John Fitzgerald Tremlett

Maximalista vagyok, szeretem minden helyzetben a legjobbat kihozni magamból, és a környezetemből, és ha valami úgy nem jön össze, ahogy én azt a fejemben elképzelem, hamar fel tudom húzni magam. Néha túlreagálom a dolgokat, bár ez engem legkevésbé sem szokott zavarni, legalább odafigyelnek rám. Az meg hogy ez egyeseknek nem tetszik... kit érdekel?
Mindemellett persze alapjáraton egy kedves fazon vagyok, odafigyelek a környezetemben élőkre, és mindig van egy-két jó szavam másokhoz. Kivéve amikor nincs, de azt kellően meg is érdemlik, szóval ez valójában nem engem minősít.
Lehet, hogy első pillantásra egy idióta zenésznek tűnök, de elhiheted, jóval több van bennem. Nyilván a zene mindenem, de igen sok dologhoz értek mellette: például még sosem panaszkodott senki a főztömre, és ami azt illeti anno a suliban is egész jó eredményeket értem el.

Hajnalok hajlanán ébredtem meg. Nem tudom arra-e hogy irtózatosan kellett pisilnem, vagy arra, hogy a szomszéd szobából hallottam a szüleim halk, elnyomott veszekedését, mindenesetre kimásztam az ágyból és a szobám ajtajához osontam. Majdnem bepisiltem, de nem mertem kimerészkedni, inkább összeszorított fogakkal ácsorogtam a résnyire nyitott ajtó előtt, és néztem kifelé. Elsuhanó árnyékokat láttam csupán, és halk puffanásokat. Majd egy rövid idő után a bejárati ajtó csapódását. Hátranéztem, be a szobába, ahol öcsém az igazak álmát aludta éppen, majd kitártam a szobaajtót, és kiléptem.
- Apu... Hova ment anyu? - kérdeztem, miközben toporogva igyekeztem megóvni a hólyagom a szétrepedéstől. Nagyfiú voltam már ahhoz, hogy bepisiljek, de az ürítésnél jobban érdekelt, hogy mi volt ez a hajnali csetepaté.
- John... Te mért vagy ébren? Anyu elment, de ne aggódj, nem lesz semmi baj, csak menj vissza aludni. - tekintetében látszódott, hogy meglepődött a jelenlétemen. Igaz, a kérdésemre nem válaszolt, de igazából, elég kielégítőnek találtam a választ ahhoz, hogy csak az utolsó felszólítására reagáljak.
- Nem lehet... - ráztam meg a fejemet. - Nagyon kell pisilnem... - vallottam be, majd mint akit puskából lőttek ki, iszkoltam is el mellette a mosdó felé.
Anyám távozásával kapcsolatban a legmegmaradóbb tehát az volt, hogy az én nagyfiús négyéves fejemmel majdnem sikerült becsurrantanom.

***

Hála annak, hogy négy éves korom óta apánk egyedül nevelt minket Patrickkal, előbb tanultunk meg gitáron játszani, mint írni, olvasni, vagy értelmes összefüggő mondatokban beszélni. Mert apánknak a zene volt a mindene, meg mi ketten, így kénytelen volt összegyúrni a kettőt. Szóval két évvel később, már bármilyen fajta gitáron úgy játszottam, mintha a zene az anyanyelvem lenne. Minden létező koncerten ott tomboltam a színpad mellett, és otthon is minden délutánt azzal töltöttünk, hogy zenéltünk. Impulzusokat, érzelmeket adtunk át a dallamokon keresztül, improvizálva játszottunk különféle hangszereken. Összességében tehát csodás gyerekkorom volt. Már vagy egy évvel korábban mutatkozott meg először, hogy örököltem a varázslás képességét, mikor is öcsémmel egymást gyepáltuk, mert nyilván neki az kellett, ami nekem is, és akaratom ellenére falhoz repítettem a kedvenc játékomat, ami aztán ripityára is tört. Apám nagyon örült, hogy varázsoltam, én kevésbé örültem, és gyilkos szemeket meresztettem Patrickra, mert szerintem miatta tört össze minigitárom. Viszont az egyik ilyen improvizációs játék közben mutatkozott meg azonbeli képességem, ami nem pusztán a varázserőből fakadt. Akaratomon kívül kezdtem el játék közben apám érzéseit befolyásolni, és első pillanatban fel sem tűnt neki semmi, csak mikor befejeztem a dalt, amit játszottam.
- Ez te voltál, John? - nézett rám apám meglepődve, mire én értetlen fejjel néztem rá. Nem értettem, miről beszél, lenéztem a kezemben tartott pengetőre.
- Én csak játszottam... - suttogtam, és valamiért úgy éreztem, valami rosszat tettem. Pedig szó sem volt erről. Már arra sem emlékszem mi volt az, vagy épp milyen érzelmeket közvetítettem, és sokáig utána akarva sem tudtam magamban előhívni.

***

Általában a Roxforti levél kézhezvétele egy varázslócsemete legszenzációsabb pillanata életében. Hogy végre, végre, bebizonyosodott, hogy tényleg rejlik benne képzendő varázserő, hogy felvételt nyerhetett a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképzőbe, ahová minden gyerek álmodik. Még az is félve várja a 11. születésnapját, akinek már születésekor tudható, hogy varázsló, vagy boszorkány. Hogy mi lesz, ha nem kap levelet?
Na számomra az egyik legborzalmasabb élmény volt megkapni ezt a levelet. Addigra annyira hozzászoktam a turnéutakhoz, az állandó zenéhez, no meg a barátaimhoz, a családomhoz, hogy közülük legidősebbként, egyedül elmenni egy szigorú bentlakásos iskolába... Katasztrofális volt. Egész gyerekkoromat Ike-al, Stormie-val, és Patrickkal töltöttem, de ők mind fiatalabbak voltak tőlem, szóval amikor hozzám megjött a bagoly a levéllel - hiába egy isten háta mögötti motelben voltunk éppen - ők nem kapták meg ugyan ezt a levelet.
Sajnos a Roxfort nem arról híres, hogy évet lehet halasztani, így kénytelen voltam a saját korosztályommal elkezdeni a tanévet. Leírhatatlan, mennyire gyötrő volt a magány, és a szabadság teljes mértékű hiánya az első két évben. Persze, nem voltam teljesen egyedül, nyilván megnyerő személyiségemmel, és azzal, hogy apám a The Weird Sisters basszere, gyűjtöttem magam köré embereket, de hát egyikük sem volt sem Ike, sem Stormie, sem Patrick.

***

Miután végeztem a Roxfortban - természetesen kiemelkedő eredményekkel -, visszatértem apámék vándoréletéhez. Nem akartam azonnal elkezdeni az akadémiát, hogy ott is ugyan azt az egyedüllétet érezzem, mint a Roxfort első éveiben, és a turnékon való jelenlétemmel, és a szabadsággal, ami hirtelen rámszakadt a bentlakásos suli után, eltereltem a figyelmemet a barátaim, és az öcsém hiányáról. Ennél jobb csak akkor lehetett volna az élet, ha ők is velünk tartanak minden koncertre, de ez nyilván nem volt akkor opció, bármilyen híres is volt az együttes, még a frontemberek gyerekeit sem engedték el hetekre az iskolából.
Így felnőttként visszatérni apám "gyámsága" alá teljesen más kontextusba helyezte kettőnk kapcsolatát. Már nem próbált nevelni, tudja, hogy kiforrott vagyok. Tanácsokat adott, hogyan lehetnék mégjobb a zenében, az apa-fiú kapcsolat helyét átvette valami sokkal erősebb. Már-már baráti viszony, ami miatt csak még jobban fájt az elkövetkezendő.

***

Tudtam, hogy egyszer minden tündérmese véget ér, de arra nem számítottam, hogy az övé ilyen korán fejeződik be. Alig töltöttem be a huszat, mikor megtudtam, hogy az ember, akire gyerekkoromtól kezdve felnéztem, aki felnevelt, akinek mindent köszönhettem az életemben, meghalt. Azóta sem tudom, mi történt vele pontosan. El akarták nekem mondani, de nem bírtam végighallgatni, mert tudtam, csak annál fájdalmasabb lett volna. Átkoztam magam, hogy nem voltam mellette, de a múltat nem tudtam megváltoztatni, és nem is akartam, bármennyire hiányzik a mai napig. Tudom, hogy mindennek oka van, és szerencsére vannak emberek, akikre azóta is számíthatok.
A temetésén szólógitárral a kezemben jelentem meg, és miközben örök nyugalomra helyezték, én csak pengettem a húrokat, pont úgy, ahogy ő tanította. Csak lehunytam a szemem, és játszottam, valami irtózatosan melankólikus dallamot, ami éppen a kezemre állt, és minden érzékemmel csak a zenére összpontosítottam. Abba a dalba beleadtam minden szeretetemet, az iránta érzett hiányomat, és igen, minden varázserőmet. Azt akartam, hogy minden jelenlévő érezze, amit én. Hogy azok is teljes szívvel, és lélekkel sirassák, akik csak udvariasságból, vagy kíváncsiságból jöttek el a temetésére.

***

Ike-nak őrült ötlete támadt. Kitalálta, hogy kezdjük el az Akadémiát, mi sem testhezállóbb, mint muzikológia szakon. Én már átvettem apámtól a stafétát a zenekarban, így hitetlenkedve néztem rá először. Aggódtam, hogy az akadémia falai között ismét elveszettnek érzem majd a szabadságomat, mint egykor a Roxfortban. De nem akartam, hogy a legjobb barátom egyedül kezdjen bele. Őszintén, vele akartam lenni, így bár hosszasan kellett győzködnie, végül beadtam a derekam. Elvégre mit nekem zenetanulás? Hisz a zene az anyanyelvem! Annyira csak nem lehet borzasztó.
Az már sokkal inkább az, hogy arra nem voltam felkészülve, hogy a legjobb barátommal egy szobába kerülni az Akadémia kollégiumában, nos, nem egy leányálom. Komolyan, hányszor kell elmondani ennek a srácnak, hogy az én cuccaim az én cuccaim, az ő cuccai meg az ő cuccai? Én tényleg bármit megosztanék vele, csak kérnie kell, de lassan kezdek a falramászni attól, hogy úgy turkál bele a holmimba, hogy előtte meg se kérdez. És nyilván mit nyúl le először? Na mit? Persze hogy az alkoholt! Amikor meg Stormie éppen meglátogat minket... Úristen, komolyan, imádom a csajt, de olyankor hogy legyen maradásom abban a szobában? Most komolyan?

Az első, ami feltűnhet, az a széles állkapocscsontom, mely különlegessé teszi a megjelenésemet. Biztos lehetsz benne, hogy ha csak egyszer is láttál már, másodjára fel fogsz ismerni, ami igazából nem nagy hátrány zenészként. Nem is akarok kevésbé feltűnő jelenség lenni, amit egyedi öltözködési stílusommal dobok meg a külvilág számára. Szeretek kiríni a tömegből, így mondanom sem kell, hogy nem követem az éppen aktuális divatot. Néha kissé polgárpukkasztó a megjelenésem, egyszerűen oda vagyok a szűk nacikért, és nem egyszer megkaptam már a kérdést mért hordok női ruhákat. Kikérem magamnak, ezek nem női ruhák, csak nőiesek, de ez semmit nem mond el azon túl, hogy veszettül jól állnak rajtam.