Mindig is szerettem az egyedüllétet. Sosem tartottam igényt mások társaságára, jól éreztem magam egyedül egy könyv vagy a kutyáim társaságában. A hobbijaim, amikre kevés időm jutott a munka mellett, egytől egyig magányosak voltak - olvasás, vadászat és futás. Mostanában mégis rosszul érintett, hogy üres házba érkeztem haza. Daphne rég elhagyott, a gyerekeim a Roxfortban voltak és a kutyákon kívül legfeljebb a házimanók vártak haza. Persze ott volt Ada, meglepően kellemes volt a társasága, de attól még nem tartottam komoly kapcsolatnak, ami kialakult kettőnk között. Egyedül voltam, jobban, mint eddig valaha. Este értem haza a Minisztériumból, az utóbbi időben többet túlóráztam, mint korábban, márpedig ez nagy szó volt. Semmi sem tartott vissza tőle, senki nem mondta, hogy ne üljek még akkor is az irodámban, amikor a Minisztériumban legfeljebb a portás és a Misztériumügyi Főosztály rejtélyes dolgozói maradtak csak. Ugyan mit számított, hogy mikor érkeztem meg a Dolohov birtokra? Semmit. Már rég besötétedett, mikor kivittem a kutyákat a kúria körüli erdő széléhez, mindössze egy sebtében a fejünk fölé varázsolt fénygömb világította meg a környezetet pár méteres sugárban. Norman és Winston éppen egy fadarabért verekedtek, pár perccel ezelőtt hajítottam el nekik. Természetesen Norman, az orosz agár kapta el hamarabb, méterekkel megelőzte Winstont, a dobermanomat. Ő azonban egyetlen határozott morgással elvette Normantől a botot, aki azóta próbálta visszaszerezni. Szerettem nézni, ahogy játszanak, ahogy önfeledten szaladnak, mindig találtam valami lenyűgözőt a mozgásukban. Leültettem őket, elvettem a botot, majd újból elhajítottam, messzire, a kúriához vezető kavicsos út irányába. Hamar kiértek a megvilágított körből, csak a mancsuk egyenletes dobogását hallottam, miközben rágyújtottam egy cigarettára. Mostanában többet dohányoztam, még anyám is szóvá tette, mikor legutóbb itt járt, pedig nem volt szokása észrevenni ilyen apróságokat. Csak Norman jött vissza, szájában a bottal, a farkát csóválta, szinte világított a hófehér bundája a sötétben. Ekkor hallottam meg Winston morgását és ugatását a távolból. Sietős léptekkel a hang irányába indultam, a fénygömb automatikusan követett, Norman hatalmasakat szökkenve próbálta elkapni. A kúria bejáratától alig tíz méterre találtam meg Winstont, a testén megfeszültek az izmok és mély, öblös hangon ugatott és morgott... Fiona Rutledge-re. - Winston, elég - intettem a dobermannak, aki engedelmesen leült, továbbra is a nőt méregetve. - Hirtelen elég sok kérdés jutott eszembe, talán egyszerűbb lenne, ha megmagyarázná, hogy miért van itt és egyáltalán hogyan talált ide. Általában jól tippeltem az emberek szándékait illetően, arról viszont halvány elképzelésem sem volt, hogy Fiona mit keresett a birtokomon és egyáltalán honnan tudta meg a lakcímemet. Ha nem a döbbenet lett volna az első reakcióm, valószínűleg felháborodtam volna a hívatlan látogatásán. Kedveltem őt, jó munkaerőnek tartottam és szívesen dolgoztam együtt vele, de az otthonomban, különösen az engedélyem nélkül, senkit sem láttam szívesen.
Odáig voltam az új munkámért. Amikor először betettem a lábam a Mágiaügyi Minisztériumba, nagyon nem voltam biztos a dolgomban. Messze nem nézett ki az Átrium olyan barátságosan mint a MACUSA épülete, és valamivel még kisebb is volt. Minden annyira más volt, mint amit megszoktam... de én akartam idejönni, akkor már megérné egy esélyt adnom neki, nem igaz? Meg is tettem, és milyen jól jártam vele! Már politikusok mellett dolgozhattam gyakornokként, nem csupán tolmácsoltam, bár azt a munkát is nagyon szerettem. Az az egy politikus, aki mellett pedig végül kikötöttem mint állandó gyakornok, mindenki másnál jobb volt. Nem is akarhattam volna többet. Levin Dolohovval nem volt egyszerű együtt dolgozni, a legtöbben gyűlölték és annyian szidták a háta mögött, hogy akár az arcába is mondhatták volna, úgyis tudott róla. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Én viszont az elejétől kezdve élveztem a munkát vele, szerettem a feladatokat, amiket a nyakamba sózott, pedig biztos voltam vele, hogy a határaimat akarja feszegetni és túlterhelni, amennyire csak lehet. Gondolom, a gyakornokok nagyrésze nem éppen ilyen munkát képzelt el magának, én viszont odáig voltam érte. Mindig volt mit tennem, akadt, amivel tesztelhettem a saját képességeimet és napról napra többet fejlődtem. És sosem volt olyan, amit nem tudtam teljesíteni. Életem eddigi legjobb munkája volt és reménykedtem benne, hogy még sokáig ezt csinálhatom. A feladat, hogy nyomozzak egy államtitkár után pedig minden eddigit felülmúlta és olyan lelkességgel vágtam bele a munkába, mint eddig minden alkalommal. Az összes követ megmozgattam, amit tudtam és minden aprócska kapcsolatomat felhasználtam, hogy haladjak és információmorzsákat szedjek össze, amíg el nem jutottam a Zsebpiszok közbe, onnan pedig egy talán még kellemetlenebb és nem éppen fiatal, szőke nőknek való helyre, ahol olyan ajándékot kaptam, amit harminc karácsony alatt sem tudtam volna összeszedni. Késő este volt már, sötét, de ez nem várhatott, amúgy is, Dolohov még lehet, bent van a Minisztériumban. De hát miért is akkor lenne bent extrém későig, amikor én is olyankor akarok beszélni vele? Sebaj, egy kicsike meggyőzés elég volt ahhoz, hogy az egyik éjszakás kiadja nekem a lakcímét. Hogy nem fog örömmel fogadni ilyenkor? Kit érdekel? Nos, a kutyáját biztosan érdekelte, mert ő volt a szívélyes fogadtatásom, és nem úgy tűnt, mint aki örült nekem. Nem rántottam pálcát a dobermanra - olyan szép volt, kár lett volna ártani neki, persze nem is akartam, legfeljebb magamat védeni -, de azért a kezem készenlétben állt. Reméltem, hogy nem most fogok belehalni egy kutyatámadásba, mert nagyon szörnyű és túl korai halál lett volna. De aztán megjelent az, akit vártam és akihez eredetileg is jöttem. - Az idetalálás nem volt nehéz, könnyű kiszedni egy magányos pasiból egy egyszerű kis címet -vontam vállat. Más helyzetben valószínűleg nem lettem volna ilyen magabiztos ebben a helyzetben, az a két hatalmas kutya, hiába nem fenyegették már az életemet, azért nem voltak nagyon barátságosak, a doberman (Winston?) semmiképpen. De annyira rá voltam lelkesedve arra, amit találtam, hogy egyszerűen nem tudtam másra figyelni és koncentrálni, csak a siker motivált. -Nem akartam ezzel reggelig várni. Az elmúlt napokban az államtitkár után nyomoztam, ahogyan azt rám bízta, és ma este találtam valamit. Azt hiszem, ennél jobbra nem is számíthattunk. -Felé nyújtottam a kezemben szorongatott pergamentekercseket. -A kedvenc kis államtitkárunk egy igazi mintaember, csupán hét ember félholtra verését tussolták el neki, köztük az első feleségét és a vele közös lányát, de voltak köztük alkalmazottak is, akik az esetek után elvileg önszántukból távoztak, gyakorlatilag pedig... hát, nem éppen ez volt a helyzet. Az exfeleség és a lány már több mint tíz éve Ausztráliában él, gondolom, ezek után menekültek, a mostani feleség pedig olyan szépen mutat mellette, biztosan nagyon őszinte az a mosoly az arcán.
Vendég
Szomb. Okt. 05, 2019 11:23 pm
Értetlenül meredtem a nőre, kezemben a füstölgő cigarettával. Egyszerűen nem tudtam felfogni, honnan vette a bátorságot, hogy ide jöjjön késő este, hívatlanul. És azt sem értettem, ki lehetett az az ostoba, aki csak úgy meg merte adni a lakcímemet egy gyakornoknak. Tulajdonképpen nem voltam dühös, amiért most itt állt a birtokon, egyszerűen csak megdöbbentem. - Valahogy nem lep meg. - Fiona Rutledge az a nő volt, aki bármilyen férfiből, bármilyen információt ki tudott csikarni. Nem pusztán a külsejére gondoltam, elég régóta mozogtam már a világ legmanipulatívabb munkakörében, láttam már sok mindent. Fionában több volt pusztán férfifigyelmet érdemlő külsőnél. Veszélyes párosítás, különösen akkor, ha mindehhez erős ambíciók társulnak. Utóbbiról még nem tudtam sokat, fogalmam sem volt róla, merre készül az életben. Valami azt súgta a közös munkánk alapján, hogy a karrierjét nem hétköznapinak képzelte el. Teljesen megértettem, a karrierem úgy fest, a házasságomnál és a családomnál is fontosabb volt az életemben. Amint megemlítette, hogy milyen neki szánt feladat miatt érkezett, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Ritkán adtam ilyen jellegű munkát a gyakornokoknak, jobban szerettem rutinos szakemberekre bízni, de Fionában láttam lehetőséget. És különben sem számítottam igazán meghökkentő eredményre, azt gondoltam, legfeljebb egy ittas mágiahasználatot lehet majd előásni az államtitkár úrról. Legjobb esetben is egy hűtlenséget, semmi igazán brutálisat, ami hetekre kitöltené minden újság címlapját. Tévedtem. Figyelmesen hallgattam Fionát, miközben elvettem tőle a pergamenköteget, amely az aurori jegyzőkönyveket tartalmazta. Végigpörgettem a papírokat, néhol felbukkant közöttük egy-két fotó véraláfutásokkal tarkított arcú nőkről. - Szép munka - bólintottam végül, visszacsúsztatva az egyik fényképet a mappába. Nem nézegettem őket szívesen, ha ez ember eleget látja a saját anyját az apja miatt kék-zölden, akkor nehezen szemléli semlegesen az efféle látványt. Apám nem volt jó férj, épp annyira teljesített szörnyen ebben a szerepkörben, mint szülőként. - Ki adta oda ezeket? Tudjuk, hogy ki simította el ezeket az ügyeket? Norman eközben megeredt valami után, ami a fűben osont el tőlünk pár méterre. Winston nem mozdult, továbbra is mellettem ült, Fionát bámulva. Nem kedvelte az idegeneket. Én sem, nem ítéltem el érte. - Talán jobb lenne, ha ezt bent beszélnénk meg. Hacsak nem ragaszkodik ehhez a drámai sötétséghez. Remélem, nem.
Nem állt szándékomban kiadni neki az illető nevét, akitől megszereztem a lakcímét. Ezt az egy aranyszabályt nagyon jól ismertem és be is tartottam. Ha az ember rengeteg informátorral dolgozik, akkor meg kell tanulnia, hogy az ő bizalmukat nem játszhatja ki csak úgy. Elég hamar eltűnne mindenki, aki nekem egykor segített, ha nem tartanám titokban a kilétüket és az információs forrásokat. Az itt eltöltött rövid időm alatt már elkezdtem kiépíteni a saját kis hálómat - meglepően hasznos volt - és ezt inkább bővíteni szerettem volna, semmint felszámolni. Úgyhogy ezt sem fogja senki megtudni, ahogy a főtitkár úrról szerzett papírok eddigi lelőhelyét sem találja meg más. Megengedtem magamnak egy gyors, nagyon elégedett mosolyt. Határozottan bóknak vettem a megjegyzését, még akkor is, ha nem vette annak. Élveztem, ha felismerték a tehetségemet az információszerzéshez. Hogy ezt valaki a külsőmnek, a meggyőzőképességemnek vagy bármi másnak tudta be, az már nem igazán érdekelt. A lényeg, hogy én büszke voltam magamra és ez tovább motivált előre. - Én sem számítottam rá, hogy bármi eredmény lesz belőle, de annál jobb volt a meglepetés -fejeztem be a mondandómat. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy találok valamit, hiszen mégis ki hinné ezt el? Persze, egy próbát megér bárki után kutakodni, de jóformán esély sem volt rá, hogy találok valamit, akármit róla, pláne ilyen kompromittáló dolgot. De ahogy megjelent az első aprócska cérnaszál, követtem azt az orsóig vissza. - Köszönöm -mosolyodtam el, szinte ragyogó arccal. Igen, határozottan jólesett, hogy így elismerte a munkámat. -Azt nem mondhatom meg, hogy kitől kaptam, de azt tudom, hogy ki simította el az ügyet. Mindent, amit a kis spionom mondott, összeírtam egy lapra, ott lesz valahol a kötegben. Nagyon sok részlet megvan, szinte lehetetlenség lesz mindezt még egyszer a szőnyeg alá söpörni, pláne, ha kellően ráharap a sajtó is. Meglepett, hogy beinvitált, nem gondoltam volna róla, hogy egy majdhogynem birtokháborítás után még be is enged az otthonába. De nem szalaszthattam el ezt a lehetőséget, még annyira tele voltam adrenalinnal pusztán annyitól, hogy mekkora fogásom lett, hogy még ma át akartam futni vele mindent, de legalább a nagyrészét annak, amit odaadtam neki. - Nem mondanám, hogy ragaszkodnék hozzá. Feltéve persze, hogy az ön családja sem ragaszkodik hozzá, hogy inkább idekint maradjak -fordítottam a tekintetem a kutyák felé. A dobermannak még mindig nem tetszettem, azt hiszem.
Vendég
Hétf. Okt. 21, 2019 7:01 pm
Fiona & Levin
Kedveltem a magabiztos nőket. Létezett egy sztereotípia, miszerint a hozzám hasonló férfiak jobban szerették az olyan nőket, akik nem szóltak bele semmibe és a háttérbe vonultak a férjük kedvéért - tulajdonképpen ezt nem tudtam megcáfolni, számtalan ilyen házasságot láttam magam körül és már a szemem sem rebbent az afféle megjegyzésekre, hogy sok férfitársam szerint hol a nők helye. Ilyen közegben nőttem fel én is, apám nem tartotta túl nagyra a gyengébbik nemet, anyám pedig legfeljebb abban a kérdésben döntött, hogy előételnek milyen kaviárt szolgáljanak fel a házimanók, de gyakran még abban sem. Engem viszont vonzottak az erős személyiségek, meglepő módon azután is, hogy Daphne elhagyott. Persze azt nem tagadhattam, hogy a válásom után bőven maradt bennem kétely és távolságtartás, nem vágytam rá, hogy valaki újból fenekestül felforgassa az életemet. Féltem a gyors változástól, még ha ezt nem is szívesen vallottam be. Egyszóval Fiona Rutledge lenyűgözött az első pillanatban, amikor belibbent a főosztály folyosójára. Nem sok embernek volt ilyen kisugárzása. - A sajtó egészen biztosan ráharap, megvannak hozzá a kapcsolataim, hogy az információ eljusson a megfelelő helyre. Most leginkább az a fontos, hogy Briggsék oldalán senki, a legutolsó politikai tanácsadó gyakornokuk se tudjon meg semmit arról, hogy ez kiderült. Ha van idejük felkészülni, akár egyetlen nap is, az rendkívül hátrányos. De bízom benne, hogy öntől teljes diszkrécióra számíthatok, nem véletlenül választottam éppen magát. - A munkaköri leírásában még csak hasonló sem szerepelt ahhoz, amivel megbíztam. Nem Levin Dolohov és politikai pártjának gyakornokai közé tartozott, hanem a Mágiaügyi Minisztérium Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának volt a pályakezdő munkatársa. Mondhatni etikátlan volt ilyesmire kérnem. De megtettem, láttam benne potenciált és a képességet arra, hogy ne kotyogja el mindenkinek, amit tőlem hall. Mint azt már említettem, kedveltem az erős jellemű nőket. Az intelligens, erős nőket különösképpen. - Nekik ebbe nincs túl sok beleszólásuk. A gyerekeim nincsenek itthon, a kutyáim pedig azt akarják, amit én. Más nincs itthon. - Elindultam vissza a kaviccsal felszórt ösvényen a kúria felé, Winston szorosan mellettem ügetett, míg Norman körülöttünk rohangált, mint egy őrült. A házba beérve azonnal előttünk termett egy házimanó és felajánlotta a szolgálatait. Elküldtem egy üveg borért és a kutyák vacsorájáért. Nem tápot ettek, kölyök koruk óta nyers húson nevelkedtek - azzal viszont nem én fáradtam, hogy a húst, csontokat és zöldségeket én magam porciózzam ki nekik, nem volt erre időm, én csak letettem eléjük a tálat, hogy tudják kitől kapják az ételt. - Nem tegeződnénk inkább? - fordultam Fionához, amint beértünk a szalonba.
Sokan megbélyegezték a hozzám hasonló nőket. Szép, formás, még szőke is, divatosan és nőiesen öltözködik, tipikusan olyan, akire a legtöbb férfi valószínűleg azt mondaná, hogy "üres fejű liba, de azért egyszer megdugnám". Ezt a mondatot többször is hallottam a hátam mögött, főleg az Ilvermorny utolsó két évében, aztán még annál is többet az Akadémián töltött éveim alatt. A második fele nem zavart a mondatnak, az első jóval inkább, pláne, hogy általában éppen azoknál teljesítettem milliószor jobban, akik ezeket mondták nekem. Aztán persze rájöttem, hogyan tudom éppen ezt a negatívumot hasznosítani és akkor váltam igazán olyanná, amilyen most is voltam és nagyon élveztem a helyzetet. Nincs szebb annál, mint amikor azokat az embereket tudod az ujjad köré csavarni és aztán jól átvágni, akik előtte semmire sem tartottak. - Ez nem is kérdéses. Kettőnkön kívül senki nem tud erről az informátoraimon kívül, de őket nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy ne szóljanak senkinek semmiről. Ha valamelyikük kinyitja a száját... nos, az nem lenne a legjobb a hírnevüknek és némelyeknek még a családi életét is tönkretehetném, ha akarnám. -Nem, egyikkel sem feküdtem le. De ezt a feleségek nem tudják, és úgysem hinnék el, ha meglátnának, hogy a férjük ilyen hűséges volt hozzájuk. Nem egyszer volt már példa hasonlóra, szegényeket nem sajnáltam, akkor sem, ha egy hónap alatt tíz évet öregedtek. Maradtak volna csendben. A politikában nem volt etika, vagy ha volt is, akkor elképesztően rugalmas volt és nem is kötelező. Egyszerűen nekem találták ki. Volt gyakornoktársam, aki egy ilyen feladattól hüledezve menekültem, én nem tartoztam közéjük. Rettentően örültem ennek a feladatnak és a kihívásnak, amit jelentett. Egyáltalán nem az elismerést és a vállveregetést hajszoltam, hanem a saját eredményem és sikerem érdekelt. Azért persze sokat jelentett az is, hogy Mr. Dolohov legalább látni fogja bennem a lehetőséget. Szerettem volna sokra vinni. - Annak nagyon örülnék -mosolyogtam. Nem zavart soha a magázódás, persze idő kellett hozzá, mire megszoktam az Ilvermorny után, ahol természetesen elég csendőrösen működött még a dolog, de utána rájöttem, milyen erő lehet benne, ha valakivel magázódunk... vagy éppen tegeződünk, éppen mi. Mindenesetre Levin Dolohovval tegeződni nekem nagyon jó üzletnek tűnt. Otthonosan mozogtam a kúriában, nem éreztem kicsinek magam és nem voltam meglepve sem, hogy mekkora épület és mennyi dísz és merlinremennyibekerülhetazaváza. Odahaza sem egy poros lyukban éltem, bár az igaz, hogy ez messze nagyobb volt annál, ahol nevelkedtem. - Szóval... hogy akarod innen tovább? Milyen teendőm van még ezzekkel a papírokkal kapcsolatban? -Bármire képes voltam. Bármire. De erre azt hiszem, már ő is rájött.
Vendég
Pént. Nov. 08, 2019 11:04 am
Fiona & Levin
Ha akarnám... Nem tudtam, hogy Fiona Rutledge mennyire akarná tönkretenni valakinek az életét, de abban biztos voltam, hogy akinek esze van, az nem húz ujjat vele. Tetszett az elszántsága, talpraesett volt és kíméletlen, éppen olyan, amit a politika megkíván. Valószínűleg, amikor ebbe az országba érkezett, nem ilyen karriert képzelt el magának, tolmácsolni szeretett volna és fordítani, legalábbis a szakválasztása és a gyakornoki munkája eleje ezt sugallta. Igaz, Dominic már akkor felhívta rá a figyelmemet, hogy nem egy átlagos akadémiai hallgató érkezett a gyakornoki programra, amit mellesleg ő ajánlott neki... miután megbuktatta. Azt persze elfelejtettem eddig megemlíteni Fionának, hogy én minderről tudok, valószínűleg nem feltételezte, hogy a különös anatómia professzor az Akadémiáról történetesen a legjobb barátom. Arról végképp nem kellett tudnia, hogy Linwood szerint "bizonyára szívesen megdugnád, Levin, neked való". Dominic nem szeretett finomkodni, néha nem értettem, hogyan engedték tanítani. - Nagyszerű, én is így gondoltam - bólintottam végül. Nem tegeződtem sok mindenkivel, a gyakornokok közül senkivel. Természetesen nem is bíztam rájuk ilyen bizalmas munkát, legjobb esetben is médiaelemzést végeztettem velük, a kevésbé tehetségesek pedig a Minisztériumban hozták-vitték az üzeneteimet az irodák között. Már amikor nem kávét főztek nekem vagy valamelyik másik felettesüknek... Egyszóval a Minisztériumban nem sokan mertek letegezni, csak a régi ismerősökkel voltam ilyen viszonyban. Valószínűleg a legtöbb gyakornok elájult volna, ha meghallja, hogy Fiona a keresztnevemen szólít és nem egy Mr. Dolohovot makog el, mint mások. Mellesleg rettentően irritált, amikor összevissza habogtak a jelenlétemben. - Neked már semmi dolgod, innentől kezdve jön az én munkám. Átnézem az anyagot, amit gyűjtöttél és kiválogatom belőle, ami nekem kell, utána pedig eljuttatom a megfelelő embernek a Prófétánál. Van egy nagyon kedves újságíró a politikai rovatnál, kötöttünk egy elég jövedelmező egyezséget. De ezt a részét már jobban szeretem egyedül végezni. - Fiona képességeiben megbíztam, de csak akkor éreztem tökéletesnek valamit, ha én fejeztem be. Minden részletről tudni akartam, amiről tudnom kellett. Közben a házimanó visszatért egy üveg borral, két pohárral és a kutyák vacsorájával. Elvettem a két tálat, amíg a manó kitöltötte nekünk a sötétvörös italt, addig én leraktam Winston és Norman elé az ételt, fegyelmezetten várták a parancsot az evésre. Odavetettem nekik, hogy "tiéd", mire rá is vetették magukat. A következő néhány percben betöltötte a szalont a csontok ropogásának hangja, utána mindkét kutya elcsendesedett, Norman felfeküdt az egyik kanapéra, Winston a lábam mellé heveredett, amint én is helyet foglaltam. - És hogy tetszett a feladat? Élvezted? Én annak idején imádtam ilyen munkát végezni Pollux Blacknek. De az már rég volt...
Nem hiszem, hogy valaha is igazán akartam volna tönkretenni valakit, sosem voltak olyan velejéig gonosz és rosszindulatú gondolataim, hogy bárkinek is puszta szórakozásból ártsak. Linwood professzornak egész biztosan voltak, neki szerintem az egész tanári karrierje erre épült, nekem nem igazán. Azonban hittem abban, hogy aki amit tesz, ugyanazt és ugyanúgy érdemli meg visszafelé is. Vagy talán még erősebben. Biztosan még erősebben. Úgyhogy ha valaki túlságosan is keresztbe akart tenni nekem, az sokszorosan visszakapta, ha pedig valakitől szeretetet kaptam és gondoskodást, akkor azt is ugyanúgy többszörösen adtam vissza. Sokmindenre képes voltam, igen, valóban pokollá tehettem mindenkinek az egész hátralévő életét, de soha nem ok nélkül. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy mennyire várom az első gyakornok arcát, ahogy lesápad és hitetlenül mered rám, amikor a rettegett Mr. Dolohovnak "szia, Levin"-nel merek köszönni. Semmi sem lesz viccesebb a rémült fejüknél, hogy úristen, ez a kretén csaj most veszítette el magának a gyakornoki állást. Aztán az azt követő döbbenet, amikor visszakapok egy hasonló üdvözlést. Szeretek kárörvendeni, és persze jó elégtétel, hogy végül ki is lett az igazán sikeres gyakornok, a fostos irodakukac, akinek még a papírok is remegnek a kezében vagy én, aki nem retten vissza még egy ilyen feladattól sem. - Rendben, azért ha bármi miatt szükséged lesz még rám, tudod, hol találsz. -Sosem beszéltünk arról, hol lakom és merre tudunk találkozni, egészen biztos voltam benne, hogy ezt az információt nagyon jól tudta. Nem csak rólam, de a többi gyakornokról is. Pontosan annak az embernek tűnt, aki szeret mindenkiről mindent tudni, mert az egész biztosan jó alapanyag lehet szükség esetén. Én is hasonlóan gondolkodtam, persze csak úgy nem kutakodtam mások papírjai között. Érdeklődve figyeltem a kutyákat, nagyon tetszettek nekem. Hiába akart a doberman megenni engem a tál hús és csont helyett, azért nagyon szép és nagyon jólnevelt kutya volt. A másik is, bár az egy kicsit különösebb lénynek tűnt. Máris nagyon megkedveltem, kár, hogy nem látom majd túl gyakran. Erősen kételkedtem benne, hogy sokat borozgatnék majd esténként a főnökömmel. - Ennél jobb feladatom még sosem volt. Nagyon szeretek fordítani és tolmácsolni, akár egyszerű leveleket és szövegeket is egyedül, otthon, de azért az nem olyan izgalmas, mint így felderíteni valamit, pláne, ha ilyen kielégítő eredményt is ad mellé. Ez sokkal inkább nekem való és ha tehetném, akkor egész biztosan csak ezt csinálnám egész életemben. Csodálkozom, hogy nem egy marionettes bábmester a patrónusom. -Határozottan passzolt volna hozzám, de a karakállal is meg voltam elégedve.
Vendég
Szomb. Nov. 30, 2019 5:36 pm
Fiona & Levin
Tudtam hol találom. Legalábbis azt mindenképp, hol kell kezdenem a keresést. Hozzáfértem bármilyen minisztériumi aktához, ha nem volt köze az én főosztályomhoz, akkor elkértem valakitől, akivel kellően jó kapcsolatot ápoltam vagy tartozott nekem. Az pedig a legkisebb szívességek közé tartozott, hogy lessék meg nekem, hol is lakik Fiona Rutledge. Ezt bizonyította az is, hogy Fiona most itt volt a kúriám szalonjában, noha nem kellett volna tudnia a lakcímemet. - Természetesen. Biztosan szükségem lesz még rád, nem feltétlenül ehhez a munkához, de lesznek még hasonlók. - Ezek után nem volt kérdéses, hogy kire bízom majd az ilyen kényes természetű feladatokat. Minek kísérleteztem volna más gyakornokokkal és minek terheltem volna a bizalmasaimat, amikor itt volt Fiona, aki tökéletesen értette a dolgát és történetesen minden idejét erre tudta fordítani? És szívesebben is néztem őt, mint néhány kedves kollégát, de ez már egészen mellékes indok, az ilyen irányú igényeimet ki tudtam elégíteni másokkal is. Fionát többre tartottam holmi kalandnál. Elvettem az egyik boros poharat, miközben figyelmesen hallgattam Fiona válaszát. Önkéntelen mosoly kúszott az arcomra, kísértetiesen emlékeztetett a lelkesedése a huszonéves önmagamra, aki tűkön ülve várta, hogy Pollux újból bedobja a mély vízbe. Éltem-haltam a munkámért, akkor még valami tisztább, ártatlanabb ambíció hajtott, mint most. A kihívás öröme is elég volt, most már mindennek túl nagy tétje volt ahhoz, hogy egyszerűen csak élvezzem, amit csináltam. Azért még akadtak ilyen ritka pillanatok, a mostani is ilyen volt, szinte átragadt rám Fiona izgatottsága. - Még nekem sem az, bár Pollux mindig azt mondja, hogy szerinte a patrónusom Winston Churchill. Talán majd egyszer bebizonyítom neki, hogy nincs így. - Pollux ezt nem sértésnek szánta, csupán tudta, hogy Churchill volt számomra a tökéletes politikus, mugli létére is. - Örülök, hogy ennyire tetszett, sejtettem, hogy élvezni fogod. Ha az ember túllép a hétköznapi erkölcsön, akkor meglepően szórakoztató az ilyesféle információgyűjtés. És bizonyos szempontból megfelelhet bárki erkölcsének, hiszen mennyi privát szférát érdemel az, aki olyan dolgokat tesz, mint Mr. Briggs kis ölebe? Véleményem szerint nem sokat. A saját lelkiismeretem nem szorult megnyugtatásra, régóta nem vívódtam ilyen kérdések miatt. De abban nem voltam biztos, hogy Fionát sem kell átsegíteni ezen. Fiatal volt, kezdő ebben a játékban, talán még őrlődött emiatt. Talán még én is őrlődtem annak idején. Belekortyoltam a borba, határozottan jót választott a házimanóm, de ez nem meglepő, jó érzéke volt hozzá. - Ezt a többi gyakornoknak ne említsd meg. Vagy ha mégis, akkor tedd hozzá, hogy őket nem látom itt szívesen. Ott van az Chad nevű, aki nyakkendőt sem tud kötni... És az a Nancy... a hideg kiráz tőlük. - A gondolat is elborzasztott, hogy fél percnél többet el kellene töltenem azokkal a szerencsétlenekkel, akik csak azért dolgozhattak gyakornokként, mert az anyjuknak és apjuknak tettem ezzel szívességet.
Egy percig sem volt kérdéses, hogy milliószor könnyebb dolga lenne kideríteni, hol lakom, mint nekem volt ma fordított helyzetben. Akárhogy is nézzük, akármilyen lelkesen és akármilyen kifinomultam álltam hozzá ezekhez a tevékenységekhez, azért messze nem voltak olyan képességeim mint neki. Új voltam ebben az országban, és noha jól kiismertem magam már szinte minden téren, azért ordított rólam, hogy külföldi vagyok. Ha valamit megtanultam nagyon hamar Angliába érkezésem után, az az volt, hogy az emberek nem bíznak meg túl könnyen az idegenekben, hiába nem éreztem soha kifejezett elutasítást és általában kedvesek voltak hozzám. Az egyetlen fegyverem a külsőm és a magabiztosságom volt, ezeket pedig előszeretettel fel is haasználtam, ha már más nem ment annyira. - Ezt nagyon jó hallani, nagyon örülök neki. -Szinte felragyogott az arcom mint egy diszkógömb arra a gondolatra, hogy még több ilyen munkám lesz, már a lehetőség maga is mindent megmozgatott bennem és olyan lelkes lettem, hogy akár most azonnal bele is vetettem volna magam a következőbe. Hiába, mindenkit más dob fel és más tesz elképesztően izgatottá. Az egyik rokonomról odahaza kiderült néhány évvel ezelőtt, hogy a farkát emberek helyett inkább odvas fákba dugdossa, ami engem sokszor emlékeztet rá, hogy mindig van lejjebb. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, amit mondott. Nem éreztem úgy, hogy mélyen megrengette a lelki világomat az, amit ma véghez vittem, pedig ilyen mértékben ez volt az első ilyen. De éppen ez volt az, ami egy percre aggasztani kezdett, hogy talán messze nem reagáltam jól a helyzetre és nem kellene ilyen félvállról vennem a dolgokat. Elvégre az információ szolgáltatója hatalmas bajba keveredhet miattam, ha kiderül, hogy tőle származnak az iratok. - Egyáltalán nem sajnálom, hogy mit okoztam ezzel. Nem érdekel, mi fog vele történni, azaz de, érdekel, mert az első sorból akarom végignézni a bukását, amikor megkapja azt, amit megérdemel. Mert nem érzem azt, hogy egy olyan ember, aki az anyját védő tizennégy éves lányát laposra veri, az bármit is érdemelne azon kívül, hogy a társadalom utolsó szardarabja címet megkapja. Az talán jobban érdekel, hogy az informátoraimmal minden rendben legyen, fontos kapcsolatok. Nancy említésére vágtam egy grimaszt. Ki nem állhattuk egymást, én az ostobasága miatt utáltam őt, ő pedig azért gyűlölt engem, mert nem voltam olyan kancsal és együgyű mint ő. Egészen érthető. - Tényleg, Chad is van. Már nem láttam hónapok óta. Szegény gyerek meg akart fektetni, de amikor kiderült, hogy mikropénisze van, úgy kiröhögtem, hogy majdnem bekönnyeztem, ő meg félig sírva hagyott magamra. -Azt nem tettem hozzá, hogy mindez a Varázskereskedelmi Felügyelőtestület vezetőjének irodájában történt. Az már túl sok információ lett volna.
