Benny Hill Show

Egyszer eljött hozzám a MetálPálca újságírója. Azt hinnéd, hogy itt most valami interjú lesz, de sajnos fel kell világosítsalak arról, hogy rövid ideig tartott az interjú, ugyanis kénytelen voltam bevetni az arcát a riporternek. Nem szeretek felesleges kérdéseket megválaszolni, hiába szól a fele a Weird Sistersről.

Azt mondják rólam, hogy egy fasz vagyok. – Nem is tévednek, mert Sheffieldben mind ilyenek az emberek, elég csak megnézni a testvéreimet. Borzasztó, mennyire bunkó tudok lenni, főleg ismeretlen emberekkel. Mondjuk azokkal is, akik ismernek, de ők vagy bírnak, vagy nem. Megsúgom, utóbbiból több van, mint az előbbiből, de azért nem volt ez mindig így, nyilván én sem bújtam ki úgy anyámból, hogy ‘tessék, itt van Hill, aki egy pöcs.’ Korábban egészen kedves voltam, figyelmes, de aztán elkezdtem drogozni és híres lettem. Véletlen sem előbb jött a hírnév, mint a drog. Ez így volt.

Türelmetlen – egy percnél sem vagyok hajlandó várni bárkire, legyen az a saját apám, vagy akár a zenésztársaim, a csajom, bárki. Viszont ebből adódik, hogy izgalmas mellettem az élet. Legalább így, ha éppen máshogy már nem, mert igazából csak drogozom és zenélek, ezt leszámítva unalmas embernek tartom magam.

Szarkasztikus – talán egy mondatomat sem lehet igazán komolyan venni, kivéve, ha dalszövegekről van szó. Nem vagyok egy olyan ember, aki egy pillanatig bármit is komolyan gondolna, ezért sokszor bújok a szarkazmus álcája mögé, még akkor is, ha valamit egészen komolyan mondok. Persze kérdezhetnéd jogosan, hogy akkor miért álcázom mindenem szarkazmussal? A válasz igazán egyszerű: túlságosan sebezhető vagyok a mindennapokban ahhoz, hogy ezt meg is mutassam. Így már azért érthető, ugye?

Felszínes – az összes emberi kapcsolatom ilyen, nem mondhatnék egyetlen olyan embert sem, aki igazán jó barátom lenne. Nekem rajongóim, utálóim és haverjaim vannak. Utóbbiak inkább csak arra szolgálnak, hogy legyen kivel beállni, bebaszni vagy ugyanazt csinálni, csak be nélkül. Hívhatnám akár magányosnak is magam és valóban minden jogom meg lenne rá, de eddig mindig jó szolgálatot tettek ezek az emberek, így azt hiszem kihúzom egy darabig.

Nagybetűs művész – ha valami jót is kell mondanom magamról, akkor tuti ez lenne. Jó érzékem van a zenéhez, minden egyes hangszert meg tudok szólaltatni, ami a kezem ügyébe kerül, de legtöbbször zongorán, gitáron játszom és énekelek. Ennek következtében nyilván hatalmas egóval rendelkezem, de ez valahol magától értetődő, nem?

Kiállhatatlan – nehéz velem egy légtérben, soha nem is tagadtam. Akaratos vagyok és nem szívesen engedek a véleményemből, megharcolok az igazamért és képes vagyok bármin és bárkin keresztülgyalogolni azért, hogy ez meg is valósuljon. Szóval jobb, ha sosem dolgozol velem, mert nem biztos hogy életed legjobb időszakaként fogsz rá hivatkozni.  

„Elvégre, semmi nem tart örökké, nem?”

Persze, jól meg kell becsülni a dolgokat, gondoltam. És valószínű így is van de az egyáltalán nem jutott eszembe, mikor öt éves koromban sértődöttségből nem mentem be anyám szobájába, mikor nagyon beteg volt. Azt hittem, hogy csak egy megfázás és én játszani akartam vele. Nem gondoltam volna, hogy soha többé nem ölel meg és nézi meg velem azt az átkozott Benny Hill Show-t. Gyűlöltem utána, mert sokáig nem értettem, hova mehetett, és hogy miért nem jön vissza. Nem kellett sok év, mire rájöttem, hogy anya már nincs, hiába keresed, hiába hívod.

Tizenegy évesen, amikor a Roxfortba felvettek, úgy gondoltam – tudva az iskolának sok ügyes-bajos dolgáról, hogy mindegy melyik házba kerülök, én mindegyikben jól fogom érezni magam. Az az átkozott fejfedő pedig a Hugrabugba osztott engem, én pedig a sárgák házának asztalához ülve egyből összebarátkoztam Joey Chambersszel, akiről kiderült, hogy csak úgy, mint én: szintén félvér, szintén zenél, és még Sheffieldtől nem messze lakik. Az életre szóló barátság talán erős kifejezés lenne, de még azt is tudjuk a másikról, hogy mikor megy el találkozni a barna medvével, így nyilván adódott közös témánk. Persze, a focicsapatok, a zene – a kviddicset egyikünk sem szerette igazán – de az iskolai teendők mellett nyáron is sokat találkoztunk. Ő gitározott, én zongoráztam, és nagyon jól éreztük magunkat.

Tizenöt évesen úgy gondoltam, hogy hosszú hajat növeszteni, idiótán viselkedni és zenekart alapítani már elég nagy lázadás apámmal szemben, aki igazából csak azon volt, hogy valahogy felneveljen minket. Sajnos nem segített az sem, hogy a dajkák vagy azért jártak hozzánk, hogy lefeküdjenek apámmal, vagy pedig azért, hogy beegyék magukat az öregem mellé. Nyilván lett neki egy új barátnője, én pedig ágálltam Lynn Thomson ellen, mert őt gyűlöltem azért, amiért nincsen anyám. Itt valami végleg megtört közöttem és apám között, mert onnantól kezdve mindennel az ellen ágállt, hogy belőlem is zenész legyek. Pedig ilyenkor már dübörgött a Riot!, amit igazából tizenhét évesen el is neveztünk annak, aminek ma is ismerik: Benny Hill rossz lázadásának. Én pedig bevallom, nem is örülhettem volna jobban annak, hogy saját magamról neveztem el a zenekaromat. A pubertás a lehető legrosszabb dolgot hozta ki belőlem, igazából nagyon kevesen szerettek, de amikor felfedezett minket a Sheffieldi rádió, akkor úgy éreztem – a Roxfortból kilépve, hogy én tényleg ezt akarom csinálni.

Huszonkét évesen, öt éve, mikor kijött a zenekar második lemeze, akkor már nem csak a szigetországban ismertek, hanem már Európában is egyre többet. Mind a varázslók, mind a muglik oldaláról. Nyugodt szívvel, meg egy docendos diplomával hagytam ott a munkahelyemet – ami egy egész jól fizető konzervatórium volt Londonban – nyilván varázslóknak, mérne – és úgy döntöttem, hogy ideje nyakamba venni a világot.

Huszonhét évesen, amikor a Royal Albert Hall folyosóján tartok a színpad felé, miközben már az intró lüktet fönt a színpadon, nem gondolkozom azon, mi lett volna, ha. Kettőt üt a pergőre Simon, én pedig máris eléneklem, hogy miért vagyok csak négy csillag az ötből. Mert ugye semmi sem tart örökké. Persze, de én azért szeretném még egy ideig ezt csinálni. A közönség tagjai között a Weird Sisters tagjait pillantom meg. Fintorom ugyan jól látható, de amikor arra a barna nőre siklik a pillantásom, szemöldököm ösztönösen kúszik fel, középső ujjammal pedig megigazítom a szemüvegemet. Még egy falsetto, a hamisítatlan sheffieldi akcentusom pedig sikolyok ezreit juttatja fel a színpadra. Van egy elköszönésem koncert végén, a megszokott „köszönöm!” mellé. Mert bár a való életben elég szószátyár vagyok, odafent már kevésbé. Tudjátok mi az? A semmi nem tart örökké. Ezt egy olyan ember mondta nekem, akit huszonkét éve nem láttam.

Képzeld el az embert, aki évente máshogy néz ki. Egyszer úgy, mint egy emos kölyök, aztán pedig úgy, mintha az olasz divatmagazinok címlapjáról lépett ki. Igazi kaméleon vagyok, akár évente, de lehet, hogy többször is változtatom a kinézetem. Nem vagyok sem metamorfmágus, sem ilyesmi, de egy-egy varázslat jól tud jönni egyébként a hajakhoz.

Magas vagyok, azt hiszem. Legalábbis a 180 cm erről árulkodik. Egyébként mostanában éppen ilyen hátra nyalt, beállított hajam van, az öltözködésemet meg inkább hagyjuk, mert arra azért külön emberem van, hogy kitalálja, én csak azt kértem tőle, hogy valami fasza outfitet dobjon nekem át minden nap az egyik mobiltelefonos alkalmazáson (igen, tudom mi az, hiszen a mugliknak is zenélek), én pedig bólintok rá. Nem mondanám, hogy izmos lennék, de vézna sem vagyok. Átlagos testalkattal rendelkezem, tetoválásaim vannak igazából, de számodra jelentéktelenek, én pedig nem állok neki magyarázni, mert nem érdekel.

Általában cigarettázom. A színpadon is jól nézek ki.