Az én és az apám kapcsolata manapság... hagyjuk is. De valaki igazán felhívhatná a figyelmét a tini fia jogaira is, amit olyan galád módon tipor a sárba, ahogy csak nem szégyen. Hogy miért is? Lássuk csak, ad egy, elfelejtette megemlíteni, hogy a három szépséges lakótársunk immár TÉNYLEG velünk fog lakni. Ad kettő, odaadta úgy a szobámat a nője lányának, hogy nem, hogy megkérdezett volna, vagy kikérte volna a véleményemet, de még ezt is elfelejtette megemlíteni. Ja nem, tévedek, igazából a vonatról leszállva ezzel fogadott, de akkor már nem nagyon volt mit tenni, nem igaz? Valaki adhatna az apámnak is egy nefeleddgömböt, hátha rájön, hogy a drága kisfiát állandóan elfelejti. Ezek után vajon csoda-e, ha folyamatosan kerülöm és szóba sem akarok állni vele, miután a hazaérkezésem napján azzal próbálta a kitörő sértett hisztimet - igen, hisztimet - csitítani, hogy majd később megbeszéljük még ezt, illetve azt is említette, hogy gondoljak a helyzetükbe bele, mennyire rossz itt nekik és engedjek én. Ja, nagyon rossz lehet, tényleg, előmászni a zord Oroszországból és egy ilyen menő helyre költözni, mindjárt megsajnálom őket. Ja nem. Lehet, hogy amikor az empátiát osztották, akkor én nem álltam sorban érte, de ez az egész akkor sincs rendben! A lassan egy hete nem szólok hozzá pedig lassan ott csúcsosodik ki, hogy de, néha megteszem, amikor reggelinél oda ülök - komolyan, mint a szent család! - és a megjegyzéseire néha beszólok. Lehet, hogy végletekig pofátlan és gyerekes, de a sértettségem még erősen tombol bennem. A nekem alanyi jogon járó, gyerekkorom óta csak általam használt szobába ne lakjon senki lány. Vagy velem. Nem, inkább úgy ne aludjanak. A mai nap viszont éreztem, hogy kissé túlvetettem a sulykot azzal, hogy a csapatát aláztam szénné az ebédnél, majd felkelve az asztaltól ott hagytam mindent és mindenkit. Nem nyugtatott meg sem a magányom, sem a móló, sem a víz, semmi. Ott belül, nagyon belül még mindig háborgok. És lehet, hogy a szégyen és a dac könnyei gördülnek le az arcomon, amit hanyag mozdulattal dörgölök el a karommal, de úgy érzem, hogy mindennel magamra maradtam. Átvertek, kihagytak és kiforgattak az otthonunk biztonságából. Itt és most úgy érzem, hogy nem értem őket, de magamat sem, hisz nem szoktam ilyen lenni. És utálok veszekedni, de mégis nap mint nap azt teszem, ami teljesen felőröli a békémet. Nem értem, hogy ezt a helyzetet miként kellene, vagy lehetne kezelni, de alighanem nem így. Én csak a régi életemet akarom, felfordulás nélkül. Anélkül, hogy ne azt látnám, apa mennyire megvan velük, milyen szerelmesen néz arra a nőre és mennyire nagy egyetértésben van velük. Nincs igazság!
Vendég
Szer. Ápr. 21, 2021 9:23 am
Daniel & Oliver
Nem ismertem rá, amióta megérkezett az akadémiáról és megismerkedett a Yesikova családdal, akik szerves részei lettek az életünknek. Azt gondoltam sokkal jobban fogadja majd őket, hogy őt is olyan boldog meglepetés éri majd, mint engem. Ez persze nem így történt. Mindig azt hittem, hogy mi majd nem leszünk az a család aki egy ilyesmi miatt széthúz, de láthattam én ezt az egészet előre? Természetesen nem. Az én fejemben minden tökéletes volt, Dan reakciója is másabb volt, szöges ellentéte a valóságnak, azt reméltem, hogy ez a tökéletesség nem csak a képzeletemben létezik majd, hanem hathatok rá valamilyen módon és talán meggondolja magát. Azt gondoltam azzal, hogy időt adok neki, talán megjön az esze. Sajnos nem jött meg. Vagy ha igen, akkor teljesen mást mutat felém, mint eddig. Nem tudtam hová tenni és megérteni sem a hisztijét. Őszintén régebben nem volt ilyen. Alig ismertem rá. Teljesen kifordult magából és nem tudtam hogyan hozhatnám ezt az egészet rendbe, főleg úgy, hogy látszólag ok nélkül elkezd hisztizni. Én meg csak úgy vagyok vele, hogy… Nem vagyok vele sehogy sem. Már nem hallom meg – nem akarom meghallani – a megjegyzéseit és a kérdéseit. Egyszerűen nem tudom mit válaszoljak rájuk. Nem is akarok választ adni a kérdéseire amíg ilyen. Olyan, mintha nem is én neveltem volna. Az én fiam nem volt régen ilyen. Komolyan egy szoba miatt fog gyerekesen viselkedni élete végéig? Kinövi, legalábbis ez gyerekkorában mindig jó kifogás volt, egészen addig amíg végül fel nem nőtt és lássuk be, most egyáltalán nem tudom azt mondani, hogy ki fogja ezt nőni. Nem fogja. Türelmes vagyok. Nincs bennem semmi indulat, még akkor sem, amikor leszólja a csapatomat. Pedig annak igazán semmi értelme, hogy ezzel is elkezdjen kötözködni. Jól látom, hogy mindenben csak a hibát keresi és azt várja, hogy az ő ostobasága miatt kérjek tőle bocsánatot? Csak ránéztem, de nem szóltam vissza, hogy befejezhetné végre. Végül is, kétlem, hogy bármit is használna ha most kezdenék el kesztyűs kézzel bánni vele.
Remélem tetszeni fog, majd lesz jobb is.
Miután kiviharzott a konyhából, bocsánatot kértem tőle a nevében és az elnézésüket kérve úgy döntöttem kihagyom a desszertet és utána megyek, de nem üres kézzel, vittem magammal sört meg üvegnyitót is. Most talán azon kevés alkalmak egyike lesz, amikor beszélni tudok vele. Amikor megértethetem vele, hogy az élet csodás és észre kellene vennie a dolgok pozitív oldalát. Ezt persze miért ne tehetném meg két üveg sör mellett? Valószínűleg meglepődik, de nem is érdekel. Ha problémája van velem, talán még megoldható a dolog. Különben is értelmes gyerek ő, csak nem tudom mi ütött belé, ennyi az egész és ez rosszul esik. Odalépek mellé és a jobb vállára helyezem a kezem. – Elmagyaráznád mi bánt téged? Csak, hogy megtudjalak érteni. – kíváncsian figyelek, pontosabban azt remélem, hogy válaszra méltat és akkor legalább odaadhatom neki az egyik üveg sört.
Nem tudok megálljt parancsolni a kitörő könnyeknek, de lehet már nem is akarok. Olyan feszültség nyom belülről, hogy attól csak rosszabb lenne, ha ezt is mindig magamban tartanám. A megalázottság érzésével indulok el a mólóra, ahol általában ücsörögni szoktam, ha valamit alaposan át kell gondolnom. Most csak el akartam tűnni a tekintetek elől és a móló elég messzinek tűnt ahhoz, hogy ne lássanak és ne gyanítsanak semmit. Semmi szükségem nem volt a sajnálatukra, sem arra, hogy megállapítsák, már megint túl nagy dobra vertem valami olyat, ami csak szerintem nincs rendben. Tényleg csak nekem nonszensz, hogy ha ide kerül három idegen, akkor az a legkézenfekvőbb, hogy kitúrjanak a saját megszokott helyemről? Mert akkor elérték a céljukat azzal, hogy instant lázadok minden és mindenki ellen, ráadásul okkal és joggal. A tavat kezdem el figyelni, amit a szellő lágyan fodroz, benne pedig a saját tükörképemet bámulom. Elég kiábrándítóan festek elkeseredett ábrázattal sírás kellős közepén, így csak megpróbálok valamerre a távolba elpillantani és kizárni a gondolataimat, amik folyamatosan a fejembe akarnak tódulni, még jobban megszédíteni és lázítani az ellen, ami eddig sem tetszett. Nem tetszik, hogy hirtelen ennyien lettünk, ráadásul engem folyamatosan túrnak ki mindenből, de a legrosszabb az egészben mégis az, hogy apa már most sokkal többet foglalkozik velük. Meglepődök, ahogy meghallom a hangját. Nem gondoltam, hogy majd utánam jön, mostanában nem igazán szokott. A hangjára akaratlanul is összerándulok és olyan kapkodva igyekszem letörölni a könnyeimet, mintha egyébként ott sem lettek volna. Üveges tekintettel próbálom csak a tavat szuggerálni. Egy darabig csak azon gondolkozok, hogy a szál is mindjárt kifújja a kisírt pilláimat, de végül csak elengedem az érzést. Leginkább nem gondolok semmire, csak némán hallgatok. Van értelme ennek a beszélgetésnek úgy őszintén? - Érteni is fogod vagy csak úgy csinálsz, mint aki foglalkozik velem is? - vágom oda neki dühösen. Az elmúlt időszakban nem sokat beszéltünk, nem igazán csináltunk semmi közös programot, pedig máskor ilyenkorra már az egész nyarunkat is megterveztük. Nem tehetek róla, bánt az egész. - Amióta hazajöttem, az sem érdekelt, hogy milyenek voltak a vizsgáim. - folytatom végül már sokkal higgadtabban, de a hangomból kihallatszik, hogy neheztelek rá. Mert egy jót nem tudtunk beszélgetni azóta sem.
Vendég
Szer. Júl. 28, 2021 2:44 pm
Daniel & Oliver
Mondani akartam neki valami fontosat, hogy még véletlenül se érezze elhanyagolva magát. De soha semmi értelmes nem hagyta el a számat mostanában az ő irányába. Mindig csak másnak a boldogsága számított, nem az övé. Valójában most is. Ezért egy kicsit szertelen vagyok ugyan, de igyekszem leküzdeni ezt a fajta nem is tudom pontosan megmondani, hogy mit, különös érzés az egyszer szent, de foglalkoznom kell vele is. Ezt próbálom a tudatomnak sulykolni, több kevesebb sikerrel. Mintha ellenkezne valami megfoghatatlan miatt, amit semmivel sem tudok megmagyarázni önmagamnak. Egy ideje így van. Csak nagyon kevés dolog érdekel és az is elenyésző. Nagyon szomorú vagyok akkor, hogyha nem lehetek Anastasia közelében – megjegyzem régebben ilyen elő sem fordult, hogy egy nő jelenlétének a hiánya ilyen hatással lett volna rám. Talán csak a feleségemé, de az gyásszal volt vegyes és szürkeséggel. Rengeteg szürkeséggel, amíg rá nem eszméltem, hogy a fiamnak szüksége van rám és mellette kell lennem, miatta ki kell tartanom. Ez a helyzet most mégis annyira más. Iszonyatosan, visszavonhatatlanul más. Nem tudom pontosan miért forognak a gondolataim csak Anastasia körül és miért nem tudok másra gondolni, mondjuk… mondjuk csak rá, végtelenül és sokszorosan arra, hogy… Megmasszírozom egy kicsit a homlokom, ennyire azért nem szoktam bezsongva lenni vagy mégis. Nem tudom mit tegyek. Inkább csak megállok Daniel mellett és próbálom összeszedni valahogyan a gondolataimat. Van egy olyan érzésem, hogy az se térítene engem észhez ha beesnék a kerti tavunkba.
Remélem tetszeni fog, majd lesz jobb is.
– Az attól függ, hogy félre tudod tenni egy kicsit a gyerekes feledet. Nem szoktál te ilyen lenni. – nem is ilyennek neveltem, folytathattam volna tovább, de inkább nem tettem. Ki tudja, lehet még jobban felhergelem őt és még inkább elvesztem a lehetőséget, hogy vele beszéljek. – Inkább fogadd el ezt. – azzal felé nyújtom az egyik sörös üveget. – Régen volt már, hogy együtt iszogattunk és beszélgettünk bármiről is. – leülök a móló szélére, egyáltalán nem zavar, hogy esetleg vizes lesz a cipőm emiatt, most kivételesen nem érdekel. Pedig amilyen pedáns vagyok, most mintha még az sem működne teljesen rendesen. – Daniel, ha valamiből megbuktál volna azt régen elmondtad volna nekem, nem gondolod? Különben is, nem nekem tanulsz, hanem magadnak. Ezt mindig tartsd szem előtt. – felpillantok rá, remélve, hogy érti a célzást.
Nem ismertem rá, amióta megérkezett az akadémiáról és megismerkedett a Yesikova családdal, akik szerves részei lettek az életünknek. Azt gondoltam sokkal jobban fogadja majd őket, hogy őt is olyan boldog meglepetés éri majd, mint engem. Ez persze nem így történt. Mindig azt hittem, hogy mi majd nem leszünk az a család aki egy ilyesmi miatt széthúz, de láthattam én ezt az egészet előre?
Remélem tetszeni fog, majd lesz jobb is.
