Keress meg - S&I Wagtail

Nem meglepő, hogy ő jött ide hozzám, nem pedig én mentem a jól ismert környezetbe, ahol bármi megtörténhet Myron Wagtail 1.2-es pulyájával. Nem mintha a lófaszt is érdekelné, hogy mi van az 1.2-essel, ha nem képes színre lépni és társaság-orientált lenni. De életem nője mellett kénytelen voltam egy kicsit kimozdulni a szobámból és úgy tenni, mintha tényleg élnék nem pedig csak lelkileg. Ez az ötlete egészen jól alakult amíg társaságunk nem lett és én hirtelen el akartam tűnni a süllyesztőben. Egy kicsit másképpen érint, ha valaki elkezd beszélni vele és szemmel láthatóan jól kijönnek egymással. De a valóság persze más. Ám lehet nekem olyankor bármit is magyarázni? Persze, hogy nem! Érdekli a faszt, hogy mi az igazság, ha egyszer ezt az aprócska, soha meg nem szűnő féltékenységet valamelyik idióta kollégistának sikerül újra lángra lobbantania.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor komolyan kell venni engem, ugyan. Több is veszett a Temzébe. A gondolataimmal ellentétben azonban, mégis úgy döntök, hogy szépen lassan felszívódok, mint Speedy Gonzales. Nem kell kétszer elküldeni egy naposabb helyre, mondanám, hogy megyek én magamtól is, csak jobb szeretem a szürkébb, árnyékosabb helyeket. Nem mentem egyből a szobámba, pedig esküszöm oda akartam, csak…
Meg kellett látogatnom az elvarázsolt étel- és italautomatákat, ilyenkor sajna már nem ugorhatok be az étkezdébe vagy a büfébe. Bár az utóbbiba be tudnék törni, de szerencsére annyira kiéhezett még nem vagyok, hogy ne érjem be kisebb harapnivalóval is. Tehát amint sikeresen megszereztem magamnak azt amit szerettem volna – nem, sajnos nem Stormie szívét egyeduralkodóként – úgy döntettem, hogy visszamegyek a szobámba. Igen ám, csakhogy már félúton meghallottam az énekét. Amit persze, hogy nem akartam megzavarni a megjelenésemmel, ezért szépen a sötétségbe burkolózva a kincseimmel követtem őt, tisztes távolságból. Az istenért se akartam, hogy észre vegyen és abba hagyja a részeg kornyikálást. Csak azt bánom most a leginkább, hogy nincs egy szabad kezem, amivel megörökíthetném ezt a csodát, amit itt leművel. Na mindegy. Tudom, hogy ebből úgyse keresnék egy lyukas galleont se.
Megvártam amíg becsukja maga mögött a szobám ajtaját. Egy-két percig még odakint álltam, igyekeztem elnyomni magamban a nevetést és komoly arcot vágni. De hát ment? Persze, hogy nem. Komolytalan arccal és a szerzeményeimmel léptem be a szobába és toltam hátra a hátammal az ajtót. Letettem mindent az íróasztalra, odakukucskáltam az ágyam irányába, hogy lássam milyen állapotban van Stormie, majd rendesen is becsuktam magam mögött az ajtót.
– Ugye élsz még dalos pacsirta? – levágódhattam volna mellé, de ehelyett inkább szembe álltam vele és az íróasztalomnak támaszkodtam, ahová az elfogyasztanivalókat tettem. Onnan elemeltem egy bubis vizes palackot és kibontottam. Nem magamnak, hanem neki, hogyha feltápászkodik az ágyamból, akkor tisztuljon egy kicsit az agya. Aludni, otthon is tud.

Ha kicsi vagy nem érdekel senkit sem, hogy különc vagy és nem illessz be a sorba, mert azt gondolják, hogy majd kinővöd idősebb korodra. De az idők múlásával te hiába várod a csodát, mert nem fog semmi sem történni. Legalábbis egy fokkal sem leszel nyíltabb mások számára, inkább csak egy kicsivel jobban próbálod meg értékelni azokat, akik melletted vannak, még így is. Van akit a vér köt össze veled, van akivel meg a közös baromkodások. Na de mi van akkor, hogyha mindez egy személyben testesül meg? Természetesen ugyanúgy szenvedsz az elvonási tünetektől, mint én. A kezdetekkor még őrjítő volt, mára már megszoktam, hogy ez van és kész, meg kell tanulni élni vele s, őrülten örülni azoknak a pillanatoknak, amikor mellettem van. Egy nappal sem csökken, hanem inkább nő az a gomolygófelhő érzés, amit iránta érzek, és ez túlmutat a testvéri szereteten, már rég ki is nőtte magát valami egyébbé.
Ezért is aggódhatok érte, amikor leissza magát, nekem ugyanis néha nem sikerül, de hiszek abban, hogy amikor úgy érzem, megbolondulnak, az érzékeim arról csak ő tehet.
Figyeltem, ahogyan énekel nekem, nem zavartam meg őt egy pillanatig, sem és amikor tapsolni akartam volna azt hittem valóban ő áll előttem, de…
Másodjára szerencsére már nem kellett bedőlnöm az illúziónak, mert valóban ő állt előttem és tényleg az arcomhoz ért. Beleborzongtam abba a néhány másodpercbe, de csak mert azt hittem, hogy még képes vagyok ellenkezni és egy kicsit elérhetetlenné tenni őt a számomra.
Kinek hazudok? Ismer. Én is ismerem önmagam. Tudja a gyenge pontjaimat. Tudja, hogy ő az aki ha akar akkor bánthat is ezzel, de egyszerre okozhat, nem tudom megmagyarázni, hogy mit, de egy dolog biztos elveszi az ép eszemet. De vajon tényleg normálisnak kellene lennem mellette? Ennyire visszafogottnak? Tudjuk, hogy nem vagyok az, ha felbátorítanak és ő nem kicsit felbátorított.
A cigifüst mögé burkolódzva egymás homlokához bújva csak egy dolog járt a fejemben. Átkaroltam. Nem mintha éppen elszaladni készülne vagy ilyesmi.
– I still love you. – ismételtem egy kicsivel halkabban a dal szövegét, amibe belekezdett. Kettőnk közül neki sokkal szebb hangja van, ezért se nagyon próbálom elvenni tőle a rivaldafényt.
– Innod kell egy kis vizet, nem akarom, hogy kiszáradjon a torkod a nagy éneklésben. – megzavarom a csendet és ezt az egész pillanatot az okoskodásommal, mert tudom, mit tennék, ha nem szólalok meg.

Ő volt az egyetlen a világon, akit nem kellett dicsérnem, mert tudta, hogy halálosan imádom őt, akármit tegyen és akárhogyan tegye. Mellette az ember egyszerre érezte azt, hogy egy borús napon akár még napsütötte tájra is tévedhet, mert az általa keltett illúziók bármit kihozhatnak az emberből. Pontosabban, most inkább belőlem. Bár egy kicsit kábultnak érzem tőle magam, mégsem akarok ellenállni neki, mert egy részem sejti, hogy úgysincs más választása. Magamtól esem bele a csapdájába és Merlin a tanúm, hogy én imádok az ő közelében lenni, akár így vagy úgy. Hogy miért ilyen kellemetlen ez az egész helyzet? Talán mert… egy pillanatig sem számít, hogy a nővérem és nekem oda kellene figyelnem az ilyesmire. Mármint, hogy ezt szem előtt kellene tartanom és tényleg jobban tenném, hogyha távol maradnék tőle. Miért akarnék távol maradni, hogyha közben élvezhetem minden egyes pillanatát annak, hogy ő mellettem van és a jelenlétével feldob minden egyes szituációt?
– Nincs, de majd veszünk másikat, hogyha ez a legnagyobb gondod. – kit érdekel, most a cipője ugyebár, hogyha…
Miért hoz ennyire lázba, már az, hogy így látom őt? Lehet, hogy nekem is kellene egy kis víz, hogy lehűtsem magam és visszaszerezzem a minden ellen tiltakozó személyiségemet. Kezdve azzal, hogy nem kellett volna elfogadnom a pezsgőzés lehetőségét. Vele örömmel pezsgőzök úgy is, még akkor is ha nem igen van mit ünnepelni, ő talál egy nyomos okot rá, mert ő Stormie és kész.
– Ha a valaki alatt a szobatársamra gondolsz, akkor igen. Egy vadbarom, de amíg hétvégénként hazajár és enyém a szoba elég elviselhető. – csak bámulom őt, természetesen tudom, hogy nem erre a válaszra várt, sőt nem is ilyen téren gondolt ő a valakire. De ha a lányokról kezd el érdeklődni akkor tudja nagyon jól, hogy én mindig hárítani fogok, akár legyen valaki akár ne legyen senki sem az életemben. Különben is ő volt a legfontosabb. Nem akartam ezt már kismilliószor hangoztatni neki, de úgy éreztem kénytelen leszek őt dicsérni.
Pontosan ezért lépkedtem oda hozzá, egy pillanatig se tétován, ha azt látja rajtam, hogy bizonytalan vagyok, szerintem gondolkodás nélkül felpofoz vagy gyanakodni kezd a nem létező barátnőimre, akik nincsenek.
– Nem. – szemet forgatok, a jellegzetes mosolyom kíséretében, amit már gyerekkorom óta csiszolok, hogy minél meggyőzőbb legyek. Odalépek hozzá.
– Az itteniek tartanak tőlem, vagy túl sznobnak tartanak mert lerí rólam, hogy Myron Wagtail-hez van valami közöm. – elnevetem a végét, még akkor is ha másokat ez zavarna, engem egy cseppet sem. Én büszke vagyok arra, hogy Myron az apám, az már teljesen mindegy, hogy emiatt minimum háromszor meggondolják, köszönjenek nekem vagy sem.
– Csak nem azt hiszed, hogy azért jöttem ide, hogy majd szépen becsajozzak amíg te nem rám összpontosítasz? – kérdőre vonom, persze, de csak azért, hogy cukkoljam őt. Ez elég jól megy. A falnak támasztom a kezem, közvetlenül a jobb válla fölött, hogy még véletlenül se jusson eszébe kimenni az ajtón mondjuk, mert neki kell a cipője. Biztos itt van valahol, de lusta dög vagyok megkeresni.

Nem lett másabb az életem azért, mert eljöttem otthonról. Ugyanolyan, csak nem a saját szobámban alszom el, hanem itt. Ennyi a különbség. Meg talán még az, hogy valami hasznossal is megtömöm az agyam azon részét, amit eddig hagytam bepókhálósodni. Bár távol voltam a nővéremtől és nem tudta leellenőrizni minden léptemet, még nem jelenti azt ez az egész, hogy nekem félrelépési hajlamaim kezdtek lenni, mert szó sincs ilyesmiről. Ezt az évek során már megtanulhatta volna, hogy…
Csak játszom az emberekkel, az elméjükkel, ahogyan ő, csak én illúziók helyett érzéseket váltok ki belőlük. Mondjuk olyat, hogy nem a normális módon vagyok szerethető és elfogadható, mert egyes dolgoknak határozottan ellent mondok. Például a kapcsolatokról kialakított gondolkodásomról, ami szintén nagy falat lenne, hogyha apánk komolyan venné mi is folyik olykor a háta mögött. Hogy Stormie nem azért pátyolgat engem, mert rászorulok és a testvéreknek kötelességük megvédeniük a másikat – ezért is, de nem csak – hanem mert a mi kapcsolatunk különleges. Minden beteges kapcsolat ezt a megnevezést kapja, ami nem elfogadott a normális körülmények között. De a normalitás csak nézőpont kérdése, nem? Attól függ, hogy nekünk mi a jó és attól számítva beszélhetünk rosszról.
De mellette, az ő közelében, amikor nem kell a mások szerinti normális személyiséget hoznom, önmagam lehetek. Békében és perverziókkal teli nyugalomban is egyaránt. Már ha az ilyen helyzeteket lehet nyugodtan nevezni, amit amúgy kétlek.
– Mit tennél velük, hogyha hatalmadban volna bármit kezdeni velük? – kíváncsiskodtam, noha sejtettem a választ, akkor is érdekelt. Nem mintha tőle bármi egyébre kellene számítanom, csak érdekelt.
– Persze. Kezdenek nem elegendőek lenni a mugli társkereső applikációk. – szemet forgatok, tudja nagyon jól, hogy nincs ilyesmi a mobilomon és direkt húzom az agyát. Majd pont egy ilyen applikációra lenne nekem szükségem. Áh, dehogy!
– Te is hiányoztál nekem. – sóhajtok fel és közelebb húzódom hozzá, hogy minél kevesebb legyen a rés közöttünk. Bár egy kicsit mint mindig beleborzongok az érintésébe, nem húzódom el tőle. Ettől valamiért mindig felbátorodok és rendszerint csak egy gyerekes puszit nyomok a nyakára. Nem mintha nem telne többre, csak ez is hozzá tartozik ahhoz, hogy kellőképpen felhergeljem őt. Mindig ezt csinálom.

Az életben minden egyes cselekedetünknek van és lesz valami következménye a jövőnkre nézve. Az elején nem értettem meg, hogy a körülöttem lévők miért dobálóznak ezekkel a nagy gondolatokkal, egészen addig amíg rá nem jöttem, hogy ezekkel imádják hitegetni magukat, így próbálják ártatlannak beállítani magukat. Természetesen senki sem az, én sem voltam az. Olyan gondolatok kerítettek a hatalmukba, amiknek nem kellett volna. De számít ez? Várható volt, hogy ezt fogjuk tenni, hogy ha beslisszol azon az ajtón kora reggel vagy a nap közepén, én el fogok olvadni, vagy ami még jobb el fogok gyengülni a közelében. Mégis egyszerre voltak az ilyen pillanatok a világ legkellemesebben nyugtató és a legborzalmasabbak amiért nem érhetek hozzá.
– Helyes, ne felejts el rontást is küldeni rájuk. – hogy milyent az mindig változik, igazából attól függ, mennyire mérges és milyen módon kell lehűtenie magát a keletkezett féltékenység miatt, ami a hatalmába kerítette. De persze sose adnék szándékoson okot arra, hogy így kelljen viselkednie. Hogy véletlenül valamit észre vesz és félre értelmez… nos az teljesen más lapra tartozik. Én élvezem, hogy ilyen.
– Nem fúj, a muglik ettől döglenek. Nem mintha érdekelne engem az ilyesmi. Bár ezt te is tudod. – kacsintottam egyet, már csak azért, hogy nyúzzam az idegeit.
A világom egyre inkább összeszűkült amikor az ajkaink közelebb került egymáshoz, már lelki szemeim előtt dobtam is egy hátast, de ahogy elhúzódott tőlem… Ügyes. Tudja, hogyan viszonozza az én lépéseimet, amivel csak egyre jobban sikerül felkeltenie az érdeklődésemet és kíváncsiságomat. Megfordulok és felé pillantok. Végig nézem ahogy felhuppan az íróasztalra. Ez egyre viccesebb lesz. Főleg mert nem fogom tudni elcsórni tőle a pezsgős üveget.
– Zenét szeretnél? Hmm remélem nem kéred, hogy énekeljek mellé. – elnevetem a végét, pedig simán megtehetném a kedvéért. De maradjunk annyiban, hogy ő tényleg mérföldekre leelőz engem ha éneklésről van szó.
– Meglephetlek valamivel? – kíváncsiskodtam. Csak az ő kedvéért beszereztem ide egy zenelejátszót, különben amúgy is milyen lenne már az élet, hogyha muzikológia hallgatóként nem lenne itt valami ami ezt fejezné ki?
– Nem olyan rég találtam rá, remélem, hogy szeretni fogod. – természetesen tudom, hogy ki fogom akasztani őt vele, de érdekel engem ez? Nyilván nem!
Mondanám, hogy a zenében szóló dob körülbelül összhangba került a szívverésemmel is, mert annyira… igazából erről a zenéről lerítt, hogy én vagyok, nem csak a szívverésem.
– Ezt most neked küldöm. – odaléptem hozzá és elvettem tőle a pezsgős üveget, mielőtt túl sokat inna belőle és semmit nem hagyna nekem. Szó sincs arról, hogy sajnálnám tőle, ugyan, csak vele egyenlő szeretnék lenni.

Az egész életem tőle függött, hogy mit akart ő én is azt akartam, mert nem akartam komoly döntéseket hozni amik befolyásolhatják a köztünk lévő távolságot, egészen mostanáig. Látva, hogy mennyire szereti azt amit csinál és tudva csak hátráltatnám őt, félre álltam az útjából, meghúzódtam ott ahol mindig is szoktam: a sötétben. Nem csak muszájságból, már a lényemmé vált, hogy a háttérben a megfigyelő szerepét játsszam. Egy kibaszott narrátorét akár, aki lejegyzi, hogy mi történt és később elmeséli azt másoknak. De még annak még sem vagyok elég jó, tekintve, hogy sosem azt teszem amit a közönség elvárna tőlem. Nem mesélek nekik békés történeteket a legvidámabb, legelragadóbb, legszerelmesebb pletykákat inkább megtartogatom olyannak, aki egy kicsit is figyel rám. Például…
– Pontosan és hókuszpókusszal nem ér rásegíteni, csakis alkohollal. – nyelvet öltöttem, már csak azért is, mert sejtem, hogy az éjszaka hátralevő felében biztosan használná rajtam a képességét, amitől ha részeg nem is leszek, de úgy fogom érezni magam mintha az lennék. Szóval csak figyelmeztettem őt, hogy… Mire is figyelmeztettem? Semmire, hiszen őt nem kell. Tud ő az én ráhatásom nélkül is cselekedni.
– Nekem sajnos nincs. De tudom, hogy a szoba melyik szegletében van elrejtve JF titkos készlete, amiket az ilyen alkalmakra tartogat. – szemet forgatok, mert JF amúgy szerintem abban a hitben van, hogy ha úgy teszek mintha aludnék és ő éppen elrejt valamit ebben a szobában akkor azt nem fogom megtalálni. De meg fogom találni, van, hogy véletlenül, van, hogy szándékosan, de az már mind lényegtelen. Ha már abban a megtiszteltetésben részesül, hogy még a hálószobánk is közös itt, akkor nincs mit rejtegetnie előlem. Az egy dolog, hogy Stormie elől rejtegetheti magát, csak úgy, mint most, mert neki hirtelen el kellett mennie a vén göcsörtös Merlin csontjai tudják, hogy hová. Nem kezdtem el feleslegesen kérdezősködni, tekintve, hogy nem szereti ha faggatom őt. Úgyis visszajön és megajándékoz majd a jelenlétével és akár még együtt is zenélhetünk!
De visszatérve Stormie-ra és az italra… Békésen húzom magamhoz és ott is tartom a karjaimban egy kicsit. Igazából nem kell nekem a pezsgő, ha ő mellettem van, elég kába vagyok ahhoz, hogy annak lássam aki, hanem annak aki akkor lehetne, hogyha… mindegy.
Elhúzódtam tőle és elkezdtem keresgélni JF szobaterületén.
– Legutóbb a könyvek mögé tette a polcon, szóval ott tuti nincs. Szerinted ha JF lennél hová rejtenéd el Ike és Stormie elől az alkoholt? – kíváncsian néztem a szoba másik feléből az ikernővéremre. Nyilván valahol az ő részlegén kellett lennie, de ő se volt olyan buta már.
– Ja a szennyes között nincs, annyira még nem vetemedett, hogy oda tegye. Szerencsére. – megállok JF ágya előtt. Szinte ugyanolyan, mint az enyém, csak sokkal több mindent rejt magában, mint elsőre gondolnánk. Én már csak tudom.
– Benézzünk az ágyneműtartóba? – kíváncsian felvonom a szemöldököm és rá nézek. Árt ami nem árt alapon, különben is sosem lehet tudni. JF a legegzotikusabb helyekre rejti el a dolgait, amire az ember nem is gondolna, de én igen.

Megvakarom a nyakam, egy kicsit szégyellem magam, elég ciki ez a helyzet, tekintve, hogy tudnom kellett volna ő valamikor jönni fog. De én gondolok ilyesmire? Nyilván nem. Ezért jó John-nal együtt lenni egy szobában. Ő mindenre gondol, minden eshetőségre és emiatt néha mindig megkapom a lebaszást. Ami semmit sem ér, mert az esetek nagy részében szándékosan elfelejtem az előző leckét, amit nekem tanított a magántulajdonról és a privát szférát ért sérelmekről. Mellettem nincs privát szféra. Megtanulhatta volna már, hogy felesleges minden szidalom, rontás, ráhatás, küzdelem, szitok, bűntudat keltés, lehangolás hiszen semmit sem ér. Talán a pillanat hevében amikor valami csoda folytán sikerül átérezni, hogy milyen paraszt vagyok vele szemben esetleg jelent valamit, de amikor elmúlik ez az abnormális érzés, újra a nemtörődöm, szeleburdi önmagam leszek. Hiszen ilyennek szeretnek. Milyen lenne már, ha nem önmagam lennék? A világ legszarabb alakja lennék. Nem mintha nem lennék az alapból is, de néha jó elhitetni magammal, hogy lehetek jobb is. Sőt jobb vagyok, mint a tegnap voltam. Főleg ha azt nézzük, hogy ma mennyivel több alakalommal csesztem ki másokkal, olyanokkal is akiket szeretek.
– Nem szabad. Tudhatnád, hogy nem tudok mértéket tartani és alkoholt megőrizni huzamosabb ideig. – egy kicsit elszégyelltem magam, mert volt ennek az egésznek egy hátránya, mégpedig az, hogy ilyen téren semmit sem érdemes rám bízni, de ezt tudta nagyon jól ő is, John is, meg a mi Csillag Patrick-unk is.
– Hihetetlen ugye? Tudtam én, hogy miért kell őt győzködni, hogy jöjjön. Vagyis igazából nem kellett olyan hű de nagyon ráerőltetni ezt az egész ötletet. Szerintem ő is élvezi, hogy itt lehet és velem együtt tanulhat. Mondanám, hogy neked is jönnöd kéne, de mindketten tudjuk mi a te álmod és a színpadon a helyed Myron mellett. – túl sokat papolok és ebből hihetetlenül az következhet, hogy valamit iszonyatosan próbálok kimagyarázni mindenféle mód nélkül. Talán jobban tettem volna, hogyha hallgatok és nem kezdek le feleslegesen olyasmit kimagyarázni, ami már azzal nagyobb gyanút kelt, hogy épp osztom az észt. Nem titkolok semmit. Vagyis ki tudja?
– Lehet, hogy elfelejtette magához venni, most még hasznos is lehet, hogy váratlanul érkezel. – mert John mindig olyankor megy, szerencsétlen egy helyzet, mit ne mondjak. De legalább több marad nekünk. Legközelebb talán bölcsebb lesz és itt marad velünk.
– Mindig ér valamit, csak nem mindig tűnik ennyire szembe a hasznossága. – javítom ki a nővéremet miközben én a térdeimre ereszkedve leül az ágy elé. Csak véletlenül nyúltam az ágyneműtartóhoz és döntöttem úgy, hogy kihúzom, árt ami nem árt alapon és csodák csodájára mit találtam? Na mit? Hát nem a nagy üres semmit az ágyneműjével az biztos.
– Ide csak egy lány jöhet be és ezt ő is tudja. – karba tettem a kezeimet és játszottam a megsértettet, de csak azért, hogy… nem is tudom miért, az ilyen és ehhez hasonló színjátékaim mindig váratlanul és önmaguktól jönnek. Kivettem egy erősebbecske szeszes italt az ágyneműtartójából és szépen visszatoltam utána. Kell a hely a padlón ugyebár. Ha már ilyen szépen idetelepedtünk az ágya elé. Már csak az imádság hiányzik és a könyörgés, hogy bocsássa meg Szent John Fitzgerald a gyarló és örökkön visszatérő bűneimet.
– Szeretnéd te kibontani? – Stormie felé nyújtom az üveget. Igen, ha John kérdezné akkor mosni tudjam a kezeimet és azt mondhassam nem én kezdtem meg, csak megtaláltam és a kettő között óriási különbség van. Na jó nem. Egy kicsit hátrébb húzódtam Stormie mellé. A térden ülés nem a legjobb módja annak, hogy az ember bűnöket kövessen el, de kit érdekel alapon a vállához simítottam a fejem. Mintha csak cirógatásra várnék. Pedig dehogy, csak a megfelelő alkalmat vártam, hogy ledönthessem őt a… lábáról. Mert nyilván nem elégszem meg azzal, hogy törökülésben van.

Szemet forgatok Stormie megjegyzésére. Nyilván nekem kell JF és én akarom kisajátítani őt. Amúgy meg nem. Bár ha jobban belegondolok. Nem.
– Persze, persze. – legyintek, pedig tudom, hogy ennek semmi alapja sincsen, hiszen ismer engem. Nagyon is jól ismer engem és tudja amit tudnia kell, amiről meg nem arról nyilván hallgatok. Van amit sokkal jobb mélyen elrejtenem és elzárnom előle, mert a végén minden rejtélyességem az ő szemében eltűnne, még akkor is ha ismer, ha egyszerre dobban a szívünk – olykor – mindig.
– Hidd el, én is örülök, hogy úgy döntött inkább lelép kitudja hová. Valószínűleg ha itt lenne, akkor több önkontrollal kellene rendelkeznem és nem szereztük volna meg a kincseit. – szándékosan nem hívom drágaságnak, mindketten olvastuk a mugli író Tolkien könyvét, az apró népekről és hűséges társaikról, akik hozzájuk csapódtak. Természetesen igyekszem nem hosszasan elmerülni a saját magam által kreált hülyeségeimben, inkább őt bámulom és sóvárgok utána. Az valamiért mindig sokkal könnyebben ment.
– Tudni akarod, hogy hívják? – felvontam a bal szemöldökömet és megengedek egy félmosolyt magamnak, kis sunyi módjára megjegyzem. Hogy elkezdjen azon gondolkodni, hogy vajon mennyi igazság alapja volt a nem olyan rég tett megjegyzésemnek, miszerint nem ismertem meg senkit sem.
– Stormie Wagtail-Graves. Ki más? Azt hitted, hogy más rajtad kívül bejöhet ide? Még szép, hogy nem! – a mutatóujjammal megérintem az orra hegyét, már csak azért is, hogy egy kicsit piszkáljam őt.
Természetesen közel húzódom hozzá, miért ne tennék így ha egyszer iszonyatosan, türelmetlenül, minden perccel egyre jobban és jobban vágyakozom az érintése után. De a csókja helyett, csak füstös ígéretet kapok arra az eshetőségre, hogy mekkora egy vadbarom vagyok már megint és miért nem élek már ezzel a helyzettel. Kitartóan álljuk mindketten a sarat, bár én már tudom, hogy nem sokáig és valószínűleg az lesz a legjobb ha elveszítem az épp eszem és engedek neki. Ahogy behunyja a szemeit és mosolyog, mosolyog rendületlenül érzem a magam köré felhúzott falak morajló rezdülését. Érzem, hogy meg fogok törni, hogy már nem akarok neki és magamnak se ellent mondani, mert… éhezem a szeretetére. Pontosabban a szeretetének minden egyes formájára. Vigyorogva hajolok fölé, amikor az érdekli őt, hogy bezártam-e az ajtót.
– Nem számít. Ide úgysem jönne be senki sem. Szerintem félnek tőlem annyira, hogy ne akarjanak az ajtó közelébe se jönni. Kivéve John-t, de ő nem most fog visszajönni. – rákúszom óvatosan a lábaira, majd feljebb haladok, de nem ereszkedem nagyon rá, még akkor sem, ha viszonylag pehelykönnyű súlyom van. Mielőtt azonban bármi rosszra gondolt volna, hozzábújtam a mellkasához, bármilyen csábító is volt most támasztani magam a karjaimmal és hagyni, hogy a hajtincseim előre hulljanak. A karjaiban biztonságban éreztem magam és újra gyereknek.

A vele eltöltött idő minden perce megér egy misét, egy áldozatot, egy csodálatba fektetett eseményt az életemben. Nem vágytam nagyra, nem voltak nagy álmaim, csak elérhetetlenek. Ez éppen elég ahhoz, hogy minden nappal – hogyha meg is kapom idővel amit szeretnék – egyre jobban sóvárogjak. Sóvárogjak valami olyan után ami az enyém, de igazából sosem lehet igazából az enyém, mert korlátok mögé bújva vizsgálom a világot és a világ is ilyenképpen vizsgál engem. Nem, természetesen eszem ágában sincs megbántani a világon a legkedvesebbet a számomra, éppen ezért nem is viccelődök olyannal, hogy feleségül vennék valakit – valakit aki nem ő – és boldogan élnék az illetővel, amíg meg nem halok. Valószínűleg el se jutnánk az öregedésig, ha a nővérem tomboló haragjának tűzével néznénk szembe. Persze néha hülyéskedek és úgy teszek mintha – néha tényleg meg is teszem – más is felkeltette volna az érdeklődésemet, de…
– Nem kell ide másik ágy, velem alszol és kész. – határozott voltam, rendíthetetlen és talán egy kicsit túl naiv, azzal kapcsolatban, hogy titokban tényleg itt alhat. Ábrándozni persze lehet.
Amint rá ereszkedtem a mellkasára és hozzábújtam megnyugvás fogott el – függetlenül attól, hogy én már valami egyebet terveztem gondolatban – olyan, amit nem szívesen engednék el, ha nem lenne muszáj és ha Stormie nem gondolja meg magát, valószínűleg még hosszú percekig így maradtam volna tetszhalottat játszva, utánozva az oposszumokat, mozdulatlanul és megnehezítve minden egyes pillanatot azzal, hogy nem cselekszem semmit sem. DE, Stormie-ról beszéltünk. Ő nem fog nyugton maradni és nem fogja hagyni sem, hogy megmeneküljek a lerészegedés elől. Megjegyzem nem is ő lenne, hogyha nem így tenne, ám ez már részlet kérdése. Tehát az ő jóvoltából helyet cserélünk. Bármilyen félreérhető pozícióba is helyezze magát, a varázsló fiának sejtenie kellene, hogy csak – még mindig – játszadozunk egymással és azt várjuk, hogy a másik mikor dobja be a törölközőt – valószínűleg az én kitartásom fog lankadni és én leszek az aki ezt megteszi. Grimaszolok egyet a kérésére mielőtt engedelmeskednék neki. Feljebb kúszom egy kicsit, hogy legalább az ágyam sarkának meg tudjak támaszkodni és csakis azután – nem is érdekel minek az árán – nyitom ki a szám, hogy whiskeyt önthessen bele, de ez nem jelenti azt, hogy szó nélkül fogom tűrni. Amikor esélyem van rá és sikerül lenyelni rendesen a belém töltött whiskeyt s, pont ő kortyolgat az üvegből megfogom a derekát.
– Ha a te jutalmad az én énekem lesz, mi lesz az én jutalmam? – kérdezem úgy mintha nem tudnám a lehető legártatlanabb ábrázatommal.

Ha az összes álmod összeolvad, vagy elhomályosodik és úgy érzed itt a vége akkor ne ess pánikba és ne kezdj el zuhanni lefelé. Miért? Mert az egésznek semmi értelme sincs. Főleg ha a legvégén ott lesz melletted a téged felemelő Vihar. Az én viharom Stormie, nyilván. Perpillanat nem érzek másképpen, nem akarok mást elképzelni magam mellett rajta kívül, egy másik nőt az életemben… te jó ég… Néha azt kívánom bárcsak ne a testvérem lenne, de aztán rájövök, hogy butaságot kívánok, kérek ha úgy tetszik. Teljesen más lenne az életem nélküle, az apáé is, sőt igazából szerintem az egész banda élete más lenne. Én valószínűleg nem énekelnék helyette, szóval a létezése egy olyan leírhatatlan öröm a számomra, amit csak a mostani meghitt és minden csak nem nyugodt pillanatainkban veszek észre igazán. Ilyenkor tudom értékelni a legjobban, hogy ő van nekem. Kettőnk közül azonban azt kell, hogy mondjam igyekszem nem egy tárgyként kezelni őt és nem kisajátítani őt, ellenben vele, aki véletlenül sem akar már jutalomfalat pillanatokat ajándékozni belőlem. Ilyenkor egy kicsit meglátszik, hogy ő az erősebb jellem, én meg csak úgy vagyok és kész, teszek az egész helyzetre, csak rá nem.
– Igen, szeretethiányom van és ha hiszed ha nem John-t nem áll szándékomban ölelgetni. Hogy imádom piszkálni az egy dolog, de a szeretetem az csak a tiéd. – mert a kisgyerek milyen ugyebár, addig feltűnősködik amíg a nagyok észre nem veszik őt s, én titkon vágytam erre. Nem a csillogásra és a színpadi figyelemre, hanem a szeretteim figyelmére és sajnos JF és Paddy is idetartozott, mert kénytelenek elszenvedni olykor a hülyeségeimet. Igen. Ahogy Stormie is teszi, de őt már igazi túlélőnek tudnám nevezni, mert…
– Attól függ mi volna az. – pillogok egyet-kettőt, mintha nem sejteném.
Nem mondom, hogy még képesek vagyunk meglepni egymást, de mindig kellemes, amikor valamelyikünk – rendszerint ő az első – utat enged a vágyainak és cselekszik ahelyett, hogy a másik tűrőképességét tesztelné.
Az alsó ajkába szívok, de csak gyöngéden egyelőre, nem tervezem elijeszteni őt magam mellől és valószínűleg nagyon kellene azon erőlködnöm, hogy ez sikerüljön. Átkarolom a bal karommal a derekát, a jobb kezemmel meg azon ügyködök, hogy szépen kivehessem a kezéből a whiskeys üveget és odébb tehessem. Szépen el kell felejtenie, azt, hogy engem öntudatlan állapotig leitat. Erre az éjszakára, hogyha homályosan is de emlékezni akarok, hogy az álmaimban majd újra átélhessem, amikor nincs mellettem.

Kíváncsian pillantottam rá, hogy minél inkább kifejezőbb legyen az arcom, amikor engem néz. Egyenesen utáltam, hogy nem lehetek a közelében szinte mindig, hiszen megnyugtatott, kihozta belőlem azt a mocskos állatot aki világéletemben voltam. Csak az ő kedvéért játszottam a szentet, aki sosem voltam, sosem lehettem, mert eleve másnak születtem, mint ő. Annyi volt talán a hibám, hogy nekem ezeket a tulajdonságaimat, vágyaimat mélyebben el kellett nyomnom magamban, azért mert féltettem a körülöttem lévőket.
De persze ez nem jelentette azt, hogy olykor nem engednék a kísértésnek, azoknak a gyönyöröknek amik az ő szenvedélyes közelében kerít a hatalmába. Megesik, hogy nehezebben engedek ezeknek a kísértéseknek, de végül, mindig ő győz. Ez a legrosszabb benne… talán. Attól függ, hogy melyikünk szemszögből nézzük a dolgokat, az övéből vagy az enyémből.
– Akarom, az összes be nem pótolt pillanatot. – suttogtam.
Természetesen tudtam, hogy most úgysem kapnék semmit abból, amit több heti vagy napos kihagyásoknak számítanak, de ha csupán a mai napra gondolok, akkor nyilvánvalóan a késztetésekkel teli pillanatokra gondolhatunk első sorban. Ami utána következik az már teljesen mindegy.
Örültem, tagadhatatlanul annak, hogy az üveget elengedte és elvehettem tőle. Nem állt szándékomban megtartani, hanem egyszerűen csak odébb tettem, hogy ne legyen útban és ne is menjen kárba, ha esetleg felborítanánk.
– Most nincs kedvencem. – pontosabban már nincs, de ezt csak azután döntöttem el, hogy sok kedvencemet kellett újra megjavítani, mintha új lenne és az addig volt mókás, amíg rá nem jöttem, hogy felesleges az egész. Neki nem lehet és nem is szabad ellenkezni, ezt már az évek során elég jól megtanultam.
Levettem az elszakított – most már – rongyot magamról és a fair play érdekében én se kíméltem az ő felsőjét. Bár szívesen utánoztam volna a ruha szaggatásban őt, inkább megfogtam az anyag szélét és ha együttműködő velem, akkor felhúzom a felsőjét és szépen kibújtatom belőle.
Nem mondtam semmit sem neki, pedig lett volna mit, hogy minden nappal egyre kívánatosabb és minden ellenkezésem megbukik, ha csak rám néz vagy hozzám ér. Inkább átadtam magam a pillanatnak, a vágyakozó felemet meg felszabadítottam és mindent rázúdítottam Stormie-ra. Akartam őt. Talán ezért is húztam magamhoz, hogy amíg össze préselődik a felső testünk, addig le tudjam művészkedni róla a melltartóját, ami még elrejti az ő csodálatos felső testét a szemeim és kezeim elől.

A vágyakozás egyszerre lehet felemelő és pusztító, attól függ, hogy melyik oldalát nézzük. Én direkt játszottam az elérhetetlent, ettől azt reméltem, hogy még nagyobb és kínzóbb érzést keltek benne. Hadd érezze csak milyen az, amikor ő nincs mellettem. Leszámítva azokat a napokat amikor megkapom amit szeretnék, az élet unalmas, főleg nélküle. Olyankor meg JF jön az ötleteivel és nekem nincs más választásom, mint kíváncsinak lenni és vele menni.
Bár megszabadítom a felső testét a felesleges ruhadaraboktól egy kicsit lebiggyesztem a számat amikor megjegyzi, hogy egyre fehérebb vagyok. Tudtam én nagyon jól az okát az egésznek, ez azért volt mert nem erőltettem le elég vért a torkomon. Legutóbb meg… Már nem tudom mikor volt legutóbb. Végső soron nem az a szándékom, hogy embereket ijesztgessek a hegyes fogaimmal és ott hagyjam a nyomát rajtuk.
Ellentétben Stormie-val az ő esetében ott akartam hagyni a fogaim nyomát a bőrén, hadd tudják meg, hogy ő az enyém és nem adom. Vagy legalábbis egy alternatív világban biztosan így van.
– Nincs stabil etetőm, egyre régebb óta táplálkozom annál rosszabb. – magyarázom el neki a helyzetet, amit szerintem enélkül is tud. Bár legszívesebben a húsába marnék, hogy csillapítsam a szomjam, helyette az alsó ajkamba harapok. Helyettem ott hagyja ő a nyomát a bőrömön. Inkább ez, mint az én harapásom.
– Ühm, de. – ennyi csak, ez minden ami kicsúszik a számból. Felesleges köröket futnunk, mindketten tudjuk mit akar a másik és lehetőleg azt is tudjuk, hogy most akarjuk.
Bár legszívesebben magam lökném az ágyra és venném le az alsóruháinkat is, meg kell adnom neki a lehetőséget, a gyöngéd és gyötrelmes pillanatnak, amit ő teremtett azzal, hogy egy időben kedveskedik, csókol s, én viszonozom, illetve az övem kicsatolásán ügyködik. Segítek neki. Sajnos mégsem tudom megállni. De ahelyett, hogy a saját nadrágomhoz nyúlnék, az övével kezdek el matatni, hogy minél előbb lehúzhassam róla vagy legalábbis kibújtathassam belőle.
– Bocsáss meg… – mélyen a szemeibe néztem, az a baj, hogy már nem igazán bírtam és bár megszoktam várni, megengedje most mégsem tudtam várni. Tudtam, hogy teljesen más miatt izgattam fel a vérét, de ha nem akartam túlságosan bántani őt, akció közben akkor most merényletet kell elkövetnem ellene. Csak egy kis vér kell, nem sok. Csak egy kicsi. Magamhoz szorítottam, hogy ne tudjon elszökni, de a karjait nem fogtam le, hogyha mégis gonosz akar lenni velem és el akarna tolni magától, akkor legyen meg a lehetősége rá. Mindig igyekszem aprókat harapni, hogyha fájna is, akkor minél kisebb területen fájjon neki. Ha nem ő lenne most mellettem valószínűleg nem óvatoskodnék ennyit a harapással. De róla volt szó. Ha őt meg is sértem, csak minimálisan akarom megsérteni. A bőréhez simítom a fogaimat, majd beleharapok, mintha valami gyümölcs lenne. Mondjuk vérnarancs.