- Nem Vex, ez nem így működik. – sóhajtok fel. Oroszul szólok hozzá, egymás között mindig így szoktunk beszélni, kivéve akkor, amikor angolul váltunk néhány szót, de akkor eddig mindig azt vette elő, hogy mennyire balfaszul beszélem az angolt. Hát, nem mindenkinek sikerült jól elsajátítani a nyelvet, és én biztosan nem kaptam annyira jó nyelvérzéket Merlintől, hogy könnyen tanuljam a nyelveket. De legalább az orosz jól megy, persze, hogy jól megy hiszen az az anyanyelvem. Nagyot sóhajtok, mikr meglátom magam előtt a húgom könnyes szemeit. Korábban sosem tudtam neki ellenállni, ha éppen arról volt szó, hogy összekaptunk és ki kéne békülni. Ez mondjuk addig élt is, amíg nem viselkedett velem úgy, mint egy idióta hisztis orosz picsa, akinek igazából semmi más nem számít, csak saját maga. Igen, még az sem, hogy a testvére szarul érzi magát, vagy az sem, hogy milyen gondolatok kergetik nap-mint nap, miközben az iskolák folyosóit rója. Talán egyszer nem kérdezett rá, hogy mi bajom van, inkább csak azt mondtam, hogy hagyjam békén, ne keressem és főleg ne panaszkodjak olyan dolgokról, amik őt egyáltalán nem érdeklik. Hát kösz Vex, igazán kedves vagy. Megérdemelted ezt a nevet anyánktól, mert az biztos, hogy egyedülálló és különleges vagy. Néha egyedülállóan hülye és különlegesen hisztis. Persze ettől még valamilyen szinten szeretem és el kéne fogadnom olyannak, amilyen. De az utóbbi másfél év keményen próbára tette a kapcsolatunkat és az elmúlt hónapokban inkább sarkon fordultam és jó messze vonultam, amikor megláttam, hogy közeledik. Már alkalmat sem adva arra neki, hogy valamibe bele tudjon kötni, vagy éppen gyakorolni rajtam az új kedvenc varázsigéit. Az igazság az, hogy hiányzott nekem az egyetlen támaszom, akihez bármikor tudtam fordulni és aki egyetlen egy mondatával is helyre tudott rázni. De valahogy akkor csöppent az életembe Poppy, aki elég sok mindent adott nekem és így tulajdonképpen nem is bántam, hogy Vexet elvextettem. Egészen így volt ez addig, ameddig valami furcsa szikra jelent meg a fejemben akkor, amikor múlt héten is megláttam a kedvenc padom felé közeledni a birtokon. Nem tudtam hova tenni, de inkább szedtem a sátorfámat és gyorsan odébb álltam. Nehogy véletlen ahhoz legyen kedve, hogy válogatott sértéseket vágjon a fejemhez, de logikusan végig gondolva a helyzetet ez nem történt volna meg, hiszen idestova egy éve nem beszéltünk három szónál többet. Ami a „Boldog Karácsonyt Vex!” volt részemről, részéről pedig ugyanez, csak az én keresztnevemmel. Nem hinném, hogy mi voltunk a legjobb testvérek az elmúlt időben, de ez nem egy olyan helyzet, amin amúgy nem lehet javítani. Mondjuk az már egy más kérdés, hogy én szeretnék-e javítani ezen egyáltalán? - Nem veszem be ezt az egészet. – olyan villámsebességgel gyújtok rá egy szál cigire a birtokon, hogy nagyon figyelnie kell arra, mit csinálok. Az új tanfelügyelő miatt minden lépésemre figyelni kell, nincs másképp ennél sem. - Azt gondolod, hogy ennyi szar után majd ideállsz elém, én pedig a nyakadba ugrom és elrebegek egy bocsánatkérést azokért a dolgokért, amikért talán neked kéne? – nem beszélek hangosan, inkább kimérten és hidegen. Talán sosem tudtam megfelelően a hideg orosz faszit nyújtani, de most valahogy csípőből a legjobb alakításom. Szédítő sebességgel slukkolom a cigit közben, de tekintetemet egy pillanatig nem emelem a húgomra. Nem érzem úgy, hogy megérdemelné. Azt pedig főleg nem, hogy nekem asszisztálnom kéne a jópofizásommal egy újabb veszekedéshez. Fordult a kocka Vex, itt most én vagyok az, aki nem hagy neked teret.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 9:54 pm
Ziggy & Vex
Nem gondoltam, hogy azonnal megbocsájt majd. Nem, gondoltam én hogy nem lesz ilyen egyszerű meggyőzni, hogy tényleg jót akarok neki. De hogy csípőből elutasít és meg sem hallgat… A buta könnyek gyűlnek a szememben, mert őszintén rosszul érzem magam, mert hiányzik a bátyám. Igen, elképesztően hülye voltam és idióta, amiért így viselkedtem vele, de az ember gyakran már csak akkor jön rá a hibáira, mikor késő és mikor már nem tudja visszacsinálni őket. A hibákat mondjuk amúgy sem lehet visszacsinálni, mindenesetre van az a pont, mikor a bocsánatkérés még ér valamit. De úgy tűnik, hogy mi, jobban szólva én, eljutottam oda, hogy már nem. És ez letaglóz. - Kérlek higgy nekem. Sosem hazudtam neked. Tény és való, hogy nálam nagyobb seggfejt nem hordott hátán a föld, de neked… sosem hazudtam. – Most is, olyan őszinte vagyok, mint amilyen talán sosem voltam még. Meg tényleg, Ziggynek nem tudnék hazudni. Hozzá annyira kötődöm, hogy képtelen lennék rá. Igen, egy rohadék voltam, igen, állandóan visszapofáztam és nem becsültem meg eléggé. De nincs oka rá, hogy ne higgyen nekem. – Nem! Épp ez az hogy én akarok bocsánatot kérni, érted? – fakadok ki csalódottan. Még jó, hogy senki nem érti, mikor oroszul beszélgetünk. Bár ha értenék sem lenne rossz, mert nincs itt igazából senki. Én tényleg csak azt akarom, hogy ne nézzen rám többet úgy, mint a véresrongyra, hanem újra képes legyen a húgaként tekinteni rám. - Nézd, én belátom hogy világi rohadék voltam. Sőt vagyok. De azt is tudnod kell, hogy elképesztően sajnálom. Az ember változik és rájön, hogy hibákat követett el. Ugyanakkor nem várom el azt sem, hogy most azonnal megbocsáss, tudom, hogy ehhez idő kell. Csak legalább… gondold át – sóhajtok fáradtan. Nagyon remélem, hogy tényleg, legalább fontolóra veszi ezt az egészet. – Tudod… hiányzol – ismerem be most először pillantva rá. Eddig inkább a földnek, vagy a cipőnek beszéltem, de szeretném ha látná, hogy ez halál komoly.
Vendég
Vas. Jún. 20, 2021 8:23 pm
let her pale light in
Az élet néha megtanított arra, hogy keménynek kell maradni és talpon kell állni. Éppen ilyenkor adja a legnagyobb leckét, amikor a saját húgom áll előttem és szinte már-már esedezik azért, hogy bocsássak meg neki. Sajnos nem hinném, hogy ez most menne. Vex sajnos túlságosan sok olyasmit tett ellenem, amiről nem gondolnám, hogy egyről a kettőre meg lehet csak bocsájtani. Hogy miért? Erre igazából teljesen egyszerű a válasz: túlságosan nagy a büszkeségem az irányába. Valahogy nem tudom és nem is akarom ezt félretenni és úgy dönteni, hogy én leszek a nagy és okos testvér, aki ismét elnézi a húgának mindenféle sértését, kihágását, vagy olyan dolgát, ami nekem rosszul esik. - Nem hazudtál? – szalad magasba a szemöldököm. Talán ha más most látna, azt hinné, hogy megőrültem, mert a könnyező húgommal szemben nekem abszolút nem sok kell ahhoz, hogy őszintén elröhögjem magam. Látszik is rajtam, hogy tényleg küszködöm a nevetéssel, ajkaim felfelé görbülnek, pedig egyébként nem vagyok annyira jó kedvemben mostanság. Egyedül érzem magam, amióta nincs Emily az életemben, és ha lehet tizenhat évesen életközépi válságba kerülni, akkor én biztosan ott érzem magam. Bár elég rossz helyzet lenne, hogyha a harminckettő lenne a fele. - Akkor biztos csak úgy véletlen csúsztak ki a „nincs semmi bajom, hagyj” szavak, igazam van? – mert akkor legalább mondta volna azt, hogy nincs közöm hozzá. Vagyis talán ezt is mondta Vex, de nem vagyok benne biztos, hogy én nem rontottam el. Néha túlságosan is rá tudok telepedni az emberre, megfojtom a szeretetemmel, ez pedig talán a világ legrosszabb tulajdonsága lehet. - Ne nézz hülyének, tudom, hogy te szeretnél bocsánatot kérni. – rázom meg a fejem. Gúnyos mosolyra szaladnak ajkaim. - Csak az a kérdés, hogy az én részem vajon mi lesz ebben? Nekem miért kell majd bocsánatot kérnem tőled, ha úgy támad kedved csavarni egyet a szálakon. Vex, nem az a probléma, hogy idejöttél bocsánatot kérni. Hanem az, hogy én már egy szavadat sem tudom elhinni. – indulatosabbra vált hangom és legszívesebben az összes bánatomat az ő nyakába zúdítanám. Nem úgy, mint egy jó testvér. Csak hogy érezze át, milyen lehetett nekem. De ennyire azért nem vagyok gonosz. Sőt, leginkább semennyire sem. - Nem is fogok tudni most megbocsájtani. Fogalmam sincs, hogyan gondoltad ezt az egészet. Azt hiszed elfelejtettem azokat a szavakat, amiket hozzám vágtál? Az ember nem igazán felejti el a „senki” és a „nyomorék” jelzőket. – csóválom meg a fejem újra. Hangom már inkább lemondó, mintsem dühös. - Nekem is hiányoztál… – nyelek egyet. - …egy darabig. Aztán rájöttem, hogy az élet talán jobb egy kicsit nélküled. Vagy egy kicsit jobban. – szóval ez a helyzet. Nem tudok most azonnal mindent elfelejteni Vex. De azt sem tudom, hogy miért nem hajlok afelé, hogy elfogadjam a békejobbod.
Vendég
Vas. Jún. 27, 2021 3:52 pm
Ziggy & Vex
Keménynek kellene lennem. Ugyanolyan szenvtelennek és érzéketlennek, mint eddig voltam. De egyszerűen nem megy. Repedezik az álcám, a burok amit magam köré vontam, hogy megvédjem magam. Repedezik, és nem bírom befoltozni. Túl sok a lyuk, én pedig túl kevés vagyok hozzá. Azokkal, akiket nem ismerek, akik nem állnak közel hozzám, akiket nem szeretek. De Ziggyt szeretem. Szeretem, bassza meg, hiszen a bátyám, és akkor is szerettem, mikor megpróbáltam úgy tenni, mintha nem ez lenne a helyzet. Menő akartam lenni, olyan, aki sérthetetlen és nem lehet rajta fogást találni. Egyszerűbb volt így megállni a helyem itt, mint behódolni és alkalmazkodni. Ahogy ajkai felfelé görbülnek, úgy telnek meg szemeim könnyel. Egymás tökéletes ellentétei voltunk mindig is, most is. - Nem akartalak téged terhelni ezzel. Meg senki mást sem. Úgy gondoltam könnyebb, ha elfojtom a problémáim. - Legalább most megtudja. Legalább ennyi előnye legyen ennek a beszélgetésnek, hogy tudja csak meg, hogy nem ellene irányultak ezek a mondataim. Ezek éppen nem. Mondtam persze ettől sokkal durvábbakat, amik gondolom hamarosan szintén felemlegetésre kerülnek. Egyre jobban elkeseredem, ahogy szavai pofonként csattannak arcomon. Kemény szembesülni azzal, hogy mi mindent tettem, vagy éppen nem tettem. Mert rengeteg mindent kihagytam, ami segíthetett volna rajtunk talán. Szavaira csak némán rázom fejem, hogy ő ugyan semmiben sem hibás, nem kellene, hogy ő kérjen bocsánatot. Én voltam az, aki mindent elrontott, és ezt tudom is. Azt hiszem, nem fogok tudni szóhoz jutni többé. Torkomba gombócot formál a bűntudat, az önutálat és a csalódottság. Akkor adom fel, mikor azt mondja, csak egy darabig hiányoztam. Hogy jobb neki nélkülem. Úgy zokogok, mint egy kislány, azt hiszem életemben nem sírtam még ennyire. Nekem végem. Mi jöhetne azután, hogy a saját testvéremnek sem kellek? Mi értelme van így annak, hogy élek? Semmi. Kurvára elbasztam, és ezen már semmi nem segít. Mindenesetre igyekszem mihamarabb úrrá lenni könnyeimen, mielőtt megvádolna, hogy ez is csak valami hazug műsor, hogy meghassam.
