You gotta dig up the past to get past this - Julian & Dashiell
Vendég
Pént. Ápr. 09, 2021 10:50 pm
Ian + Dash
Néha az embernek le kell nyelnie a keserű pirulát és engedni a sértettségéből ahhoz, hogy tovább tudjon lépni az életben. Ezt már régebb óta tudtam, mégis képtelen voltam rávenni magam arra, hogy ezt a lépést megtegyem annak érdekében, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Egyáltalán lehetséges ez? Ian számomra mindig is nagy példakép volt, kiskorunktól kezdve, de amióta az a bizonyos dolog történt Rosieval, mintha valami véglegesen megtört volna bennem, és utána képtelen voltam a szemeibe nézni. Rosie nagy szerelmem volt, és több mint egy évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy vele akarom és fogom is leélni az életem hátralévő részét. De vajon megérte ezért megszakítanom minden kapcsolatot a bátyámmal, akivel egykor elválaszthatatlanok voltunk? Megéri az, hogy a családi vacsoráknál levegőnek nézem, és nem szólok hozzá, ezzel kellemetlenséget okozva mindenkinek? Amikor az egész eljegyzéses dolog kiderült, akkor határozottan az lett volna a válaszom, hogy igen. A szívem darabokban volt, elvesztettem a lábam alól a talajt és teljes mértékben elárulva éreztem magam, akkor is, ha lényegében végül én voltam az, aki anno a karrierjét választotta a szerelem helyett, hiszen megtehettem volna, hogy nem megyek el a turnéra, hanem helyette fogom magam és feleségül veszem Rosiet, hogy aztán az idők végezetéig boldogan éljünk, amíg meg nem halunk. Bullshit. Az egész elképzelés az volt. Talán alapvetően sem működött volna, bár ezt már sosem tudhatom. Mindenesetre az idő telt, a szívfájdalmam kezdett halványodni, arról nem is beszélve, hogy megjelent Mavis az életemben, akit lehetetlen nem észrevenni és nem megszeretni. Habár még nagyon az elején tartunk annak ami lehetne, de már most érzem, hogy a vele való kapcsolatom egészen más, mint ami Rosieval valaha volt, ami habár ijesztő, de valamilyen szinten mégis megnyugvással tölt el. Kellett ez az idő ahhoz, hogy rájöjjek, egy nő miatt nem érdemes kizárni valakit a családomból, akármekkora is fájdalmat okozott nekem anno azzal a ballépésével, de Ian attól még a családom része maradt, és ez mindig is így lesz, akármennyire is haragudjak rá. Eddig valamiért mégsem tudtam rávenni magam, hogy lenyeljem minden maradék büszkeségemet és lépjek felé. Talán féltem a reakciójától, attól, hogy ezúttal ő nem fog megbocsátani nekem a korábbi viselkedésemért. Vagy attól, hogy már nem tart a testvérének. Az sokkal fájdalmasabb lenne, mint az, hogy elvesztettem Rosiet.
Kétségekkel telve állok tehát most a lakása ajtaja előtt, hosszú percek óta meredve az ajtóra, és még mindig képtelen voltam rávenni magam arra, hogy bekopogjak. A lelkem mélyén abban reménykedek, hogy nincs is itthon, és akkor legalább tovább halogathatom az elkerülhetetlen beszélgetést, a másik részem viszont szeretne minél előbb túlesni ezen a kellemetlenségen. Nem vagyok az az igazán beszari alak, sőt, általában én vagyok az, aki gondolkodás nélkül belevág akár extrém dolgokba is, főleg akkor ha az nem veszélyeztet másokat, de most mégis úgy érzem magam, mint mikor még egészen kicsi voltam és először találkoztam Iannel. Tartottam attól, hogy nem fog kedvelni, de egyben izgatott is voltam az előttünk álló lehetőségektől. Mint, ahogy most is. Egy pillanatra behunyom a szemem, de végül összeszedem magam és bekopogtatok. A szívem a torkomban kezd dobogni, amikor meghallom a túloldalról az ismerős lépteket, aztán az ajtó nyílik is, és a bátyám arca jelenik meg az ajtóban. - Szia. - Köszönök neki tőlem szokatlanul bizonytalanul. Ez nem szokásom, általában mindig magabiztos vagyok, de most nagyon elveszettnek érzem magam, mintha bármelyik pillanatban beszakadhatna alattam a padló. Nem csodálkoznék rajta, ha elküldene a francba, megérdemelném. - Tudunk beszélni? - Kérdezem tőle halkan, egy pillanatra belenézve a szemeibe, majd hirtelen elnézek oldalra, mintha nem tudnám elviselni a tekintetét, de most kivételesen nem azért, mert még mindig akkora lenne bennem a harag, hogy rá se tudnék nézni. Ó nem, épp ellenkezőleg. Szégyellem magam és mintha egy kicsit zavarban is lennék.
Vannak dolgok az életben amiket kénytelen vagyok elengedni és szembe kell néznem az új lehetőségekkel. Nem akartam és nem is tudtam igazán a régi életvitelem szerint élni, változtatnom kellett, talán pont ezt segítette az is, hogy Dashiell olyan szépen megharagudott rám. Egy kupac tehetetlen rongynak éreztem magam, mintha én biztattam volna őt arra, hogy menjen világot látni, hagyjon itt minket és foglalkozzon a zenével, amit mindennél és mindenkinél jobban szeret. Ezért nem állítottam meg, mert én tisztában voltam, hogy ez az ő álma, csak azzal nem, hogy a szíve legeslegmélyén mi lakozik és ezt megsértettem, akarva akaratlanul is. Olyan volt mintha gyerekként elvettem volna tőle a kedvenc játékát, mert esetleg az volt az én kedvenc játékom is. De persze mind tudjuk, hogy nem teljesen erről volt és van szó, hanem sokkal többről. Ezért kellett egy kis nézeteltérés, hogy rájöjjek mennyire benéztem a dolgokat, amíg ugyanis a békét terveztem, addig valójában valami egészen őrjítőt műveltem vele. Azt hittem mindenkinek nagyszerű lesz ez, hogy olyan megoldást találtam ami mindhármunk szívét begyógyítja de csak egyre rosszabb lett. Ezért gondoltam meg magam és ezért se utasítottam el annak a lehetőségét, hogy valaki mással éljek együtt. Valaki olyannal, akinek a szerelme csak az enyém, akivel nem kell közelharcot vívnom, hogy meggyőzzem én vagyok számára a tökéletes és nem valaki más. Na jó bevallom, így is kellett küzdenem érte de nem volt ott annak a kockázata, hogy valakit súlyosan megbánthatok egy mondatommal vagy ártatlan mozdulatommal. Kellett ez a változás az életembe, mindannyiunk életébe úgy hiszem.
De ahogy az idő, úgy a nézeteltérések is változnak, ha nincs Dashiell valószínűleg nem jövök rá, hogy én igazából csak egy kishúgot látok Rosie-ban és semmi többet. Hihetetlen tudom, de örülök, hogy nem egy esztelen hibát követtem el és még időben rájöttünk nem illünk össze és valószínűleg csak megnyomorítanánk egymás életét azzal, ha összeházasodunk. Ezért fújtuk le azt az eljegyzést és helyette egy másikat tervezgetek. Tudom, hogy helytelenül és talán hirtelen döntöttem úgy, hogy újra kockára teszem a szívem állapotát és kockáztatok, remélhetőleg jól. Nem akartam a múltra gondolni, benne ragadni és azon elmélkedni, hogy mi lett volna ha másképp cselekszem. Nem lett volna semmi jó, maradjunk annyiban. Ezért kezdtem el inkább pozitívabban gondolkodni, élni az életem, egy darabig egyedül, aztán mással. Egy pillanatig sem bántam meg, hogy az életem részévé vált egy másik lány, akivel megértjük és szeretjük egymást. Most már csak azt akarom, hogy ő mosolyogjon, hogy ő legyen boldog mellettem. Szeretném persze azt is, hogy a szülei elfogadjanak engem és megértsék nem vagyok én akkora vadbarom, mint amekkorának hisznek.
Elvoltam a saját kis világomban, pakolásztam a lakás körül, néhány könyvnek kerestem helyet a polcon, hogy arról árulkodjon, milyen művelt vagyok, pedig még csak ma vettem meg őket, még ki kell olvasnom, hogy a benne rejlő tudásról beszélhessek. Már elkezdtem volna dudorászni is, komolyan, azonban kopogtatást hallottam a bejárat irányából. Nem vártam vendéget nyilván, de sosem lehet tudni alapon kíváncsian nyitottam ki az ajtót. Dash volt az. – Szervusz. – köszöntem vissza neki és kinyitottam előtte az ajtót, nem állt szándékomban rácsukni. – Persze, hogy tudunk beszélni. – elengedtem az ajtót, hogy be tudjon jönni, hogyha szeretne, persze elhiszem, hogy kényelmes neki az ajtóban beszélgetni, de mit szólnának a szomszédok ugyebár. – Nem számítottam a látogatásodra. – vallom be őszintén neki, miközben beljebb lép a lakás előterébe. Különösen szeretem ezt a helyet, nem túl nagy de nem is túl kicsi, 100 fős partit maximum akkor rendeznék itt, hogyha tér nagyobbítást végeznék a lakáson, azt meg nem akartam. – Érezd otthon magad, foglalj nyugodtan helyet. Hozhatok esetleg valami innivalót neked? – már el is kezdtem faggatni szerencsétlent, pedig szemmel láthatóan lesütött róla, hogy aggasztja őt valami és minden bizonnyal nem azért van itt hogy lerészegedjen vagy hasonló.
Vendég
Hétf. Jún. 14, 2021 9:50 pm
Ian + Dash
Hogy tudja ezt csinálni? Hogy tud velem ugyanolyan természetesen viselkedni, mintha mi sem történt volna? Ebből is látszik, hogy igazából ő sokkal jobb ember, mint én, mert nekem még mindig kicsit nehéz az, hogy egyáltalán itt álljak előtte, akármennyire is határoztam el magam. Mindig nehéz beismerni az, ha valamit hibáztunk, és nekem sem könnyebb. Sőt. Kicsit nehezebb is, tekintetbe véve, hogy mennyire szeretem magamat úgy feltüntetni mások számára, mintha sebezhetetlen lennék, akire mindig lehet támaszkodni, de vannak olyan pillanatok és helyzetek, amikor ez egyáltalán nem jellemző rám. Most ez utóbbit érzem. Vegyes érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban, így amikor beleegyezik abba, hogy beszéljünk, nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e ennek, vagy pedig csalódott legyek, amiért nem tudom tovább halogatni az elkerülhetetlent. De tudom, hogy nem húzhatom tovább az időt, ezért erőt veszek magamon és belépek a lakásba a csendes invitálás után. Önkéntelenül is körülnézek, hiszen amióta az egész történt, nem igazán jártam erre. - Kellett pár hét mire összeszedtem magam, hogy idejöjjek. - Vallom be, továbbra is kicsit kerülve a tekintetét. Amint eleget tesz a házigazdai kötelességeinek, kicsit kényelmetlenül ülök le a kanapéra, mert tudom, hogy milyen kellemetlen beszélgetésen kell túlesnem nemsokára és ez kínos, ahogy az is, hogy ennyire… természetellenesen viselkedem.
- Nem kérek semmit, köszönöm. Próbálom visszafogni egyébként is az alkohol fogyasztásomat, kicsit túlzásba estem. - Mondom zavartan beletúrva a hajamba. Egy pár örökkévalóságnak tűnő pillanatig kínos csend telepszik ránk - legalábbis én nagyon is annak érzem -, de kell ez a pár pillanat, hogy összeszedjem minden bátorságomat és merészségemet ahhoz, hogy újra megszólaljak. - Ian… én… én sajnálom. - Vágok bele a közepébe nagyot nyelve, mert úgy érzem, ha most belemennénk a szokásos udvariassági kérdésekbe, hogy hogy van és hasonlók, akkor soha nem tudnám rávenni magam arra, hogy komolyabb témákról beszéljünk. - Egy seggfej voltam. Vagyok. Mindegy igazából a tényeken nem változtat. Nem kellett volna ennyire kizárnom téged az életemből, csak azért, mert azt éreztem, hogy elárultál. Fájt, igen, kellett idő, mire túl tudtam lépni azon, ami történt, de nem kellett volna seggfejként viselkednem. - Szakad ki belőlem, kicsit hadarva.
- Szeretlek, Ian, és a bátyám vagy és mindig is az leszel, és ezen nem változtathat egy nő, még akkor sem, ha úgy gondoltam, hogy ő életem szerelme. Sajnálom, hogy ilyen hosszú ideig nem voltam képes ezt realizálni magamban, és hogy ezzel mindenki életét nehézzé tettem, mert úgy kellett minket kerülgetniük, mintha tojáshéjon járkáltak volna. - Fújom ki végül a levegőt, kicsit kevésbé érezve a gombócot a torkomban, most, hogy mindezeket a dolgokat kimondtam. - Remélem meg tudsz nekem bocsátani. - Halkul el egy kicsit a hangom, és továbbra se igen merek ránézni. - Remélem nem romlott el minden annyira, hogy az már visszafordíthatatlan. Hiányzol. Hiányzik a társaságod, az, hogy mindent meg tudjak veled beszélni. - Leszek egyre őszintébb, de most már nincs megállás, a gát átszakadt, és képtelen vagyok abbahagyni a beszédet, akármennyire is legyen szánalmas. - Nem akarom, hogy a jövőben, bármi vagy bárki más újra ezt az eltávolodást okozza. - Végre képes vagyok annyi erőt gyűjteni magamban, hogy végre ránézzek, sőt, ez alkalommal most már belenézek a szemeibe. Viszont rettegek attól, hogy elutasítást látok majd bennük.
Dashiell-t mindig egy kicsivel jobban szerettem a testvéreim közül, nem csak azért mert korban közelebb állt hozzám, hanem azért, mert hasonló volt az ízlésünk. Ő is ugyanazt szerette amit én, ezért kellemes társaság volt, mindig tudtam, hogyha valakire akkor rá számíthatok legyen szó bármilyen jóságról van rosszaságról. Azt hittem bármit véghez vihetünk ketten, mert annyira közel állt hozzám, mint senki más a családban. Talán ezért fájhatott neki annyira, hogy én cselekedtem míg ő a nagy kalandot választotta. Teljesen megértem őt, ahogy most magamat is, mert ha tudom, hogy egy baklövés lesz belőle, akkor talán kivárom az időt és sokkal boldogabb lenne az életem Sammie-vel. Nem kellett volna arról mesélnem neki, hogy Dash és én miért nem tudunk már olyan jól egyezni egymással, különben gondolkodás nélkül őt kértem volna meg, hogy legyen a tanúm. Ezt persze a körülményekhez képest még mindig nem tehettem meg. Egy darabig abban sem voltam biztos, hogy eljönne rá, de most ahogy itt áll előttem… – Most csak az számít, hogy itt vagy. – a többi úgyis csak kifogás lenne, hogy miért csak most, miért csak most szedte össze a bátorságát. Lehet, hogy egy kis szörny vagyok a szemében, aki minden boldogságát tönkre tette, sőt biztos, de mégis itt van. Ez nagyon tiszteletreméltó benne.
– Nem alkoholra gondoltam, de jó hallani, hogy nem akarsz azt fogyasztani. Van itthon málna szörpöm és valami hűsítőm is, melyiket szeretnéd? – elismerően bólintok egyet közben, ilyet is ritkán hallani tőle, ez tény. De természetesen lemondom neki azt is, hogy én mire gondoltam, nem kell aggódnia egyáltalán, ha esetleg kiszáradt volna a torka akkor máris a segítségére sietek hiszen addig sem kell azon rágódnia, hogyan mondja el és mit mondjon nekem. Ha kell akkor egy kicsit elvonulok tőle és hozok valamit ha kér, ha mégsem akkor leülök vele szembe. Ettől függetlenül tudom mit fogok tenni, ha elmondja mi nyomja most a szívét. Figyelem őt, minden nyugalmammal és testvéri szeretettemmel együtt. Miközben beszél, apránként végig mérem őt, az arcán pihentetem a szemeimet egy darabig, a jeleit keresve az elmúlt időnek, amikor nem voltam mellette. Változott-e valamit? Teljesen nyugodtan hallgatom végig őt, ahogy egyből a közepébe vág, nem vonom fel kíváncsian a szemöldökömet és nem is rezdülök meg, hagyom, hogy végig mondja amit szeretne, kétlem, hogy most azt díjazná, ha közbevágnék, ha megmondanám neki erről az egészről a véleményemet, ezért csak engedem őt beszélni. Addig is konstatálhatom, hogy egész megemberesedett mióta utoljára láttam.
– Ne sajnáld. Ugyanúgy az én hibám is volt ez az egész, mint a tiéd. Gondolj csak bele, ha mindez nem történik meg, akkor egyikünk sem jön rá arra, hogy milyen értékes a másik számunkra. – legalábbis én megbizonyosodtam róla, hogy ő is azt csak Dash maga tudja eldönteni önmagában. Mindenesetre jól esett az, hogy mindezt elmondta nekem. Egy kicsit én is másképpen tudok állni a dolgainkhoz. Már nem érzem a hivatalos káoszmágusnak magam a családban… annyira. A viselkedése persze rosszul esett akkor, mára már inkább úgy gondolok erre, mint valami leckére, amit meg kellett élnem ahhoz, hogy azzá váljak aki most vagyok. Jó hallani, hogy hiányoztam neki, amikor a szemeimbe néz egy pillanatra elpillantok, most megérdemelné, hogy az arcába bokszoljak egyet, mert eddig kellett várnom rá, de már nem látom az erőszaknak az értelmét sem. – Nem kell aggódnod, biztos hallottad, hogy Lee Jordan lánya a feleségem lesz és azután a világ összes lánya a tiéd lehet. – elnevetem magam, csak meg akarom nyugtatni őt, hogy ezután biztos nem kell amiatt aggódnia, hogy mindketten ugyanabba a személybe leszünk szerelmesek. – Megbocsátok, ha te is megbocsátasz nekem. – pillantok vissza rá, újra a szemeibe, hogy láthassa tényleg komolyan gondolok mindent amit mondtam.
Vendég
Csüt. Szept. 09, 2021 12:12 am
Ian + Dash
A beszélgetés nem könnyű, nagyon nem, de tisztában vagyok azzal, hogy nem halogathatom a végtelenségig, és úgy látszik, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy ide jöttem. A bátyámon nem látok haragot, sem elutasítást, ami határozottan mély megnyugvással tölt el. Tudom, hogy valószínűleg nem tudjuk majd egyik pillanatról a másikra eltörölni azt, ami a múltban történt, de ez első lépésnek máris nagyon sokat számít. - A málnaszörp az tökéletes. - Mosolygok rá halványan,mikor más opciókat is felajánl. Az elmúlt időszakban tényleg elég erőteljesen egyensúlyoztam az alkoholizmus határán, és nem szeretnék a tipikus, elzüllött zenész lenni. Nem, az nem én lennék. Nehezen, de arra is rá tudom venni magam, hogy mindent kimondjak, amit ki kell mondanom ahhoz, hogy elinduljunk azon az úton, aminek a célja a békesség, és az nagyon sokat segít, hogy nem szól közbe, és végighallgat. Ian ilyen szempontból mindig is sokkal nyugodtabb volt nálam, még akkor is, ha veszekedtünk. Ami azért néha előfordult, akármennyire is értettünk egyet a legtöbb dologban.
- Lehet, bár mindig is értékes voltál a számomra és leszel is. - Mondom most már kicsit visszatérve a magabiztosabb énemhez. - Mármint… érted, a testvérem vagy. Nem tudsz olyan dolgot csinálni, amitől ne szeretnélek, vagy ne tartanálak értékesnek. - Nézek megint a szemeibe komolyan. Igen, nagyon haragudtam rá, de tényleg sosem szűntem meg szeretni őt, és biztos vagyok benne, hogy ez soha nem is fog változni. - Igen, hallottam. - Mosolygok rá most már sokkal szélesebben és őszintébben, mint amikor megérkeztem a lakására. - Egyébként gratulálok. Majd egyszer szívesen megismerném. - Ismerem el, most már vidáman csillogó szemekkel. - Amúgy nem kell az összes lány, de… azt hiszem alakul valami… valakivel. - Ismerem el, egy pillanatra zavartan félrenézve, hiszen akármennyire is régen történt, a szakításom Rosieval még mindig fáj egy kicsit, és tartok egy új kapcsolatba belekezdeni. - Már rég megbocsátottam… csak nem volt bennem annyi bátorság és gerinc, hogy a szemed elé kerüljek eddig. - Ismerem el kicsit nevetve. - De… mindent tudni akarok, ami eddig történt veled. - Jegyzem meg komolyan. - Mindent. - Nyomatékosítom és most már sokkal kényelmesebben dőlök hátra a kanapén.
Túlélünk mindent, legalábbis az életünk nagy részében egy-két halálosnak tűnő dolgot képesek vagyunk elkerülni, hogyha nagyon akarunk. Az átkokat leszámítva, amitől nincs menekvés, de ennél is rosszabb az, ha egy számodra fontos személy akar téged jó messzire látni téged tőle és vélhetőleg örökre. Én is azt hittem, hogy Dashiell haragja addig tart, de végül csak megjött az esze és talán meggondolta magát. Akárhogy is történt, csak idő kellett. Hosszú, fájdalmas, próbára tévő idő, de megérte várni és távol maradni tőle, nem zaklatni minden másodpercben, hogy gondolja már meg magát az isten szerelmére, mert úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Sokszor elmondtam volna neki, hogy olyan makacs és haragtartó, mint egy öszvér, vagy még ennél is szebbeket vágtam volna a fejéhez, de inkább megtartottam ezeket a megjegyzéseket magamnak. Senkinek sem lett volna jó, hogyha elkezdek visszafeleselni és szándékosan megakadályozni minden egyes lépését felém vagy bármit amit régen tett. Már nem érdekes. Nem is fontos igazából. Ez kellett ahhoz, hogy mindketten felnőjünk és valahol magunk mögött hagyjuk a gyermeki naivságunkat. – Jéggel vagy anélkül kéred? – csak lehűteni akarom a szörp és szódavíz keveréket, hogyha mégsem lenne elég felfrissítő a számára. Ha egyéb lenne nyilván meg sem kérdezném csak tenném a dolgom, mint egy jó házigazda és kész. Akár rá is bízhattam volna, hogy szolgálja csak ki magát, de ugyan milyen lett volna az.
Leülök mellé miután elkészültem a málnaszörpös frissítővel és letettem azt a kávézó asztalra. Onnan könnyebb elvenni és visszatenni, hogyha kiürült a pohár. – Ne aggódj, megértettem. Különben ne akarj sokat magyarázni a dolgokba, ami megtörtént az megtörtént. Borítsunk rá fátylat, oké? Mindketten hülyék voltunk, te még hülyébb, de az részlet kérdése, hogy én meg hagytalak annak lenni téged szóval… – megpróbálok én is egy kicsit vicceskedő lenni, nem tudom mennyire érti, hogy én ezt tényleg valami humoros dolognak szánom és nem kell vérre menően komolyan vennie most ebben a pillanatban. Oldani próbálom a feszültséget, ami még nem is érzékelhető olyan hű de nagyon, de amíg nem ismerem fel azt a bizonyos mosolyát… Nos addig fáradoznom kell azon, hogy ne legyen ennyire bizonytalan a közelemben. Jobb mindkettőnknek ha lazák vagyunk és nem vesszük komolyan a múltat. – A szüleink nem meséltek róla sokat igaz? – kíváncsiskodom egy kicsit, igazából ki akarom puhatolni, hogy milyen képet alkottak a jegyesemről. – Köszönöm. De ha lehet mellőzzük a balhénk témáját előtte rendben? Én nem szívesen meséltem neki arról, hogy min mentünk keresztül. Neki is megvan most a saját problémája az apjával. – húzom el egy kicsit a számat, amikor Sammie apja Lee kerül szóba. Az öreg még mindig pikkel rám, Merlin tudja csak, hogy miért. – Milyen titokzatos valaki. – mérem végig a testvéremet kicsit gyanakodva. Bár sejtem, hogy még nem akar semmit sem elmondani és miért nem akarja lemondani. Még biztosan semmi komoly és nem akarja elkiabálni a dolgot. – Nem csodálom, mindig is ráérős voltál. – bököm oldalba a könyökömmel, de valójában csak viccelve. – Mindent tudni akarsz? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet. – Jól van, ha hallani akarod akkor elmesélem, de előbb te kezdesz! Milyen volt a legutóbbi turnéd? Hány lányt ismertél meg? – és még ehhez hasonló kérdés özön lapult meg a tarsolyomban, de egyelőre csak ezt a kettőt zúdítottam rá. Az én sorsom úgy sem olyan érdekes még.
