Merlin rá a tanúm, hogy egyszer még le fogom verni Davidet - hiába az ikertestvérem. Vagy pontosan azért, mert az ikertestvérem. Simán kihasználja, hogy egypetéjű ikrek vagyunk, és ugyanúgy nézünk ki... emiatt pedig simán össze lehet minket téveszteni. Már nem is tudom hanyadjára mondom neki, hogy maradjon a hátsóján, mert ha megtudom, hogy valami hülyeséget csinál, hogy aztán rámkenhesse, akkor megjárja. Hát, most én jártam meg. Miatta. Ráadásul nem kicsit. Mert nem bírt megülni a hátsóján, és belekötött az egyik felsőbbéves mardekárosba, minek következtében az a bizonyos mardekáros meg engem keresett meg, és hagyott helyben elég csúnyán. Jelentem, az egypetéjű ikerség szívás. Meg az is, hogy most emiatt megint a gyengélkedő ágyát nyomom. Remélem, azt azért tudja, hogy ha most ide meri dugni az orrát, akkor kikap. Illetve szégyen vagy nem szégyen, de azt se igazán szeretném, hogy bárki más is arra vetemedne, hogy meglátogasson a gyengélkedőn. Persze, tudom, ez most úgy hangzik, hogy nagyon féltem a jóhíremet, de igazából csak... jó, fogalmam sincs, nem tudok épeszű indokot találni, de a barátaim csak éljék az életüket, ne a gyengélkedőn dekkoljanak, ha mást is tehetnének helyette. Viszont azt hiszem, meg kellene tanulnom a gyógyítóskodást legalább az alapok szempontjából, mert... nem akarok állandóan máshoz szaladgálni, ha megsérülök. A nagy gondolkodás közben annyit veszek észre, hogy nyílik a Gyengélkedő ajtaja, majd nem sokkal utána záródik is. Először nem szólok semmit, mert hátha nem hozzám jöttek be, aztán majd kiderül... ha mégis hozzám jöttek látogatóba, akkor legfeljebb jópofizok egy sort és elküldöm az illetőt. Persze kedvesen, mert hát én sem vagyok bunkó.
Azt hallottam David a gyengélkedőn van. Olyankor, mikor ráérek szívesen látogatom meg a sérült vagy beteg háztársaimat a gyengélkedőn. Elvégre én nagyon sok időt töltök itt, és nekem is nagyon jól szokott esni, mikor valaki meglátogat. Davidet még ismerem is, mármint hogy szoktunk néha beszélgetni és ilyesmi, szóval nem is veszi ki nagyon furcsán magát ez az egész. Mármint van aki teljesen meglepődik, hogy mit keresek én ott és miért jöttem, de azért a legtöbben szívesen fogadnak ám. Mármint szerintem nekik is jól esik, hogy beszélhetnek valakivel. Mert olyankor, mikor az ember ilyen sérült, akár lelki akár fizikális értelemben, jól esik ha valaki meghallgatja, ha valakinek elsírhatja minden kínját-baját. Mert ilyenkor talán ez segít a legtöbbet, ha jól kibeszéli magából az ember ezt az egészet. Szóval úton vagyok a gyengélkedőre, a manóktól kaptam egy kis sütit, amit csak úgy sutyiban csempészek be, mert valószínű a kedves gyógyítók nem örülnének neki, ha megtudnák. Tapasztalatból beszélek, elég jól ismerem már a szabályokat, hogy mit szabad ás mit nem. Halkan nyitom az ajtót, és zárom magam mögött, puha léptekkel indulok meg az ágyak között. Van aki alszik, ebbe biztos vagyok, mert mindig van legalább egy valaki, aki az álmok mezején jár. Én meg nem akarom felébreszteni, mert engem is nagyon bosszant, mikor valaki becsörtet aztán hangosan üvöltözve kezd el beszélgetni azzal, akit meglátogat.
Hamar megismerem Dave kócos fejét, nem nehéz, hogy egészen őszinte legyek. Szinte kitűnik a többiek közül. Mosolygással helyettesítem a köszönést, ahogy leülök az ágya mellé húzott székre. – Hallottam, hogy a gyengélkedőn vagy, gondoltam szívesen vennél egy kis meglepit. Hoztam sütit – tárom elé a tényeket halkan. Igyekszem olyan halk lenni, hogy senki más ne hallja rajtunk kívül.
Azt hiszem az öcsém jobban jár, ha egy ideig nem akar a közelembe kerülni. A nagyokos kihasználja, hogy egypetéjű ikrek vagyunk, illetve hogy hugrabugos, szóval tuti nem mondaná rá senki sem, hogy ejnye, mit csinál a kis szende hugrás? Ááá, ehelyett inkább rátereli a gyanút a bátyjára. Vagyis rám. Fene essen beléd, David Liam Emerson! Sajnálatos módon nem sokáig élvezhetem a gyengélkedő nyújtotta "magányt", ugyanis a számításaim beigazolódni látszanak és valaki mégis megtalált. Illetve... szinte biztos vagyok benne, hogy azt hiszi az illető, hogy az öcsém vagyok. Csendben figyelem, ahogy halkan az ágyamhoz sétál és lecsüccsen a mellette található székre. Csak akkor szólalok meg halkan, mikor elmondja, hogy hallotta, hogy a gyengélkedőn vagyok, és hogy hozott sütit. Hangomból azért érezheti, hogy nem feltétlenül értem a helyzetet. Nem akarom megijeszteni, sem semmi ilyesmi, de azt azért jó lenne tudni, hogy mi van Davevel... nagyon remélem, hogy ő megúszta, ha már én ide jutottam miatta. - Hallottad, hogy... ó, biztosan összekeversz az öcsémmel, Daviddel. Hozzá jöttél, ugye? Ő jól van egyébként? Remélem igen, bár amilyen szeleburdi képes, és a végén még megégeti magát. Halk nevetést hallatok és kíváncsi, érdeklődő arckifejezéssel pislogok a lányra, várva a választ. - Félre ne értsd, nem baj, hogy bejöttél, sőt... csak van egy olyan érzésem, hogy nem miattam vagy itt tulajdonképpen. Igyekszem menteni a menthetőt, bár őszintén szólva fogalmam sincs, mire is jutok vele.... majd kiderül.
Azt hiszem minden érzelem kiül az arcomra, mikor közli, hogy ő valójában nem az az Emerson, akit én keresek. Először a teljes megdöbbenés, elgondolkodás, alapos méregetés, majd a leülepedéssel járó megnyugvás. Hát ha nem Dave az, hanem a tesója, végül is akkor sincs semmi. Legfeljebb annyi, hgy legközelebb nem hallgatok majd a pletykákra, hanem csakis és kizárólag biztos információkra támaszkodom. Na nem mintha amúgy nagy pletykás lennék, legtöbbször igyekszem messzire elkerülni őket. Nem szeretem, mert mindig attól félek, hogy a következő, akit az emberek a szájukra vesznek, én leszek majd. - Hát ez kínos. Na de sebaj! Legjobb tudomásom szerint amúgy jól van, vagyis nem tudom, elvégre én azt hittem, hogy ő van itt -vakarom meg tarkómat zavartan, odébb söpörve néhány túl hosszúra nőtt szőke tincset. Ideje lenne visszavágatnom a hajam, de anya nem akarja megengedni, mert szerinte így annyira aranyos vagyok, és annyira szép a hajam, hogy kész bűntett lenne, ha fodrászhoz vinne. Magamnak meg nem merem levágni, egyészrészről félek anya haragjától, másrészről pedig attól, hogy borzasztó lenne a végeredmény. Sajnos elég kétbalkezes vagyok, szóval az ollóval sem bánok jól. Kár, pedig akkor elég sok problémám megoldódna. - Tulajdonképpen tényleg nem, de ha már itt vagyok… sütit? - Dugom ismét az orra alá a tilosban belopott szerzeményem. Ha már itt vagyok ne vesszen kárba se az édesség, se a társaságom. Elvégre azt mondta, hogy nem bánja, hogy itt vagyok, sőt még talán örül is annak, hogy valaki meglátogatja. Bár gondolom, hogy a saját, igazi barátainak jobban örülne nálam, de azt hiszem ez épp olyan helyzet, hogy nem nagyon válogathat. Mármint van lehetősége elzavarni engem, és meg is fogom érteni, ha így tesz, de na. Tudom milyen, mikor az ember minden társaságnak örül.
Na szép! Azt hiszem le sem tagadhatná, hogy nem engem akart látni, hanem az ikertestvéremet, Davidet. Bánt a helyzet? Kicsit, bár az jobban, hogy nem agyaltam el az öcsémet amikor még nem kaptam a képembe párat. Nem baj, majd ha kikerülök innen! Na jó... nem, megérdemelné, de nem bántom. Talán majd a lelkiismerete megteszi helyettem. - Nyugi! Nem történt semmi gond, ugye? Nem tehetsz róla, hogy úgy nézünk ki Davevel mint két tojás. Természetes, hogy összekevertél minket... van, hogy a családunk sem tud különbséget tenni köztünk. Dave meg... biztos valahol odakint mászkál. Nyugtatom meg egy halvány mosoly kíséretében. Tényleg nem tehet róla, és tényleg megesik, hogy anyáék is összekevernek minket. Persze az más kérdés, hogy van, hogy adjuk is alájuk a lovat az ilyen helyzetekben... testvéri szeretet, na! Arra is szükség van néhanapján. - Igen, kérek! Köszönöm szépen! Veszek egy sütit az orrom alá tartott tárolóból. Nem tudom, honnan szerezhette őket a lány, de feltételezem a manóktól. Akkor viszont biztos nagyon kedvesnek és jólelkűnek kell lennie, ha csak úgy adtak neki,mert egyszer az öcsém is kért tőlük, de nem adtak. Mondjuk... az lehet, hogy csak azért volt, mert Daveről van szó. Igen, így azért mindjárt világosabb a dolog. - Akkor tényleg az öcsémet kerested... jól gondolom? Egyébként jól ismered őt? Mármint... csak háztársak vagytok, vagy barátok is? Várj csak! Te vagy Daisy, ugye? David már elég sokat mesélt rólad! Nem, egyáltalán nem sajnálom, hogy ezzel elárulom, hogy az öcsém bizony megoszt velem bizonyos bizalmas információkat is. Amit nem tud az nem fáj neki... meg nekem se. Majd fog, ha nekemjön. De egyelőre ettől nem kell tartanom, így csendben, aprókat pislogva figyelem a lányt... azért remélem, hogy véletlenül nem ijesztettem meg nagyon, mert semmi ilyesmi nem áll szándékomban.
Gond? Hát azt hiszem az nem. De lehetne valami megkülönböztető jelzésetek, tudod. Akkor nem kevernénk össze titeket folyton. – Lehetne mondjuk eltérő színű a hajuk, vagy hordhatnának abszolút eltérő ruházatot, de nem. Tényleg olyanok, mint akik tökéletesen egyformák. Lehet van pár centi magasságbeli eltérés, vagy éppen egy anyajegy, ami segít a megkülönböztetésben, de őszintén, ezek annyira apróságok, hogy szerintem normális embereknek fel sem tűnik, ha csak nem nagyon-nagyon jó megfigyelők. Én pedig szerintem nem vagyok annyira jó megfigyelő, hogy ezek feltűnjenek nekem.
Örülök, hogy kér a süteményből, hogy ezzel szebbé tehetem a napját. Márpedig azt hiszem, szebbé teszem a napját, legalábbis a mosolyából ítélve úgy tűnik, sikerül legalább egy kicsit felvidítanom. – Nos igazán nincs mit. – Mert tényleg nincs mit, szívesen teszem. Ha már itt vagyok, akkor nincs ami visszatartson attól, hogy jót tegyek másokkal. Nem vagyok túl közvetlen, és általában nem is kezelem jól az új helyzeteket, de végülis, most valahogy minden jól alakul, azt hiszem.
- Mondhatni barátok vagyunk, és igen, én vagyok Daisy – nevetem el magam halkan. Meglep, hogy Dave mesélt rólam. Mármint nem tudom, lehet csak én kötődöm nehezen, de nem gondoltam volna, hogy mi ennyire jó barátok vagyunk. De tényleg, ez valószínű az én bizalmi problémáim miatt van. – Na és miket mesél rólam? Remélem, csupa jót. – Bár ki tudja, az is lehet, hogy nem fogja kiadni a testvére titkait. Én sem biztos, hogy elmondanám, ha valamit megoszt velem Poppy valakiről, elvégre nem azért mondja el, hogy én kifecsegjem.
