Okosodni vagy okoskodni?

Az előttem lévő terjedelmes könyvkupacból már hármon átrágtam magam. Nem tudom mióta ülök itt, de igazából nem is érdekel, elvégre a könyvtárban ülni és tágtani az ismereteimet mindig csodásnak bizonyul. Szerintem az egyik legszórakoztatóbb tevékenység, amit a Roxfortban művelni lehet, ami nem elég, hogy kellemes időtöltés de a jövőben még hasznomra is válik!
Szóval jelenleg a mugli és máguskapcsolatok mibenlétéről kutatok. Tekintve hogy nem sokára el kellene döntenem, hogy milyen irányba szeretnék továbbtanulni, így mostanában igyekszem mindenféle területeknek alaposan utánanézni, utána olvasni. Túl sok minden érdekel, és így túl nehézzé válik a döntés. Hajam rendezetlen csigákban omlik jobb vállamra, ahogy a könyv felé hajolok. Egy ablak alatt ülök, mert itt van elég fény ahhoz, hogy jól lássak. Nekem nagyon fontos a környezetem, mert akármilyen rendezetlen helyen nem tudok úgy koncentrálni, mintha minden rendben van körülöttem. A kis asztalon is, ami előttem áll a könyvek egyenes stócban vannak, ügyelve arra, hogy az élet mindenhol egy vonalban legyenek. Mellette fekszik a füzetem, amibe jegyzetelni szoktam a legérdekesebb információkat témakörök szerint, és ezek előtt a könyv, amin épp átrágom magam. Meg sem gondoltam volna, hogy ez ilyen érdekfeszítő lesz, azt hittem sokkal unalmasabb és szárazabb kötet kerül a kezeim közé. Persze lehet más nem élvezné ennyire, de én gyakorlatilag ezeken nőttem fel, tehát nem túl megterhelő számomra. Igazából a klasszikus orosz mugliirodalmon kívül még semmit nem találtam, ami úgy igazán kifogott volna rajtam, de az viszont nagyon megizzasztott. Nem lett kedvencem sem a Bűn és bűnhődés sem az Anna Karenina, de mindkettőt becsülettel végigolvastam azért, ha már elkezdem. Néha felpillantok a könyvemből, és észreveszem hogy valaki bámul rámosolygok. Meglepően sokszor történik meg mindez, elvégre nem sok ember ücsörög ekkora kupaccal és ilyen boldog mosollyal. Így teszek Alexszel is, aki a kamerájával tér be a terembe. Évfolyamtársak vagyunk, nem igazán ismerem, de azt tudom, hogy mindig mindenhova kamerával jár, szóval így könnyű megismerni.

Én nem gondoltam, hogy azért mert rámosolygok ide fog jönni. Mármint csak egy ártatlan gesztusnak szántam, de ő megindul felém, és nagyon úgy néz ki, hogy tényleg idejön. Mert hiába nézek körben, senki más nem ül erre felé, ráadásul folyamatosan engem bámul, ami kicsit megijeszt. Mit akar tőlem? Lehet, csak a gyógynövénytan beadandóm. Bár furcsa lenne, mert nem igazán beszéltünk még ezelőtt, de gyakran van hogy olyanok is megkeresnek ilyenekkel, akiket nem is ismerek. Én azért igyekszem rajtuk is segíteni, ha tudok.
Ahogy odaér asztalomhoz és megszólal, végre rájöhetek én is, hogy mit akar igazából. Összevont szemöldökkel bámulok rá másodpercekig, mire rájövök, hogy talán ha nem csak kérdőn bámulnék, hanem szavakkal is elmondanám, hogy nem értem mi folyik itt, talán akkor hatékonyabb lenne a kommunikáció.
- Szia! Igen, én vagyok Athene. Te pedig Alex, ugye? – kezdem először az udvariassági részével, mert az nem maradhat le. Mindig kedvesnek és illedelmesnek kell lennem, mert egy fiatal lány nem lehet másmilyen ugye. -  Az iskolaújságnak? Miért? – térek át végül úgymond a lényegre. Mert én nem tudom, mit akarnak tőlem, komolyan elképzelésem sincs, de mielőtt neki áll kattintgatni nem lenne rossz megtudni. Mármint mi van ha mondjuk a pletykarovatnak kelleneke a képeim? Remélem nem terjesztenek rólam semmi csúnyaságot, mert az véget vetne a jóhíremnek. Úgy örökre azt hiszem. Pedig nagyon fontos, hogy a jóhíremet megőrizzem, talán a legfontosabb jelenleg a tanulás mellett. Semmi más nem számít, csak a látszat, ezt én is tudom. Mert onnantól kezdve, hogy ez megjelenik, az igazság nem számít többé, mert nyoma marad akkor is, ha nem az történt. Onnantól már nem mentem meg magam.

Hátrahőkölök egy pillanatra a válaszától, ahogy elkerekedett szemekkel bámulom néhány másodpercig. Az ember, ha feltesz egy ilyen jellegű kérdést, nem egészen ilyen jellegű válaszra számít. Mi az, hogy mert csak? Rendesen megnvelet és kulturált ember egészen biztosan nem ad ilyen goromba és otromba választ, mint ez. Bár lehet, ez csak olyan fiús dolog. Mindig azt mondják, hogy a fiúk ilyenek, nagy a szájuk és illetlenek. Főleg ebben a korban. Pedig ebben a korban már igazán viselkedhetnének felnőtt módjára is, mert lassan igazi, társadalmilag is elismert felnőttek leszünk, és akkor mit kezd majd magával? A munkahelyén nem adhat majd ilyen válaszokat, mert rövid úton kint találja magát. Na de lényegtelen, nem én vagyok az anyukája, hogy megneveljem, így nem is szólok egy szót sem, mert hát egyébként is kifejti egy kicsit részletesebben végre, hogy miért zavart meg. Továbbra sem értem, hogy mit akar tőlem az iskolaújság, és azt miért úgy rendezi, hogy egy kérdés vagy kérés helyett rám küldik a fotósukat. Lehetne ettől sokkal szebben, érettebben rendezni, de hát na. Tudom, hogy nem mindenkit az én szüleim neveltek.
- Értem. És azt hiszem, hogy… rendben van. Bár nem vagyok valami fotogén. - A családi képeket egyenesen utálom visszanézni, mert anya és a testvéreim mellett olyan kis jelentéktelennek, semmilyennek, sőt a legtöbb képen egyenesen csúnyának látszom. Bár ha tükörbe nézek sem tartom magam kimondottan szép lánynak, de a fényképek… irtózom tőlük. De mégsem mondhatok nemet erre azt hiszem, mert akkor megint attól lenne a hangos az iskola, hogy milyen egy karót nyelt aranyvérű elkényeztetett liba vagyok. Épp csak sikerül nehezen kitörnöm ebből a skatulyából, nem rángathatom magam vissza.