C&M - Az új társ

Mindenkinek kell egy társ. De nekem nem. Mindenkinek kell egy segítőkész társ. De nekem nem. Mindenkinek kell egy kedves segítőkész társ. De nekem nem. Mindenkinek kell egy csendes akár még kedves segítőkész társ. De nekem nem. Fokozhatnám még ezt, de végül úgyis az lesz a vége, hogy ha akarom ha nem amíg itt vagyok kénytelen leszek engedelmeskedni és kész. Hogy az itt vagyok alatt mennyi időt kell számítani, azt én sem tudom. Talán amíg jól esik. Talán amíg rendbe jön a nagybátyám. Már nem bírja olyan jól magát, mint régen és a nagynénémnek is azt hiszem túl kicsi a kapacitása a kétszeres munkához a ház körül. Ezért is ajánlottam fel, hogy egy kicsit tovább maradok, mint szerettem volna. Erről persze ők nem tudnak. Nem mondtam el, hogy eredetileg csak egy esküvő miatt jöttem és annak következtében ragadtam le itt. Nem, szerencsére nem én nősültem, de azt hiszem egy ideig pont eleget láttam abból, hogy én milyen esküvőt ne akarjak majd.
Persze a munkám nélkül valószínűleg nem igazán találnám a helyemet itt, ezért jelentkeztem az itteni auror parancsnokságnál is. Természetesen csak ideiglenesen, de ettől függetlenül hiszek abban, hogy a hasznukra lehetek. Egy auror mindenhol hasznos lehet, csak tudnia kell kezelni a helyzetet és a számára ismeretleneknek bebizonyítani, hogy ő valaki más.
Sokan úgy néztek rám, mintha szellemet láttak volna, de már hozzá szoktam ehhez itt, nem csinálok belőle nagy ügyet. Inkább csak… ismerkedtem. Meghallgattam a tanácsaikat, az eligazítást. Határozott voltam. Egy pillanatig sem éreztem magam veszélyben. Egészen addig a pontig, amíg azt nem mondták, hogy egy nő lesz a társam. Rendben van, nem kezdtem el, jelenetet rendezni, végső soron egy nő is lehet elég erős és rátermett auror. Nincs ezzel semmi baj. Egy okoskodó kretén férfit kétlem, hogy el tudnék viselni magam mellett, ha egy nő tesz ilyesmit, az még talán elmegy, mert látszik rajta, hogy bizonyítani akar. Hogy kinek az a legizgalmasabb része, mert sosem önmaguknak, hanem a világnak, a társadalmunknak, hogy ugyanolyanok, mint mi férfiak, sőt jobbak. De én még mindig azt az elvet vallom, hogy inkább egyenlőek. Mindannyian másban vagyunk jók és ez teszi tökéletessé a partnerséget. Ettől lesz minden olyan felettébb megnyugtató mód összhangban.
Tudom, hogy nekem ez nem fog menni. Nem kell ehhez előre látnom, de egy dolog biztos, fontos az első benyomás. Ahogy a lépcsőkön haladok felfele az irodához, egy kicsit lelassítok, valami azt súgja, hogy nem kell úgy sietnem. Nem is sietek.
Az irodaajtón kilépő férfi sok szerencsét kívánva odébb áll és én benyitok. Mindenféle görcsös gondolatok és érzés nélkül. Az első benyomás sokat számít, szóval csak nagyon ráérősen, lazán, becsukom az ajtót és szembe fordulok Vele.
– Szervusz! Marcus Diggory vagyok, nagyon örvendek a találkozásnak. - felé nyújtom barátságosan a kezem, ahogy annak rendje s, módja szokott lenni ilyenkor.

Természetesen nem számítottam arra, hogy egy kis puffancs lány áll majd szembe velem, akit valószínűleg nem én hergeltem fel, mert itt sem voltam, sokkal inkább az aki nem olyan régen kisétált innen. Minden egyes itt eltöltött pillanatban még úgy érzem, mintha mindenki egy szellemet látna bennem, szó szerint értve is, hiszen túl sokat hallottak az unokatestvéremről. Szerették őt, tisztelték, nagy reményeket fűztek hozzá. Most ezeket a hozzá kapcsolódó reményeket próbálják rám igazítani, mintha tényleg úgy illene hozzám, ahogyan azt ők elképzelték. De sokan nem tudják, hogy a kinézet nem minden. Attól, hogy kiköpött úgy nézek ki, mint az unokatestvérem, még semmit sem jelent. Nem én tehetek róla, tényleg. Emlékszem csak azért növesztettem hosszabbra a hajam, hogy még véletlenül se keverjenek össze vele, ő ugyanis az elegáns rövidet preferálta, ami most nekem is van, mert kénytelen voltam levágatni a félhosszú hajam. Bár van egy olyan érzésem, hogy bármilyen bugrisan is nézzek ki úgy, vagy egy kicsit hibbantnak, inkább újra megnövelem, hogy még véletlenül se nevezzenek az ő nevén. Persze már késő.
– Semmi gond, amíg nem hergellek fel valamivel személyesen, addig tudom, hogy nem én vagyok érte a hibás. – bár közvetve talán mégis, hiszen idejöttem és csodák csodájára egymás mellé állítottak úgymond mindkettőnket és azt mondták nekünk, hogy akkor tessék, ti most együtt fogtok dolgozni.
– Nem tudtam, hogy versenyeznem kellett volna érted. Én csak… Igazából azt hiszem nem lényeges. Félnem kellene tőled? – kíváncsian felvontam a szemöldökömet és végigmértem őt. Semmi ártót nem láttam benne, vagy ha mégis az nem az én irányomba irányult igazából, hanem valaki máséba.
Próbáltam pozitívan hozzá állni ehhez az egészhez, pontosan ezért csak elnevettem magam a kérdésén. Már túl sokszor hallottam, hogy felháborodjak rajta, így szerencsésen megmenekült a gonoszabbik felemtől, aki csúnyán visszaválaszolgat.
– Nem az ikertestvére voltam, ahhoz egy picit idősebbnek kellene lennem, csak az unokatestvére. Az én apám Amos Diggory öccse. – azt hiszem így könnyebb elhelyeznie engem a „nagy Diggory családfán”.
– Nincs semmi baj, már teljesen megszoktam, hogy itt ismertebb vagyok, mint kellene. – vagyis dehogy, sosem fogom megszokni, de ez részletkérdése.
– Történt valami a válladdal?

Most őszinte leszek. Fogalmam sincs arról, hogy hogyan kellett volna fogadnom a kialakuló helyzetet, de inkább egy nő mellé osszanak be akire még tudok vigyázni is, hogyha kell, mintha egy erőszakos és irányításmániás férfi mellé, aki akkor és ott akadályoz, ahol tud. Ilyen téren azt hiszem derűlátó lehetek és reménykedhetek abban, hogy majd a bájammal elvarázsolom őt. Sokakban kelt megnyugtató érzést Cedric Diggory arca, mintha még mindig élne és volna remény arra, hogy ami vele történt az meg se történt igazából. Pedig de. Túl sokan tévednek akkor, hogyha Amos Diggory túltette magát a fia elvesztésén. Még mindig látom a nagybátyámat magam előtt, amikor véletlenül Cedric-nek hív és elfelejti kijavítani magát, talán szándékosan. Hiába nyomatékosítom benne, hogy az én nevem Marcus. Ez legtöbbször olyankor történik meg, hogyha a bánatát megpróbálja elnyomni magában és az öreg Arthur Weasley-vel kibeszélő estet tartanak és megengednek egymásnak egy nagy adag csapolt vajsör elfogyasztást. Én mondom, ahogy idősödnek úgy egyre jobban szeretik ezt az elfoglaltságot és olyankor úgy megered a nyelvük, hogy az embernek türelem kell hozzá, hogy azt mind végighallgassa.
A mostani helyzet szerencsére nem ilyen volt, nem a nagybátyámat és az öreg Weasley-t kellett végighallgatnom, hanem Clarissa-t, az új társamat. Megjegyzem őt sokkal inkább van kedvem hallgatni, mint most bármi mást. Elnevetem magam a megjegyzésén, hogy nem kell érte versenyezni, csak mindig átpasszolják őt másnak. Nem is értem miért. Még azután sem zavartatom magam, hogy elmondja ő milyen és a feletesse valójában egy kicsit kényszerből választott hozzá egy társat.
– Ne aggódj, szerintem csak ideiglenesen leszek a társad, amíg meg nem gyógyulsz és még egy kicsit tovább. De ha nem is én, valakinek tényleg jó ha a társad lesz. Én például bármennyire is szeretek egyedül dolgozni, mindig jól jön, hogyha van melletted valaki. Hogyha esetleg te bajba kerülsz, akkor a társadnak még van esélye segíteni rajtad vagy segítséget hívni és szólni a többieknek arról, hogy mi történt veled. Majd hozzá szoksz, én is szépen apránként hozzá szoktam. – nem tudom, hogy mennyire lehet most őt ilyesmivel nyugtatni, de igyekszem nem túl okoskodónak tűnni. Kétlem, hogy díjazta volna ezt. Igazából én most csak megnyugtatni akartam őt és egy kicsivel jobb színben feltüntetni ezt az egész helyzetet. Megtehettem volna, hogy én i hozzá hasonlóan puffogok egy kicsit amiért a feletteseim kételkednek bennem. Nem, éppen ellenkezőleg, nem szabad egy társra úgy tekinteni, mintha a gyengeségeinket mutatná meg, hanem azt, hogy értékesek vagyunk és a főnök biztos csak azért javasolt mellénk valakit, mert így akar megvédeni és életben tartani.
– Egyenesen utálom amikor nem a saját nevemen szólítanak. – nyelek egyet, lehet, hogy nem kellett volna ilyen őszintének lennem vele, de hát végső soron az imént ő is az volt. Szerintem jobb leszögezni, hogy mi az amit a másik szeret és mi az amit nem.
– Majd megfogom a ruhád szélét és megakadályozlak abban, hogy a falnak menj. – reagálom le a falnak menős megjegyzését, egy kissé vicces megjegyzéssel.
– Csak részben, az apám angol, de az anyám amerikai. Ennyire észre vehető? – mondjuk nem csoda, amíg fel nem nőttem, addig kevés echte angollal beszélgettem, a Diggory család angol ágát leszámítva. De őket ez kevésbé zavarta és említette.
– Ha nem vagy parancsolgatós típus akkor jól megleszünk ne aggódj. Maximum mielőtt cselekszünk beszéljük meg, hogy mit hogyan reagálunk le és hidd el nem lesz gond, egyikünk sem fogja hátráltatni a másikat akció közben. Rendben lesz ez így? – javaslok neki egy lehetséges megoldást, ha már úgyis társak leszünk akkor működjünk is együtt ugyebár.

Felvonom a szemöldököm a lány megjegyzéseire és kis morgására. Gondolom nem jön ki valami jól a többiekkel, ha ennyire kényszerűnek érzi az egész helyzetet. De talán egy nap megérti, hogy nem is olyan rossz, ha az embernek van egy aurortársa, akire számíthat, még akkor is ha ő jobb szeret egyedül lenni és kevés hátráltatás nélkül. Pont emiatt döntöttem úgy, hogy hagyok egy kis időt neki, míg megszokja ezt az egész új helyzetet. A kérdésére csak nemlegesen megráztam a fejem. Nem tudom miért ilyen önmagával kapcsolatban. Ennyire nem lehet rossz vele dolgozni. Ha pedig igen, akkor biztos okkal osztottak be mellé, mintha meg tudnám őt puhítani vagy valami. Na mindegy. Nem hiszem, hogy ezért osztottak be hozzá, de jobb is, ha most még nem keresem az okát az egésznek. Biztos csak azt szeretné, hogy ne kezeljék őt gyönge, törékeny nőnek. Teljesen érthető. Aurornak nem a cicababák szoktak állni, de nyilván senki nincs ezen a véleményen Clarissa közelében ha ennyire lebecsüli önmagát.
Csak elnevetem magam amikor beismerte, hogy igazam van, de hamar elkomolyodok amikor egymás után legalább háromszor kimondja a nevem. Végül is, nincs mit tennem vele, megadóan felsóhajtok, én kértem, hogy a nevemen szólítson, szóval most viselnem kell a következményeit a kérésemnek. Semmi baj nincs ezzel legalábbis most még. Még biztosan újdonság számba megy és ezért viselkedik úgy, mint egy rossz kislány. Na mindegy.
– Ne aggódj, nem leszek annyira útban, hogy ne érezd a kezedben az irányítást. Ha okos ötleteid vannak és még be is vállnak akkor nyilván nem fogok erősködni, hogy márpedig az legyen amit én szeretnék és hasonlók. – próbálom megnyugtatni őt az egész parancsolgatással kapcsolatban. Azzal tisztában vagyok, hogy van mit javítanom a kiejtésemen és a dolgok megfogalmazásában is. Lehet, hogy nem mindig fog megérteni úgy ahogy szeretném de majd idővel.
– Egyetértek, cselekedni kell nem húzni az időt. – bólintok egyet. Kicsit felvonom a szemöldökömet amikor a mondata végén elkezdi szótagolni a nevem és még közelebb is lép hozzám, minden egyes betűnél egy lépést téve az irányomba.
Megérintem a jobbik vállát, ami nincs megsérülve. Eredetileg nyugtatásnak szánom, látszólag nagyon élvezi, hogy van kivel viccelődnie. Ennyi azonban még nem idegesít fel engem, szóval csak vele együtt nevetnék ha arról van szó.
– A segítségedre leszek, nincs mitől félned. – nem kell látónak lennem, ahhoz, hogy tudjam valahogy el leszünk egymás mellett.
– Mi az amiben erős vagy? Azon kívül, hogy elriasztod magad mellől a potenciális társaidat? – szándékosan cukkolom egy kicsit én is vissza őt. Ugyan. Ha azt hiszi, hogy nem vagyok vevő az ilyesmire, akkor tévedett. Nagyon is.