáltak. Ki lehet Ő?
- Igen, köszönöm, jól vagyok! - tényleg. Nem bántottak, nem jutottak el addig és bár elvették a kedvem a gyakorlástól, ez a legkevesebb. Ennél általában jóval rosszabbul szoktam járni. Szavait viszont érdeklődve hallgatom, majd kicsit elmosolyodom és a távolodók után nézek.
- Nem biztos, hogy nem érdekesek, egyszerűen csak szeretnek másokat piszkálni. Sajnos sokan vannak így vele, én pedig sokszor vagyok a célpontjuk, pedig egyiküknek se ártottam, soha. - sóhajtok fel halkan, majd picit megpiszkálom hajamat is zavartan. Még szemem is lesütöm kissé, de amikor ismét megszólal, meglepetten pillantok fel rá.
- Meg... megmutatnád? Már persze, ha nem tartalak fel nagyon, mert nem akarlak ám zavarni és gondolom te se pont az én társaságomra vágysz és... - oké, kicsit zavarba jöttem. Némi édes pír is megjelenik arcomon.
- Szóval... hálás lennék. - fejezem be előbbi szavaimat és inkább várok türelmesen. Az is lehet, hogy rögtön sarkon fordul és magamra hagy, de talán van egy aprócska esély arra, hogy mégse így tesz és marad. Ha pedig tud segíteni, az valóban nagyon jó lenne, végre nem lennék mindenben béna.

Még csak most jött ide hozzám, még csak most szólított meg, de már most érzem, hogy másként beszél, másként viselkedik, mint a többiek. Különös, és akaratlanul is felkelti az érdeklődésemet. Igen, más, akár csak én és talán ez az, ami érdekel.
- Egyetértek veled, de még fiatalok, idővel mindannyian felnövünk és sokan észreveszik magukat, megváltoznak. Azért az első éveimhez képest jobb lett a helyzet. - gondolhatja, hogy milyen lehetett számomra az első Roxfortos évem, amikor sárvérűként ide kerültem. Semmiről és senkiről nem tudtam semmit, ahogy egyetlen varázslat se akart összejönni az elején. Kinézetre pedig... csupa nagy ruhákat hordtam, méghozzá fiú ruhákat, amelyeket a bátyáimtól kaptam. Egy igazi kis senkinek számítottam, de talán én is kezdek kikupálódni, most már mindenben nem vagyok béna és bár még nehéz, most már nem akarok sírva hazamenekülni a családom ölelésébe. Most már ki akarok tartani és befejezni az iskolát, hogy segíthessek a szüleimnek és meghálálhassak mindent, amit értem tettek.
A segítség viszont most jól jönne és nagyon úgy tűnik, hogy ez a fiú tudja, hogy miként kellene varázsolnom, így ha már itt van, megkérem, hogy segítsen. Nem szokásom ilyesmit tenni, de most előveszem minden bátorságomat hozzá. Amikor kimondja, hogy ráér, akkor kap egy apró mosolyt tőlem, de a további szavai őszintén meglepnek, ez pedig arcomra is van írva.
- Nincs pálcád? Én... én azt hittem, hogy minden diáknak van, szóval hogy kötelező, amikor a Roxfortba jön. - de hogy nem mernek rábízni egy pálcát? Még mindig nem igazán értem a dolgot, de bólogatok a felajánlására.
- Persze, azzal is sokat segítenél, köszönöm! - és ez után ámulok a rövid bemutatón. A falevél a fiú akaratának engedelmeskedve emelkedik fel, majd amikor megjelenik a köd és eltűnik, egy halk "wáó"-t hallatok, majd pillantok a srácra.
- Azta! Ezt meg hogy csináltad? Csak az akaratoddal? Szóval... hűha! Nagyon menő vagy! - mert tényleg annak látom. Ilyesmit még eddig nem tapasztaltam, de a kislányos énem most előtérbe kerül, nem tehetek róla, egyszerűen lenyűgözött. Ha ilyesmit tud az akaratával, akkor egy varázspálcával ezek szerint még többre is képes lenne? Fogalmam sincs, hogy ki Ő és ekkor esik le, hogy Ő se tud többet én rólam.
- Egyébként Amy vagyok, Amy Henderson, Hugrabug, ötödik évfolyam. Nagyon örvendek...? - nyújtom felé jobbom mosolyogva, miközben a pálcám átveszem a balomba. Izgatott vagyok és kíváncsi, hirtelen annyi kérdésem lett!

Nem véletlenül tartanak furcsa lánynak a legtöbben, én mégse tudok rájuk haragudni. Valóban megértéssel kezelek mindent, továbblépek, akkor is, hogyha olykor túl sok lesz és éjszakákat bőgök végig azon incidensek miatt, amik engem érnek. Senkinek se kívánok rosszat, mert az semmin se változtatna, de hiszek benne, hogy idővel sokan mások lesznek, ahogy érettebbé válnak.
- De mások vagyunk... Én... szóval én mindig különcnek számítottam. - sóhajtok fel kissé, majd a kérdéseknél kíváncsian pillantok fel rá.
- Kérdezz nyugodtan, szívesen válaszolok, amire csak tudok! - még csak nem is sejtem, hogy milyen kérdések lehetnek, de nem szokásom titkolózni és magánjellegű kérdésekkel egyébként se nyitna. De ha mégis, nos... megmondtam, hogy válaszolni fogok neki, innentől az Ő döntése, hogy él-e a lehetőséggel.
- Mondd, mitől lenne jobb, ha dühös lennék és kimutatnám nekik, hogy mennyire fáj az, amit csinálnak? Hidd el hamarabb megunják, ha nem látják rajtam, hogy rossz érzéssel tölt el. A megbocsájtás pedig... nos, nem vagyok haragtartó, az emberek változnak és én hiszek abban, hogy mindenkinek több esély jár. Saját magamat emészteném fel, ha engednék a dühömnek és a fájdalomnak, de így... boldogabb tudok lenni. - mosolyodom el őszintén, miközben arcát fürkészem. Nem vagyok biztos benne, hogy képes voltam teljes választ adni, de ez egy olyan dolog, ami ösztönből jön, belőlem árad. Nem vagyok képes mindent megfogalmazni, de próbálkozom még, ha szeretné. Viszont nekem is lennének kérdéseim, amiknek nem biztos, hogy örül, de ha úgy érzem, hogy nem, akkor befejezem ám. Nem szeretném, ha faggatásnak venné, na meg, úgyse felel, ha nem akar, de ha igen, okosabb lehetek. Arra, hogy Ő kivételes eset láthatja, hogy felkelti az érdeklődésemet, de csendben várok, hogy folytassa.
- Értem! - biccentek aprót némileg elkomolyodva. Szóval pszichológushoz is jár... Mi történhetett vele? Saját magam miatt kevésbé szoktam aggódni, mint mások miatt és bár Ő egy idegen a számomra, mégis elfog némi aggodalom.
- Remélem, hogy jót tesz neked ez a környezet. Ha... ha tudok bármiben segíteni, megtalálsz. Vagy ha csak beszélgetnél... de csendesen is jó társaság tudok lenni és szívesen meghallgatlak. Tudom, hogy még nem ismersz, lehet, hogy ez furcsán hangzik most, bocsi. - zavartan félrepillantok, de aztán visszanézek rá, amikor folytatja a történetét és rátér a pálcára. Ajkam résnyire kinyílik, ahogy hallgatom Őt. Mekkora ereje lehet, ha ilyesmire képes lenne?
- Ha megölnél valakit? Még csak most látlak először, most beszélünk először, mégse gondolnám rólad, hogy képes lennél bárkinek ártani. - rázom meg a fejem, tagadva a tagadhatatlant, mert ezt Ő jobban tudja nálam. De ugye... ugye senkit se bántott még? Picit elbizonytalanodtam, mégse érzem azt, hogy veszélyben lennék mellette. Pedig talán azt kellene éreznem. Komolyan beszél, ezt jól látom rajta, így aprót nyelek, de mégis magam mellett tudnám még, ha maradna még. Nem fogok megijedni attól, amit mond, egyszerűen nem akarok, elfogadom hát a segítséget. A bemutató viszont valóban lenyűgöző a számomra, még soha se láttam ehhez foghatót. Ki ez a fiú?
- Igen, különleges! - bólintok aprót, majd a következő szó, amit kiejt a száján idegennek hangzik. Akármennyire is agyalok rajta, nem hangzik ismerősnek... még soha se hallottam és nem is olvastam róla.
- Obscurus? Én... nem, nem tudom, hogy mi az. Elárulod? - szeretném tudni, ezt láthatja rajtam. De a válasz se fog eltántorítani attól, hogy szeretném, hogy maradjon, így kezem felé nyújtom, a nevemet pedig hallhatja, méghozzá egy teljes bemutatkozás kíséretében. Édesen mosolygok rá, szemeim is kedvesen csillognak, mégse ér el hozzám a keze és mintha sápadtabb lenne. Lepillantok saját kezemre, majd az övére, végül felnézek ismét a szemeibe, de nem kell feltennem a kérdést, felel magától rá.
- Semmi baj! Te ne haragudj, nem akartam rosszat! - persze magamat hibáztatom, mint mindig, elvégre én kezdeményeztem.
- Bemocskolni? Már miért mocskolnál be? Hé, nincs semmi baj! - már majdnem hozzáérek finoman alkarjához, de aztán visszahúzom a kezem. Felfogtam szavait, megtartom a távolságot, ahogy szeretné.
- Negyedik évfolyam? Azt hittem, hogy nagyjából egyidősek vagyunk. De nagyon örvendek, Dexter! - végül biccentek, majd a pálcám feljebb emelem és az egyik falevélre mutatok vele.
- Az egyszerűbb bűbájokat gyakorlom, mert... nem igazán mennek. A lebegtetés még igen, de a méret növelés vagy csökkenés kevésbé. - bezzeg az átváltoztatástan szinte kisujjból sikerül. A levél színét meg tudnám másítani, mégse ez a cél. Igyekszem a korábbi tanácsot megfogadni, lassabban varázsolni, miközben elhangzik a Baziteo varázsige is, de csak mocorog picit a levél, majd végül hirtelen apró darabokra szakad.
- Ajjaj, valamit nagyon elrontottam! - harapom be alsó ajkam, majd zavartan pislogok a fiú felé.
- De a varázsige jó volt, nem? - elvileg azt jól memorizáltam. Hol a hiba? Tényleg ennyire szerencsétlen lennék, hogy képtelen vagyok megtanulni normálisan varázsolni? Az is csoda, hogy az ötödik évfolyamig eljutottam így...

Sokan furcsának tartanak, gyengének és szánalmasnak azért, amilyen vagyok, én mégis jobbnak látom ezt az utat járni az erőszak helyett. Már csak két évem van vissza, utána pedig hazamehetek végre és segíthetek a szüleimnek, az itteni fájdalmas emlékek pedig idővel megfakulnak majd.
- Volt idő, amikor megpróbáltam kiállni magamért, de rosszabbul jártam. Hidd el, úgy tapasztaltam, hogy ez a legjobb út. - a fizikai fájdalmat nem bírom elviselni, meg akarom kímélni magam tőle, ahogy lehet. így pedig működik, bár belém kötnek, de nem bántanak... csak lelkileg.
- Mindannyian mások vagyunk, nem baj, ha te nem tudsz mindenkinek megbocsájtani. - mosolyodom el kedvesen szavait hallva, mert ezzel sincs baj. Én vagyok fura, tudom jól. De amit ez után mesél az... az megijeszt és elborzaszt egyszerre. Testem kicsit megfeszült, szép szemeimben ijedtség csillan, de nem vágok közbe, meg se szólalok. Honnan ezek a tapasztalatok? Mi történt vele?
- A túlélésért sokan sok mindenre képesek, jól tudom, ahogy azt is, hogy én... gyengébb vagyok, mert nem magamat helyezem előtérbe, de nem tudok és nem is akarok megváltozni. Nem tudnék tükörbe nézni, ha én is olyan lennék, mint Ők. - és hogy a jövőben is bántani fognak és kihasználni? Könnyen lehet, de erre nincs garancia. Ha mugliként élek majd, akkor nem fognak ártani nekem, észre se vesznek majd. Az pedig egy dolog, hogy néhány varázslattal segítek majd a farmunk helyzetét. Attól még nem leszek célpont, senkit se fog meghatni, hogy a világon vagyok. Az iskola kegyetlen és a diákok, tudom én is, de attól még van esély arra, hogy megváltozzanak.
- Hogy tudtad te ezeket megfigyelni? Ez nagyon ijesztően hangzik... - kérdezek most rá arra, amit az előbb mesélt, majd bólintok arra, hogy igen, én is remélem, hogy nem neki lesz igaza.
- Én még nem ismerlek, de úgy érzem, hogy nincs okom tartani Tőled. Te... nagyon kedves vagy és bízom benne, hogy idővel könnyebb lesz. Nem egyszerű beilleszkedni, én ebben nem tudok tanácsot adni, hogy csináld, hiszen nekem se ment, de... - és ez után ajánlom fel a segítségemet, hogy én bármikor meghallgatom Őt és ha beszélgetne valakivel, nos... itt leszek. Bár valószínűleg nem pont az én társaságomra vágyna, de ha mégis, az ajánlat nem évül el.
- Miért kellene eljönnie annak a pontnak? Miért kellene, hogy rossz embernek lássalak? - kérdezek rá őszinte kíváncsisággal, majd amikor az ölés szóba kerül, egy picit sikerül megrémisztenie, majd fokoznia ezt a rémületet, amikor kijelenti, hogy sokan haltak meg a kezei között. Nagyon sokan. De nem kell kérdeznem, mesél magától, elém tárva múltja bizonyos eseményeit, amelyeket a halál lengett be.
- A szavaidból úgy érzem, hogy nem te voltál a hibás, nem te akartál ártani nekik, sőt, segíteni akartál. Ne... ne hibáztasd magad, bár tudom, hogy ez nehéz. Én... én sajnálom, hogy mindezt át kellett élned, főleg ilyen fiatalon. Ez nem helyes, hogy ilyen nehéz életed volt. - és még milyen nehéz... mert ahogy folytatja, elmondva, hogy mi Ő valójában és hogyan vált azzá, ami arcom elsápad és akaratlanul is nyúlok ki finoman kezéért és szorítok rá. Ha elhúzná, persze bocsánatkérően visszahúzom kezem, nem erőltetem. Az agyamban cikáznak a gondolatok, kellene valamit okosat mondanom, érzem, de feldúlt az, amit megtudtam és nem találom még a megfelelő szavakat.
- Nem helyes, hogy ilyen fiatalon ennyi szenvedésen kellett átesned. - nem akarom faggatni a részletektől, miattam ne élje át újból ezeket, bár így is önmagától is sok mindent elárult. Pedig Ő se ismer engem, mégis őszinte. Más, mint a többiek, ezt egyre tisztábban látom, és tudom, hogy én meg akarom ismerni Őt.
- Komolyan mondtam, hogyha bármiben tudok neked segíteni, hogy könnyebb legyen, akkor segítek! Tudom, hogy még csak most találkoztunk először és pár perce ismerjük egymást, de én örülnék, ha tudnék segíteni a beilleszkedésben vagy hogy legalább egy kicsit könnyebb legyen az életed. Megérdemelnéd! - a bemutatkozásra is ez után sort kerítünk, bár a kézfogás még nem megy neki, az okát pedig most már tökéletesen tudom.
- Nem, ez nincs így! - hoppá, úgy tűnik képes vagyok megmakacsolni magam.
- Én hiszek abban, hogy okkal találtál rám és jöttél ide. Hogy okkal találkoztunk! - és pontosan ezért akarok segíteni neki, ahogy... ahogy Ő is segíteni akar nekem. Engedem, hogy ezt tegye, így ismét varázsolok, de a növesztő bűbáj nem éppen úgy sikerül, mint ahogy szerettem volna.
- Igazad van. - bólintok aprót. Túlságosan aggódok azért, hogy megint nem fog sikerülni a varázslat. Viszont amikor mondja, hogy csukjam be a szemem egy kicsit meglepetten pillantok rá, de nem nézek körbe, nem foglalkozom azzal, hogy kik figyelnek éppen felénk, engedelmesen lehunyom kékségeimet, majd próbálok odafigyelni a légzésemre, miközben elképzelem a tengerpartot és a hullámokat, majd az egyik ilyen hullámon a falevelet. Jobb kezem kinyújtom, amiben a pálca van, most óvatosan, finoman mozgatom, nem olyan mereven, mint az előbb. Még nem varázsolok, még csak rákészülök, majd kinyújtom kezem és ismét a falevélre mutatok, most természetesen egy másikra.
- Baziteo... - mondom halkan, szinte suttogva, a falevél pedig lassan nőni kezd. Háromszor akkorává válik, mint amekkora volt, én nekem pedig felragyognak szemeim, kezeim össze is ütöm, majd hálásan pillantok Dexterre.
- Sikerült! Láttad? Sikerült! Én... köszönöm! - levontam a tanulságot. Nem szabad merevnek maradnom, ki kell zárnom a környezetemet, nem foglalkozva senkivel se, akkor menni fog. Talán órán is. Igyekszem így tenni legközelebb.

Egyáltalán nem zavar, ahogy engem fürkész, tudom jól, hogy sokak számára itt furcsa vagyok és egyre inkább azt érzem, hogy soha se leszek képes beilleszkedni közéjük. Pedig én igyekszem, már ötödik éve, de ha eddig nem sikerült, kétlem, hogy valaha is menne. Persze szereztem barátokat, nem utálnak, de... túlságosan szerencsétlen vagyok boszorkánynak.
Dexterrel viszont nagyon másképpen gondolkodunk, amivel nincs semmi baj, de egy tanács miatt nem tudok rögtön máshogy viselkedni. Türelmesen hallgatom végig, amit mond és el is merengek rajta. Tudom, hogy nem arra vágyik, hogy sajnáljam, inkább arra, hogy megértsem Őt és próbálok is így tenni, de amit elém tár, az számomra valóban extrém körülmény.
- Ahogy telik az idő, majd egyszerűbb lesz a számodra is a beilleszkedés. Nagyon más ez a hely és a... világ is, mint ahonnan te jöttél, itt a könyvekhez is bármikor hozzáférsz a könyvtárban, nem számít jutalomnak, de ezt már te is tudod. - nem, nem mondom ki ismét, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen élete volt, pedig majdnem ajkaimra jönnek a szavak.
- Igen, jól magyarázol mindent. Örülök, hogy kijutottál onnan. - de vajon hogyan? Nem merem feltenni most ezt a kérdést, hiába érdekelnének oly nagyon a részletek. Majd talán egyszer, ha... ha megismerhetem, mert szeretném megismerni Őt. Talán kölcsönösen is segíthetünk majd egymásnak. A következő szavakra és tanácsra zavartan igazítok el egy hajtincset fülem mögé, majd mosolyodom el kissé, miközben Dexterre tekintek.
- Köszönöm, igazán kedves tőled, de ha olyan helyzet adódna, nem biztos, hogy lenne erőm és merszem szembemenni a tömeggel, de talán ilyesmire nem is lesz szükség. - mert nem vagyok olyan helyzetben, ahogy Ő is mondja, hiszen nem az életem múlik a tetteimen. Azaz részben, de nem szó szerint. Amit viszont mesél az némileg megrémít, tudom, hogy nem szabadna kimutatnom, de túl őszinte ember vagyok és az arcomra vannak írva gondolataim is. De talán neki is jobb így, hogy nem hazudok a szemébe véletlenül se.
- Úgy érzem, hogy érettebb vagy a korodnál. - merengek el további szavai után, nem térve ki a részletekre, direkt kerülve most, mert így is mélyen belementünk már, nem akarok vájkálni. Lesz min gondolkodnom, és most már biztosan érzem, hogy az én életem egyáltalán nem nevezhető rossznak, mert vannak, akiknek sokkal rosszabb jutott. Nekem még egy boldog családom is van, akik szeretnek és hazavárnak, nem számít, hogy nem rendelkeznek mágikus képességekkel.
- Igen, te kedves vagy, és én így nevezlek, mert őszintén így gondolom. És tudom, hogy nem bántanál, ne aggódj. - mosolygok rá és bár jelenleg nem érzek félelmet, azok alapján amit elmesélt tudom, hogy mégis kellene. De amíg nem találkozok vele olyan szituációban képes vagyok teljesen eltekinteni ettől az érzéstől, hiába meséli el mindazt, amit. Nem tőle félek, hanem maguk a tények ijesztenek meg, a megtörtént események.
- Minden ember más... - nézek a szemeibe, és csak azért, mert másoknál azt tapasztalta, hogy negatívan állnak hozzá, nekem még nem kell így tennem.
- Szerintem pedig pont hogy emberek között kell lenned, mert te magad is ember vagy. A közösségi élet, a barátok, minden, ami akár egy iskolában körbevesz is segíthetnek. Persze ronthatnak is, ha olyan helyzetbe kerülsz, de te nem olyan vagy, akibe csak úgy belekötnének. Aki pedig közelebb kerül hozzád, hidd el, nem fog tehernek érezni semmit! Több lelkileg sérült ember is van a világon Dexter, akiken tudnak segíteni. És most nem az orvosokra célzok, hanem azokra, akik szeretik Őket és foglalkoznak velük. - kezem egy rövid időre karjához ér, de hamar visszahúzom, érzékelem, hogy nem kéne. Végül finoman bólintok, elfogadom a válaszát, hogy nem tudnék segíteni neki, mert én is érzem, hogy ehhez kevés vagyok. Miért pont én lennék az, aki képes ilyesmire? De valahol mélyen belül megszületik az elhatározás bennem, hogy lehet, hogy képtelen leszek rá, de meg kell próbálnom, az nélkül sohase derülhet ki, hogy menne-e.
- Ne gondolj ilyenre! Okkal vagy életben és élned is kell. És igen, úgy gondolom és ha te is szeretnéd, akkor én nagyon örülnék, ha máskor is beszélnénk. - de nem erőszakolnám rá magam, ezt már Ő is tudja, ennyire már megismerhetett a mostani beszélgetésünkből. Milyen különös, csak idejött hozzám és mennyire megnyíltunk egymásnak... nem gondoltam volna. Nem szokott velem ilyesmi megtörténni, ahogy a varázslatok se szoktak ilyen könnyedén sikerülni, mint most. Mert Dexter módszere beválik, a falevél pedig nagyobbá nő.
- De te vezettél rá! És én is remélem, hogy sikerülni fog, igyekezni fogok! - ez akár ígéretnek is hangozhat, hogy tudja, nem potyára raboltam az idejét. Odasétálok a falevélhez, felveszem, majdnézem, hogy mindenhol egységesen nagyobbodott-e és ahogy nézem, tényleg tökéletes lesz a varázslat. Ez után még képes leszek visszakicsinyíteni eredeti formájába. A beálló csendet én csak ez után érzékelem és tudom, hogy nekem kell kezdeményeznem, ha nem szeretném, hogy máris elmenjen.
- Nincs kedved sétálni egy kicsit? A tópart szerintem nagyon szép... - döntöm finoman oldalra a fejem, majd közelebb lépek hozzá. Nem erőszak, de érezheti, hogy még nem hagynám magára, még... még maradnék.
- Mesélhetnél közben arról, hogy melyik tantárgy tetszik a legjobban. - hiszen most kezdett csak el ide járni, biztos új élmény számára minden.

Szörnyű belegondolni abba, hogy Dexternek milyen élete volt, és bár előre kell tekinteni, azt se feledheti el soha, hiszen hozzátett ahhoz, akivé vált. Nem véletlenül olyan most, amilyen. De meglep, hogy bátortalan volt, például a könyvtárral kapcsolatban, így miközben mesél csak lágyan mosolygok rá, ez igazán aranyos.
- És hogy tetszik az iskolai könyvtár? Engem magával ragadott, amikor először láttam, bár... még most is. - pirulok el cseppet. Nem vagyok egy Hollóhátas jellem, de a mágia érdekel, akkor is, hogyha nem remekelek annyira belőle, mint szeretnék. Talán lehetek jobb, ha összeszedem magam és nem sajnáltatom, mert most már tudom, hogy vannak olyanok, akiknek sokkal rosszabb sors jutott, mint nekem. Igen, a talpamra kell állnom!
- Én biztos vagyok benne, hogy el fogsz jutni! - olyannak tűnik, aki erős jellem, nálam jóval erősebb. Hamar megismeri majd ezt a világot és szerintem élvezni fogja a benne rejlő lehetőségeket. Rám visszatérve viszont vagyok, amilyen vagyok, mégis Dexter mást állít, így kíváncsian pillantok bele szemeibe, hallgatom végig, mert minden szava érdekel, minden ösztönöz. De a kislány története mérhetetlenül szomorú, lesütöm pilláimat, halkan sóhajtok, jobb kezem mintha picit ökölbe szorulna. Én nem szeretnék ilyen sorsot, ilyen jövőt. Szeretnék erősebb lenni, aki kijut a képzeletbeli labirintusból. Vajon valaha sikerülhet?
- Nagyon sajnálom azt a lányt... Borzasztó élete volt és hiába küzdött, nem tudott kijutni. - megtörlöm picit szemeimet, nem tehetek róla, amiért könnyeket hullajtok egy olyan ember iránt, akit sohase ismerhettem és akiről most hallottam először, mégis az empátiám erős, képes vagyok beleképzelni magam a helyébe. Tragikus, borzalmas sorsa volt. De lassan összeszedem magam, visszakanyarodunk Dexterre.
- Ez jó! - bólintok rá, majd mesélek a barátság erejéről, hamár a családét nem ismerheti. Nekem nincs olyan sok barátom, de azért akadnak, Ők pedig segítenek nekem a nehéz helyzetekben.
- Én nem hazudok neked, azt mondom, amit gondolok. - ez a későbbiekre is él. Őszinte ember vagyok, hazudni nem is tudnék hitelesen, de nem is akarnék.
- A normális relatív. Nem vagyunk egyformák, nem is kell annak lennünk. Ha rám hallgatsz, ne akarj olyan lenni, mint mások, mert te egyedi vagy és ez csodálatos. - én annak tartom. Még soha nem találkoztam ilyen emberrel, mint Ő, de szeretném még jobban megismerni és ha tudok, segíteni neki. Lehet, hogy ehhez kevés vagyok, de talán tehetek valamit. Igen, szeretnék tenni, végre érzem, hogy ehhez nem kell mágia, elég csak emberség.
- Hozzám is idejöttél Dexter és még mindig itt vagy, pedig bármikor elmehetnél. - tehát önszántából maradt. Eleinte azért, hogy segítsen, de utána már saját döntés volt ez a részéről.
- Azok lesznek az igazi barátaid, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Ha meg kell felelned nekik, akkor már nem barátok. De megtalálod majd azokat, akikre támaszkodhatsz. - mondanám, hogy én is szívesen lennék a barátja, de még csak most találkoztunk, talán túl korai lenne, hiába örülnék neki. Idővel talán... Arra viszont nem tudom, hogy mit mondhatnék, hogy féltené a barátait, hogy árt nekik. Tudom, hogy lehetséges, most már tudom.
- Ezt a kockázatot nekik kell vállalniuk és neked is bíznod magadban, hogy nem tennéd meg. De sajnálom, nem tudok okosabbat mondani, elhiszem, hogy nehéz. - pedig szeretnék többet mondani, bíztatóbb dolgokat, de én magam se vagyok a legjobb ebben. Szeretném, ha neki jó lenne, de nem mondok olyat, ami félrevezethetné. Megértem a félelmét. És hogy én miért akarok még mindig beszélgetni vele?
- Hát... tudom, de ilyen vagyok. - még az se igaz, hogy nincs vesztenivalóm, mert van, mégis, én képes vagyok másokat saját magam elé helyezni. Őt valóban alig ismerem, mégse akarok kihátrálni, ha pedig engedi, máskor is találkozni fogunk. Majd átgondolja, hogy mit szeretne, én türelmes vagyok és megértem, ha elutasít majd. Viszont a nehéz témákat talán picit félresöpörhetjük, szeretném, ha jól érezné magát, már ha tudok ezért tenni.
- Köszönöm! - azt, hogy bízik bennem, hogy legközelebb is képes leszek úgy varázsolni, ahogy azt kell. A beszélgetésünk végéhez érhetnénk, de... mi lenne, ha még maradna? Ha... ha sétálnánk egy kicsit? De ismét kérdez, én pedig zavartan mosolygok csak rá.
- Hát... szimpatikus vagy és ráérek, ahogy úgy látom te is. De ha egyedül lennél én megértem... - aprókat pislogok rá, de mégse utasít el, így kicsit megnyugszom, nem szoktam én merész lenni, talán most se voltam, de tényleg nem bántana meg azzal, ha most inkább hátat fordítana, de jóleső, hogy másképp dönt. Meséljen inkább kicsit az iskolai élményeiről, a tantárgyakról, vajon melyik tetszik neki? Közben haladhatunk a tópart felé.
- Oh, a mágiatörténet! Az nekem kicsit száraz, de... érdekes. Muglik között nőttem fel, itt ismertem meg a mágiát, én is hasonlóan éreztem. Tudatlan voltam, amikor a Roxfortba kerültem, kinevettek, amiért egy híres varázsló nevét se ismertem, se olyan eseményeket vagy akár csak gyerekmeséket, amikről mások már kiskoruktól fogva tudtak, de sikerült felzárkóznom. Hasznos tantárgy! - értek egyet bólogatva, majd amikor az én kedvencemet kérdezi, elmosolyodva pillantok fel rá.
- Az átváltoztatástan. Tudom, furcsa, de... abból jó vagyok. Talán azért, mert tudat alatt szeretnék más lenni, mint aki, bár metamorf mágus nem vagyok, de az a tantárgy elég jól megy. Tudod, a családom elég szegény, így amikor ide kerültem, sok holmim használt volt. Amióta jó vagyok ebből a tantárgyból, át tudom alakítani őket és végre nem nevetnek ki. A rajtam lévő ruhák is régiek, de senki se mondaná meg... - húzom meg kicsit a pulóverem alját, mely egykor sokkal megviseltebb volt, most viszont úgy néz ki, mint bárki másé.
- A mágia segített nekem. Ha elvégzem a Roxfortot, én is szeretnék segíteni. A családomnak otthon a farmunkon, hogy jobban menjen a gazdálkodás és... mostanában elgondolkodtam azon, hogy a medimágus szakot talán megpróbálhatnám. Szeretnék gyógyítani. - ismerem be. Tudom, hogy nehéz vállalkozás, de egy csodálatos, gyönyörű cél.