It feels like as if somebody was gripping my throat - Letha & Dexter

"It feels like as if somebody was gripping my throat"

Még mindig nem tudtam megszokni, hogy lényegében egy család része vagyok. Hogy vannak “testvéreim”, és hogy Letha olyanná vált számomra, mint egy anya. Ez egy évvel ezelőtt teljes mértékben elképzelhetetlen volt számomra, és még mindig nem tűnik természetesnek. Az iskola is még újdonság számomra: az egyetlen dolog, ami ismerős az a tanulás, és ez az ami segít viszonylag normálisnak maradnom, ha egyáltalán voltam normális valaha. Az idő gyorsan repül, ha az ember le tudja foglalni magát, főleg akkor, ha ennyi új élmény éri, mint engem. Szinte egy szempillantásnak tnt és már itt is volt a tavaszi szünet, amiben végül úgy határoztunk, hogy hazamegyek. Az volt a terv, hogy egész szünetben terápiára fogok járni, kihasználva a szabadidőmet az iskolától távol és ez így is történt. Szinte minden egyes napra volt egy időpontom a terapeutámmal, ami őszintén szólva, fárasztóbb, mint az emberekkel való kapcsolatteremtés és kommunikáció, pedig az sem kutya, ha rólam van szó.
A mai délelőtt is terápiával telt el, és ez alkalommal különösen mélyre hatoltunk az emlékeimben. Egészen eddig senkinek nem beszéltem arról, hogy pontosan mik történtek velem, amikor a Doktorral éltem együtt,de ma kénytelen voltam egy egészen kicsit megnyílni és beszélni arról, hogy mi mindent tett velem azért, hogy azzá váljak, ami most vagyok. Ezzel pedig lényegében az egész napom el lett rontva.

Rosszulléttel küzdve lépek be a ház ajtaján és úgy kell megkapaszkodnom az ajtófélfában, hogy ne szédüljek annyira. Már annyiszor voltam abban a nyomorult kórházban, hogy már bekötött szemmel is odatalálnék, ezért sikerült meggyőznöm Lethát, hogy most ezt egyedül is meg tudom oldani, de ki gondolta volna, hogy ilyen szinten megrázó lesz számomra a mai alkalom? A lehető legcsendesebben próbálok eljutni a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, bízva abban, hogy elmúlik tőle a hányingerem, de nincs szerencsém. Egyenesen nekiütközöm Lethának és meg kell ragadnom az asztal szélét, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
- Szia. - Erőltetek magamra egy mosolyt, mert nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon miattam, de a próbálkozás eleve halva holt ötlet. Elképesztően sápadt vagyok, egész testemben remegek és úgy nézek ki, mint aki mindjárt összeesik, vagy kidobja a taccsot. Ez utóbbi valóban veszélyes közelségben van és azzal fenyeget, hogy tényleg megtörténik.
- Hogy telt a délelőtt? - Kérdezem igyekezve felvenni egy kellemes csevegő hangnemet, ami annyira távol áll tőlem, mint az, hogy hirtelen normális ember legyek, ami, mint tudjuk, eléggé lehetetlen feladat számomra. Igyekszem a lehető legfeltűnésmentesebben el oldalazni mellette, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Szinte egy kortyra leküldöm az egészet, de ettől sem leszek jobban. Hangosan koccan az üveg, amikor leteszem, hála annak, hogy megint jobban elkapott a remegés. A fenébe, hogy ennyire nem vagyok képes megjátszani magam! Vajon mennyi az esélye annak, hogy Letha az egészet nem vette észre és el tudok osonni a szobámba, hogy egyedül legyek nyomorult? Reménykedő pillantást vetek az ajtóra, ami a menekülő utamat jelenthetné a kérdések elől. Szánalmas vagyok.

"It feels like as if somebody was gripping my throat"

Mint ahogy az várható volt, természetesen nem tudom meggyőzni arról, hogy jól vagyok. De alapból is sejtettem, hogy ezt a csatát, már akkor elvesztettem, amikor szerencsétlenül sikerült belefutnom. Egyből a szobámba kellett volna mennem: habár valószínűleg akkor is bekopogott volna, hogy itthon vagyok-e már, viszont talán akkor lett volna egy kis időm arra, hogy összeszedjem magam és ne okozzak neki még több problémát, mint amennyit már a jelenlétemmel okoztam számára és a családja számára.
- Se…  semmiség. Tényleg. - Igyekszem magam annyira felhúzni, hogy rendesen tudjak neki válaszolni, viszont azt is tudom, hogy megérdemel egy normális magyarázatot, ezért egy kis sóhajjal mégis úgy döntök, hogy nem hagyom, hogy ennyiben maradjon a dolog, akármennyire is nehéz számomra. Különben is azt mondta a terapeutám, hogy ideje lenne, ha valakinek megnyílnék, legalább egy kicsit. Erre pedig ki lenne alkalmasabb személy, ha nem Letha?
- Ma a terapeuta kifejezetten mélyre hatolt. - Mondom végül, egy kicsit nyugodtabb hangon, de a sápadtságom és a rosszullétem nem nagyon akar elmúlni.
- Arról beszéltem, hogy… hogyan váltam obscurussá. Volt egy nagy… üvegmedence… ami tele volt vízzel. Ha varázslattal kijöttem belőle, büntetést kaptam. Ha nem jöttem ki varázslattal, akkor… fuldokoltam. - Halkul el a hangom.

Amint a kezembe adja a narancslét már egyből bele is kortyolok, az pedig egy nagyon kicsit segít abban, hogy könnyebben tudjak lélegezni. Ugyanis, most hogy megint beszélek róla, érzem újra azt az érzést, amit abban az átkozott medencében éreztem.
- Köszönöm. - Bökök az üres pohár felé hálásan, és habár továbbra sem mondanám azt magamra, hogy jól vagyok, az kifejezetten jól esik, mikor kisimítja a homlokomból a hajamat. Maga az érzés, hogy valaki törődik velem, idegen, de mégis, határozottan jó érzés. Máris kevésbé érzem úgy, hogy nem kapok levegőt.
- Nem… nem tudom. Nem igazán tudok ennél többet mondani, jobban pedig nem szeretnék belemenni a részletekbe, mert megint úgy érzem majd, hogy nem kapok levegőt. A büntetés közel sem volt olyan rossz, mint az az érzés, hogy fuldoklom. - Vallom be egy nagyon keserű kis mosollyal. De azt tényleg nem tudnám megmondani, hogy most társaságra vágyom, vagy sem. Mikor még megpróbáltam elkerülni Lethát, akkor egyértelműen rá vágtam volna, hogy egyedül akarok lenni, de miután ilyen kedves valahogy erre képtelen vagyok.