kakaó+kezeslábas=randiest - Adrian&Myra

Egész nap lent voltam a laboratóriumban, és az az igazság, hogy teljesen megfeledkeztem minden másról. Hogy mennyi az idő, hogy milyen nap van, hogy egyáltalán egyedül vagyok-e a házban. Hajlamos vagyok erre, mármint hogy belemerüljek a munkába, főleg ha épp a saját kis projektemmel vagyok elfoglalva, amit nem nagyn árultam el még apámnak sem. Flamel jegyzeteit bogarásztam éppen nagyüzemben, konkrétan nem is tudom mióta. halványan élt az emlékeimben, hogy Myra reggel elment edzeni, de olyan hosszú ideig kuksoltam a félhomállyal körbelengett laboromban a pincében, hogy abban sem voltam biztos, hogy az ma volt. Talán néha be is szundítottam ültömben, nem vagyok biztos benne. A fülem mellett elsuhantak a fentről leszűrődő hangok, melyek arról tanúskodtak, hogy bizony nem vagyok egyedül. Hallottam a kutya csaholását, a víz csobogását, a házimanó matatasát, de annyi jelentőséget sem tulajdonítottam nekik, hogy egyáltalán felkapjam rá a fejemet. Nem azért mert nem érdekeltek a fent zajló események, hanem mert éppen egy olyan részletnél tartottam a jegyzetekben, ami mintha, de csak mintha kicsivel is közelebb tudna juttatni a célhoz, hogy egyszer, valaha rekonstruáljam a Bölcsek Kövét. Szóval ez most igazából lekötötte minden idegszálam.
Egészen addig, míg a lépcső tetejéről meg nem hallottam feleségem hangját.
- Basszus, tényleg... - csaptam homlokon magam, mielőtt a könyvbe bedobtam volna egy papírfecnit, mintegy könyvjelzőnek használva, és becsuktam. - Egy perc! - jeleztem vissza neki, majd felálltam az asztal mellől, és leporoltam magam. Igazából még kész szerencse, hogy nem egy bájitalt főztem éppen, mert azért azt nem lehet csak úgy itthagyni, mint egy könyvet, és az nem tenne jót a kapcsolatunknak, ha még órákig lent főzőcskéznék, miután rámszól. Kettessével szedtem a lépcsőfokokat, és szinte futólépésben haladtam - volna - el a nappali előtt, hogy kicsit rendbe kapjam magam, mikor benéztem, és a kanapén egy cicafüles puha objektumot véltem megpillantani, és megtorpantam.  
- Oh... Ma kényelmesben randizunk? - húzódott széles mosoly az arcomra. - Azonnal jövök, csak átöltözöm. - mondtam még mindig az ajtóban állva, majd felrohantam a fürdőszobába. Alig tartott három percig míg gyorsan lecsapattam magam a zuhany alatt, majd magamra kaptam a kockás pizsamanadrágom, felülre pedig egy nagy, vastag, szőrös fürdőköpenyt. Nem akartam kezeslábasba bújni, mert az a szekrényben volt, és elő kellett volna halásznom, és eléggé siettem ahhoz, hogy erre ne legyen időm, de útközben a fiókból kikaptam még egy vastag, bolyhos zoknit.
Lehet, hogy alapvetően nem a legjobb ötlet a lépcsőn lefelé haladva zoknit rángatni a lábadra, ha a magasságod meghaladja a 190-et - meg akkor sem feltétlenül, ha ennél jóval alacsonyabb vagy -, de nem volt érkezésem megállni, szóval nagy sietségemben igyekeztem nem lebukfencezni a földszintre. Mivel ez sikerült, meg sem torpantam, csal sebes léptekkel beviharzottam a nappaliba, és a zoknimon csúszva álltam meg feleségem előtt.
- Siettem... Ne haragudj... - elvettem mindkét kakaósbögrét az asztalról, majd Myra és a kutya közé fészkeltem magam a kanapén, az egyik bögrét pedig felé nyújtottam. - Látod, ki se hűlt... - mondtam bűnbánó tekintettel. Tényleg elfelejtkeztem a randiestről, szóval most jóvá kell tennem bűneimet, bár még ötletem sem volt arra, hogy hogyan.
- Milyen volt az edzés? - kezdtem pusztán bemelegítésképp a társalgást.

Igazából attól függetlenül, hogy önhibámon kívül történt, kissé bűntudatom van, amiért elfelejtettem, hogy ma van a randiest. Mert hát ugye a megállapodás az megállapodás, és nem illik felrúgni, ha egyszer le van  tisztázva hogy havi egy este félreteszünk mindketten mindent, és egymásra figyelünk. Azért ez valljuk be nem jár olyan rengeteg energiabefektetéssel. Ez persze nem azt jelentni, hogy a hónap többi napjában magasról tennénk egymásra, egyszerűen akkor a saját életünkkel, céljainkkel, karrierünkkel foglalkozunk.
Szóval hála a bűntudatomnak rekordidő alatt sikerült megérkeznem tisztán, frissen, és puhán - pont ahogy kérte - a nappaliba. Igaz, hogy közben egyszer leforráztam magam a zuhany alatt, meg, hogy majdnem leborultam a lépcsőn, és hogy a megállás közben kissé meginogtam, de a lényeg, hogy itt vagyok.
- Hidd el, nem terveztem - válaszolom kicsit felnevetve a reakcióján. Azért jó látni, hogy legalább egy kicsit törődik a testi éppségemmel, még akkor is ha éppen elkések a randinkról - amiről egy normális ember elég nehezen tudna elkésni, hiszen a nappaliban vagyunk, a saját házunkban... De hát senki nem mondta, hogy én normális vagyok, ugye?
- Igen tudom, és hidd el, mindent el fogok követni, hogy kiengeszteljelek valahogy - válaszolom továbbra is fenntartva a bűnbánó arcomat, majd mihelyst elhelyezkedem, már kezdem is a vezeklést azzal, hogy felém csücsörített ajkaira csókot nyomok, majd affelől érdeklődöm, milyen volt a napja.
Öcsém neve hallatán végigsuhan az arcomon egy kisebb árnyék. Gyerekkoromban imádtam, de az elmúlt pár évben teljesen megváltozott a viszonyunk. Javarészt az utóbbi időben.
- Helyes... Valaki letörölhetné végre az önelégült vigyort a képéről, szóval hajrá. Alázd csak porig nyugodtan. - jegyzem meg nyugodt hangszínnel, de kissé morogva. nem akartam belemenni itt és most a rendiestünkön, hogy mennyire utálom azt, ahogy az öcsém ránéz, elvégre nem vagyunk mi féltékenykedő fülig szerelmes házasok. De ettől még felállt a hátamon a szőr ettől a dologtól, és részben emiatt is romlik hétről hétre a kacsolatom Cole-al. Negatív gondolataimból Myra kérdése szakít ki, amire felkapom a fejem, és halványan elmosolyodom.
- Nem tudom feltalálni, amit már egyszer feltaláltak. De az a baj, hogy még csak rekonstruálni is lehetetlen, pedig... Áh, mindegy, valószínűleg csak untatnálak vele. - nem akarok a munkámról és Flamel munkássága iránti megszállottságomról beszélni neki, inkább csak nyomok egy puszit az arcára, majd felnevetek.
- Szoktam a pincén kívül is lenni. Az irodában. Nomeg most is a pincén kívül vagyok, nem igaz? - igaz, szabadtéren keveset időzöm, ezáltal nem sok napfény ér, de hát mit tehetnék. Jó mondjuk tény, hogy jegyzeteket olvasni a kertben is lehetne, de már úgy megszoktam odalent a kis vackomat. Belekortyolok a kakaómba, és fürkésző tekintettel nézek feleségemre. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy igazából nem is tudom, járt-e már ő odalent, és ez olyan mintha valamit titkolnék előtte, majd elhessegetem a gondolatot a fejemből. Hisz az edzésein én sem vagyok ott - még ha a meccseire ki is járok titokban - szóval ez olyan, hogy nem megyünk be a házastársunk munkahelyére hivatlanul. Lehívni meg talán egy kissé túlzás lenne. Inkább igyekeztem elterelni a gondolataimat.
- Van ötleted, hová menjünk nyaralni, ahol mondjuk nap is fog érni? - kérdezek inkább rá, ha már felvetette a nyaralás témát.

Tanultam annyi felelősséget gyerekkoromban, hogy tudjam, ha hibázok, vagy elfelejtkezek valamiről, akkor a hibámat jóvá kell tennem, amilyen gyorsan, és amilyen módon csak lehet, szóval mivel ma nem kisebb dologról, mint a feleségemmel kötött egyezségemről felejtkeztem el, belemerülve a munkába, s gyorsaság azt jelenti: azonnal, a mód pedig… Nos annak a kitalálása még folyamatban van. Egyelőre azzal indítok, hogy miután sikerült landolnom mellette a kanapén hétköznapinak tűnő csevegésbe kezdek vele, és figyelek minden szavára. Mondjuk vannak szavai, amik kevésbé tetszenek, úgy mint az öcsém neve. Egy pillanatra a negatív gondolatok árjában, olyan mintha elkapnék egy mosolyt az arcán, és nem is igazán tudom mire vélni, de hamar el is tereli a figyelmemet, mikor a munkásságomról kérdez.
Már-már belelendülnék, hogy meséljek neki, aztán szerencsére még időben felvillan bennem a vészjelző, hogy valószínűleg csak udvariasságból kérdezett vissza, ha már én az edzésről érdeklődtem, nem pedig azért, mert valóban érdekelné, hogy én min ügyködöm egész álló nap odalenn. Bevallom, bár semmi okom rá, hogy így legyen, de ez kicsit elszomorít. Mármint oké, tudom, miért házasodtunk össze, ismerem az életünket, és az értékrendjét, mégis van valami rossz abban, ha nem érdeklődünk a házastársunk élete iránt, nem? Igyekszem elterelni a gondolataimat erről, és inkább azt pedzegetem, hogy nincs igaza azzal kapcsolatban, hogy állandóan a pincében vagyok, közben pedig jobb kezem a kakaós bögréről a bal csuklómra csúsztatom, lefedve az ott lévő apró tetoválást, amit pár hónapja varrattam fel. Arcomra nem engedem kiülni érzéseimet, inkább ránézek, mosolyogva, mikor is hirtelen összehabozza az orromat a kakaója habjával. Őszintén elnevetem magam: mintha nem is felnőttek lennénk, csak ülünk itt puha ruhákban a kanapén és kakaózgatunk. Esküszöm, ez jobb randi, mint egy öt csillagos étterem, ahol köt bennünket az etikett, és a társadalmi elvárások, nomeg figyelnek az árgus szemek. Csak ketten vagyunk, leszámítva a mellettem hortyogó ebet, valamint a ház egyik más tájékán sertepertélő házimanót, és önmagunk lehetünk.
Elengedem a csuklómat, hogy letöröljem az orromat, aztán viszonzom a maszatolást a saját kakaóm habjával, majd felemelem a bögrét, és óvatosan belekortyolok. Viszont a következő feltett kérdésemre adott válasza annyira meglep, hogy felszalad a szemöldököm.
– Nekem ugyan nem mondtad… Maximum akartad. – vágom rá a választ, nem pusztán védekezésből. Talán neki úgy tűnik, hogy nem figyelek rá, kiváltképp, hogy más házasokhoz viszonyítva egész kevés időt töltünk kifejezetten együtt, beszélgetéssel, de az az igazság, hogy amikor mond valamit, arra nagyon is figyelek. Ahogy úgy enblock rá is figyelek. Szóval nem igazán tudom mire vélni a dorgálást, és nagyon remélem, hogy tényleg csak akarta mondani, nem pedig „”összekever” „valakivel”… Gyorsan elhessegettem e fejemből a felmerülő gondolatot, és nevetésére én is elmosolyodom.
– Hát érd el, hogy ne unjam halálra magam – kacsintok rá egyet, majd újra belekortyolok egy kicsit a kakaómba, elvégre addig kell meginni, amíg még meleg.
– Én képes leszek elszakadni a munkától. Egyébként is beígértem azt a nyaralást, nem? De te képes leszel elszakadni az állandó edzéstől? Vagy a csapatot is vigyük? – öltök nyelvet felé. Azt nem teszem hozzá, hogy valószínűleg a nyaralásra is magammal fogom vinni a jegyzeteimet. Na nem azért, hogy egész nap azt bújjam, de ha esetleg tényleg unatkoznék, ne vesszen már el annyi értékes idő, amit kutatással is tölthetnék. De azért kicsit remélem, hogy nem hagyjuk majd egymást unatkozni, ha már együtt megyünk nyaralni. Az elég kiábrándító lenne.

Néha túlzottan el tudok gondolkozni a házasság intézményén, és azon, hogy vajon jól döntöttünk-e mikor összeházasodtunk Myrával. Közel sem töltünk együtt annyi időt, mint egy házasságban szokás volna, és talán túlságosan is a saját életünk foglal le ahelyett, hogy a közös életünkkel foglalkoznánk. De igazából az ilyen, és ehhez hasonló esték miatt teljes mértékben megéri, mert ilyenkor, mikor randiestünk van, nem csak én vagyok, meg ő, hanem mi ketten együtt, és tényleg figyelünk a másikra. Még akkor is, ha bizonyos dolgokról, mint például a munkánkról nem beszélünk. Még akkor sem, ha engem mondjuk érdekelne az ő napja az edzéseken, mert tudom, hogy az én napom a pincében valójában hidegen hagyja, még akkor is, ha udvariasságból rákérdez.
Igaza is van abban, hogy inkább beszéljünk a nyaralásról, mint a munkáról, abban talán hamarabb megtaláljuk a közös nevezőt. Mondjuk nem érintett a legjobban, hogy bár azt hitte megbeszéltük, hová menjünk, valójában nem említette korábban Korfut, azért igyekszem megértő lenni. Lehet, hogy csak önámítás, de nem akarok a kisördögre hallgatni, és inkább csak arra fogom magamban, hogy elfelejtette mondani, hová szeretne utazni. Elvégre az ilyen megesik az emberrel, nem?
– Semmi gond, előfordul – biccentek mosollyal az arcomon, miután a negatív gondolataimat elűzöm a fejemből, és inkább igyekszem magam átadni az önfeledt beszélgetésnek, és kakaózásnak.
– Azt remélem is, mert nem az unatkozásért utazunk el – öltök nyelvet, majd belekortyolok a kakaómba. Bár erősen kétlem, hogy lehetne emellett a nő mellett unatkozni, hisz elég aktív egyéniség, szóval annyi okom talán nincs arra, hogy féljek ettől. Kijelentésének első szakaszára mosolyogva biccentek egyet, a másodikra viszont kicsit felvonom a szemöldököm.
– No, no. Az attól is függ, miféle edzéstervet eszeltél ki a nyaralás idejére. Nem vagyok túl jó seprűháton… - mondjuk volna ötletem arra, hogy milyen edzést folytathatnák kettesben, de ahhoz jobb a földön – vagy inkább az ágyban – maradni.
Mikor a vállamra hajtja a fejét, elhelyezkedem, és átkarolom, hogy mindkettőnknek kényelmesebb legyen, és egy ideig csak bámulok a kakaómra, és azon gondolkozom, mivel dobhatnánk fel ezt az estét, már a kakaót leszámítva persze, és igazából csak az zökkent ki a gondolataimból, ahogy ujja a csuklómhoz ér. Kicsit megborzongok, majd belenézek a szemébe.
– Én… öhm… Szóval remélem nem gáz. Ha nem tetszik, leszedethetem… - hadarom gyorsan a tetoválásra utalva. Valójában nem akarom leszedetni, de ha szerinte esetleg túlzás, vagy nem tetszik neki, vagy bármi… Olyan, mintha csak most vette volna észre, szóval, nem lehet tudni, bár a mosolya egész biztató.