First date

Jagger & Nate

Let's see the match

Nem szokásom kviddics meccsekre járni. Egész egyszerűen úgy vagyok vele, hogy a sportot játszani kell, nem nézni. Nincs kedvenc csapatom, vagy kedvenc játékosom, egyszerűen csak élveztem, amíg a Roxfortban játszhattam. És most mégis itt vagyok, a stadionban, ahol hamarosan elkezdődik a meccs. Pár barátom rángatott el az Akadémiáról, mondván rámfér a pihenés, és van egy felesleges jegyük a Falmouth Falcons mai meccsére, ugyan már, tartsak velük. Én pedig úgy döntöttem, mi veszteni valóm van? Valójában én is azt éreztem, hogy rámférne egy kis kikapcsolódás, mert az utóbbi időben mintha teljesen tompa lenne az agyam. Nem tudom, mitől... Minden esetre egészen jó kis figyelemelterelésnek ígérkezett egy meccs a haverokkal, és azt kell mondjam, még a jegyek is jó helyre szóltak. Be lehetett látni az egész stadiont, nem ültünk se túl magasan, se túl alacsonyan. A zsivaly körülöttem egyre nagyobb lett, már alig hallottam a mellettem beszélgető társaimat, pedig nagyon igyekeztem koncentrálni. Aztán egyszercsak elengedtem, és úgy döntöttem, nem akarok hallani semmit, csak nézelődtem jobbra-balra, miközben a bal kezemben tartott drazsés zacskóból szemezgettem a cukrot. Hallottam, ahogy a kommentátor öblös hangja betölti a teret, de hogy őszinte legyek nem túlzottan érdekelt, mit mond. Mint azt már említettem, nem túlzottan bilincsel le a sport nézése.
Aztán egyszercsak valami megváltozott körülöttem. Az állandó, szinte már monotonná váló zsivaly egyöntetű ordítássá - néhol sikollyá - változott, és én lenéztem a pályára. A csapatok éppen berepültek seprűháton az arénába, és a fülemet a szüntelen ordítás közepette megütötte egy mondat. Egy mondat, ami akkor sem tudta volna elkerülni a figyelmemet, ha a kommentátor csak suttogott volna, és nem pedig egy mágikusan kihangosított mikrofonba beszélt volna.
- És végül, de nem utolsó sorban, hatalmas ováció kíséretében foglalja el pozícióját az évtized legfiatalabb játékosa, a Falcons csapatának fogója, Jagger Lestrange! - üvöltötte a mikrofonjába a kommentátor...
- Hogy mi??? - kérdeztem vissza halkan, bár senki sem hallhatta. Felkaptam a fejemet a bambulásból, és mihelyst az óriási kivetítő felé fordítottam a tekintetemet, sikeresen kiejtettem a kezemből a drazsés zacskót. Egy pillanatra ledermedtem, ahogy megláttam a seprűháton repülő lány arcát, majd a mellettem álló barátomhoz fordultam.
- Mondd hogy hoztál kukkert! - kiáltottam a füle felé, majd ahogy egy széles vigyor kíséretében feltartott egyet felém, azonnal kikaptam a kezéből, és a szememre illesztettem. Szerintem soha életemben nem néztem kviddics meccset kukkerrel, annyira sosem érdekelt. Egy szempillantás alatt sikerült megtalálnom a látótérben Jaggert, és eszem ágában sem volt elveszteni a tekintetem előtt. A múltkori, Üst-beli találkozásunk óta először látom az arcát, és még ebből a hatalmas távolságból is érzem, hogy a puszta látványa melegséggel tölt el. De mi a frászt keres a pályán? Mármint oké, biztosra vettem, hogy nem bűnöző, na de hogy profi kviddics játékos... Merlinre, emellett a csaj mellett én egy senki vagyok.
- Nem is mondtad, hogy rajongó vagy, Nate! - kiabált a fülembe haverom, akitől a távcsövet kaptam, de én csak legyintettem egyet. Hogy lennék rajongó, mikor azt sem tudtam, hogy játszik? Az évtized legfiatalabb játékosa... Esküszöm, ebben a percben sajnáltam, hogy nem olvasok bulvárhíreket. Sem sport híreket. Ha tudtam volna... Mondjuk fogalmam sincs, mit tettem volna, ha tudtam volna.
A múltkori találkozásunk óta képtelen voltam kiverni őt a fejemből. Mármint újra, és újra feltör az emlék, ahogy hozzám ért, ahogy összeértek az ajkaink, és nem tudok ellene semmit tenni. Olyankor egyszerűen csak ülök, és bárgyú mosollyal bámulok ki a fejemből. Ami azt illeti, már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem láthatom. Erre tessék, itt van. Ez eszméletlen. Alig bírtam elhinni, hogy a lány, aki pár perc alatt elorozta a józan eszemet, az évtized legfiatalabb profi játékosa. De kénytelen voltam, mert kritály tisztán láttam az arcát a kukkerben, valamint rajta feszülő kviddicstalárt. Tényleg ő volt a pályán, és én életemben először érdeklődéssel kezdtem el figyelni a mérkőzést.

Jagger & Nate

Let's see the match

Miután az utóbbi napok során minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem, és lekössem a gondolataimat, hogy ne jusson minduntalan eszembe az a lány a kocsmából, és ezért is jöttem el a barátaimmal egy kviddicsmeccsre, nos nem kis meglepetés ért. A lány, akire épp nem akarok gondolni - mert miért tenném? - seprűháton és Falcons mezben repült be a pályára. Mondanám, hogy tök lazán vettem ezt a fejleményt, de ami azt illeti eléggé letaglózott, és teljesen összezavart.
Eleve azért igyekeztem kiverni a fejemből, több-kevesebb sikerrel, mert hisz csak egyszer találkoztunk, nem is ismerjük egymást, nem beszéltünk le újbóli találkát, arra meg vajmi kicsi az esély, hogy megint véletlenül fussunk össze. Így nyilvánvaló, hogy ami az Üstben történt, nem jelent semmit. Nem, akkor sem ha minden porcikám ennek az ellenkezőjét bizonygatja azóta is, valahányszor eszembe jut! És hát nem kifejezetten előnyös, ha egy egyébként racionálisan gondolkodó ember álmokból, és vágyakból felépített világba ringatja magát. Mert persze, tök jó lenne megismételni a múltkorit, de mégis hogyan? Semmi mást nem tudtam róla, csak a nevét... Nem küldözgethetek neki kéretlen baglyokat, mint holmi zaklató - már ha egyáltalán a bagoly képes lenne megtalálni pusztán a neve alapján... Így egyszerűbbnek láttam elengedni, és elfelejteni. Alapból nem megy túl könnyen, erre... Erre belibben egy profi mérkőzés pályájára mint a Falcons fogója. Nekem meg abban a pillanatban az agysejtjeim felmondták a szolgálatot, és egész meccs alatt semmi másra nem voltam képes, mint tartani a kukkert a szemem előtt, és tekintetemmel követni a mozgását. Fogalmam sem volt, melyik csapat hány gólt szerzett, nem figyeltem semmi egyébre, a folyamatosan fel-felhangzó kiabálás is csak valami távoli zsiballyá változott. Úgy követtem őt a tekintetemmel, mint ahogy ő üldözte a cikeszt egész játék alatt.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem ahogy cikázik a pályán, ahogy kicselezte ellenfele támadását, és ahogy egyszeriben - karom zsibbadásából ítélve, jó hosszú idő után - nekiiramodott, mikor megpillantotta végre a cikeszt. A meccs kezdetétől magamban szurkoltam neki. Mit csinált velem ez a lány? Én nem szurkolok egy meccsen! Mégis, órák óta csak görcsösen szorítottam a szememhez a kukkert, és figyeltem, hogyan szeli a levegőt. Mikor már majdnem elérte a cikeszt megfeszültem, és drukkoltam, hogy "gyerünk Jagger, mindjárt megvan...".
Abban a pillanatban egyszerre több dolog történt. A lelátótér nagyja üdvrivallgásban tört ki, ami megjegyzem még akkor is ízléstelen szerintem, ha tényleg elkapta a labdát. Pár ember hangosan felszisszent, ami tekintve az eseményeket reálisabb reakció volt. Én pedig, ahogy a gurkó nekicsapódott a lány karjának felugrottam a helyemről, és egy pillanatnyi habozás után rohanni kezdtem le a lelátóról. Útközben cikáztak a gondolatim. Mégis mi az istent csinálok? Komolyan képes leszek bejutni a játékosok számára lezárt részbe, a gyengélkedőbe? És ha igen, mégis miért? Egy lány miatt, akit egyetlen egyszer láttam, akit nem is ismerek, és aki talán már azt is elfelejtette, hogy létezem? Mármint komolyan. Persze, édes az a képzelgés, hogy talán ugyan azt a furcsa, és megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztük mindketten a múltkor, de Merlin szakállára, ez a lány egy híresség, feltehetően többszázezres rajongói táborral. Én meg csak... Én vagyok. Mennyi a reaális esélye annak, hogy eszébe jutottam akár egyszer is azóta? Hiszen valószínűleg akárkit megkaphatna, akire csak rápillant, majd pont én kellenék neki, mi?
És mégis, akármennyire is azt súgta a józan eszem, hogy maradjak nyugton, én csak rohantam, keresztül a stadionon. Induláskor fél füllel hallottam, hogy a barátaim megkérdezik, hova sietek ilyen gyorsan, de nem álltam meg válaszolni. Fogalmam sincs, mennyi idő alatt értem le a lelátóról, de egyszerre megpillantottam egy biztonsági őr-szerű alakot, hosszú, fekete talárban állni a játékos-bejárat mellett. Még nagyobb sebességre kapcsoltam, a pálcámat elő sem vettem, csak elrohantam mellette. Totális idiótának éreztem magam, de már mindegy volt, innen nincs visszaút, hacsak nem a biztonsági őr karjai, szóval csak szedtem a lábam, ahogy bírtam, és reméltem, hogy humánus embertipus az ürge, és nem küld rám semmilyen átkot, vagy rontást. Jelenlegi elmeállapotomban szerintem nem is tudtam volna védekezni.
- Hé! Azonnal gyere vissza kölyök, oda nem mehetsz be! - hallottam a hangját a hátam mögött, de még csak a fejemet sem fordítottam vissza. Egyenesen a gyengélkedő sátor felé rohantam, és csak akkor torpantam meg, mikor beértem.
Majdnem orraestem, olyan hirtelen álltam meg, és ahogy körülnéztem azonnal megpillantottam Őt. Na onnantól kezdve nem is voltam képes realizálni, van-e bárki más a helyiségben rajtunk kívül, csak lemerevedtem.
- Jagger... - szólítottam meg, és hirtelen még idiótábbnak éreztem magam, mint eddig. Mégis mi a frászt keresek itt? Mit várok ettől? Azzal, hogy iderohantam, minden létező szabályt ignorálva, valószínűleg csak azt érem el, hogy valami őrült, fanatikus rajongójának hisz majd.
- Láttam, mikor megsérültél, és... Fogalmam sincs mi ütött belém. Tudni akartam jól vagy-e. - hadartam el a feltörő gondolataimat, majd elszégyelltem magam.
- Ne haragudj, őrültség volt ide rohannom. Semmi keresni valóm itt... Csak... Mondd, hogy jól vagy, és elmegyek... - gondolatban azért hozzátettem, hogy "ha akarod", amiért még hülyébbnek éreztem magam. Esküszöm, ha kiderül, hogy már azt sem tudja ki vagyok, megfordulok, és engedem a biztonsági őrnek, hogy általa tetszőleges átkokkal halmozzon el.  

Jagger & Nate

Let's see the match

Azt hiszem, végérvényesen kijelenthetjük, hogy nem vagyok normális. Mármint az egy dolog, ha egy olyan lány után áhítozom, akit valószínűleg soha többé nem látok, de az, hogy ez a lány ráadásul még egy híresség is... Mentségemre szóljon, honnan tudhattam volna?  És mégis, hiába van bennem a negatív gondolat, hogy mekkora őrültség, amit teszek, egyszerűen képtelen vagyok kontrollálni a saját cselekedeteimet. Hiába zakatolnak a gondolataim egész úton azon, hogy sosem lennék elég jó hozzá, és hogy valószínűleg azt sem tudja már, ki vagyok, és a múltkori csak egyszeri alkalom volt, mégsem lassítok. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak rohanok, ahogy a lábam bírja, a szurkolók elől elzárt rész felé, mert tudni akarom, hogy jól van-e. Mert nem hagy nyugodni a gondolat, hogy végignéztem, ahogy egy gurkó nekicsapódik a karjának. Hogy valami baja esett. Egyszerűen azt éreztem, hogy látnom kell. Akkor is, ha közvetlenül azután, hogy megpillantom kirakja a szűrömet. Akkor is, ha az kell hozzá, hogy egy biztonsági őr leterítsen valami átokkal. Megjegyzem, teljességgel meglepett, hogy nem tette. Mármint, ha én lennék a biztonsági őr, és valaki, aki illetéktelen random elrohanna mellettem, biztos, hogy minimum egy kábító átkot rászórnék hátulról. Merthogy azért van ott, hogy ne menjen be senki, nem? Bár igazából, ennek köszönhettem, hogy eljutottam egyáltalán a sátorig, szóval annyira nem bántam. Méterekkel volt tőlem lemaradva. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan tudok futni.
Mikor betoppantam, és kibukott belőlem érkezésem oka, újra annak a zavart srácnak éretem magam, mint múltkor az Üstben, találkozásunk legelején. És idiótának. Egy óriási, hatlamas nagy idiótának. Komolyan, mégis ki az a gyökér, aki képes betörni egy stadion lezárt részébe, hogy lásson egy lányt, hogy éppségben van-e, aki talán látni sem akarja?
Annyira bebeszéltem magamnak az idefelé úton, hogy tuti nem akarna látni, hogy legalább annyira meglepett, mikor elnevette magát, és a mögöttem loholó őrnek a barátjaként "mutat be", mint mikor megláttam berepülni a pályára.
Mikor megnyugtat, hogy jól van, akkor vettem csak észre, hogy egész addig visszatartottam a lélegzetem. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a tüdőmből, és már éppen készültem, hogy betartsam, amit mondtam, és elmenjek, mikor közelebb lépett és átölelte a derekam. A szivem úgy kezdett zakatolni, mint a Roxfort Expressz szeptemberenként, arcomra mosoly kúszott, és gyengéden magamhoz öleltem, vigyázva a sérült karjára. Ezúttal tényleg nem akarom többé elengedni ezt a lányt! Egyszer megtettem, és azt hittem, sosem látom újra. Kezdem azt érezni, hogy az egész találkozásunk sorsszerű. A múltkori is, ez meg aztán pláne. Az én meccsre járási szokásaimat tekintve mégis mennyi az esélye annak, hogy pont egy olyan meccsre megyek el, amin ő játszik?
Mikor felnézett rám, és megkérdezte hoztam-e csokit, mélyen belenéztem a szemébe.
- Hogy őszinte legyek, volt egy zacskó drazsém, de elejtettem, mikor megláttalak berepülni a pályára... - vallottam be töredelmesen. - Meglepődtem... - lehetséges, hogy vágtam itt egy furcsa grimaszt, de rögtön az után vissza is tért a mosoly az arcomra. - Nem számítottam rá, mikor elindultam a meccsre, hogy találkozok még valaha veled. Most pedig nem volt időm megállni csokit venni. Üldöztek... - szemeimmel a távozó biztonságiőr felé intettem, de azon nyomban vissza is fordultam, mert egy pillanatot sem akartam elhalasztani, míg nézhetem. - Ha szeretnéd, futhatok még egy kört, és hozhatok... De most inkább csak ölelnélek még, ha nem baj. - Nem érdekelt, ki hallja a szavaimat, nem érdekelt, hányan, és kik vannak még rajtunk kívül a sátorban, számomra itt, és most, hasonlóképp az Üst-beli találkozásunkhoz, csak ő létezett.

Jagger & Nate

Let's see the match

Nem tudnám leírni mekkora kő esett le a szivemről, mikor odalépett hozzám, és átölelt. Rettegtem, hogy elzavar, hülyének néz, vagy fel sem ismer. Ahogy mellkasomnak döntötte a fejét, mélyen beszívtam az illatát, és megint éreztem azt a furcsa, egész testemet uraló érzést, hogy nem akarom elengedni. Hogyan lehet egy idegen lány közelsége ennyire jó érzés? Mintha hosszú éveken keresztül nem vettem volna levegőt, és most egyszerre ömlik be a tüdőmbe az oxigén.
Kimondtam amire gondoltam. Hogy ölelni akarom. Aztán valami megváltozott, éreztem hogy feszültté vállt a karjaimban, majd pár pillanat múlva el is húzódott. Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon, kirázott a hideg, és borzongás futott át rajtam. Oké, persze eleve arra számítottam, hogy elküld majd, na de az előbb még hozzám bújt... Aztán meg közli, hogy menjek el? Mert az apja leszedi a fejem, ha itt talál. Egy pillanatig visszhangzott a mondata a fejemben, és csak néztem az arcát. Láttam, ahogy kapkodja a szemét köztem és a bejárat között, nyilván azt várta, hogy az apja bármelyik pillanatban beléphet. Igaza volt. Eleve nem kellett volna ide jönnöm, de ő láthatóan mégis örömmel fogadott. Enyhén megfeszült az állkapcsom, és bólintottam. Továbbra sem tudtam levenni róla a szememet.
- Rendben - szólaltam meg végül. - Elmegyek, mert ezt akarod. De előtte valamit tudnod kell. Nem félek apádtól. Semmit nem tudna sem tenni, sem mondani, ami miatt kevésbé vágyna minden porcikám arra, hogy a közeledben legyek. - Átkoztam már magam néha a túlzott őszinteségemért, és jelen pillanatban úgy éreztem, ez is olyan pillanat, de nem tehettem róla, és nem akartam ellene tenni. Egyszerűen csak azt akartam, hogy tudja. Nyilván tudtam, hogy igaza van, hisz semmi keresni valóm nem volt a gyengélkedő sátorban, pláne ha jön a családja, megnézni, jól van-e. Csak egy idegen srác voltam, akivel egy kocsmában találkozott, ami nem túl biztos lábakon nyugvó alap ahhoz, hogy bemutasson az apjának. De attól még nem akartam elmenni. Attól féltem, hogy ugyan azt fogom érezni, mint legutóbb. Hogy soha többé nem láthatom. Nem akartam ezt az érzést, ami annyira őrjítő volt. Valahányszor rá gondoltam, és az Üstben történtekre, mosoly kúszott az arcomra, aztán rögtön utána elszomorodtam, mert azt hittem soha nem fog megismétlődni. Hogy örökre csak egy emlék marad. És most mégis itt álltunk, egymással szemben, és ő arra kért, menjek el. És aztán mi lesz? Hogyan találnám meg újra? Egyáltalán akarná, hogy megtaláljam?
Nem mozdultam azonnal, hogy elmenjek. Talán jól is tettem, mivel a következő kérdésével megválaszolta a gondolataim egy részét. Mikor megkérdezte, elmegyek-e az afterjükre, megdobbant a szivem: ezek szerint csak nem akar arra kárhoztatni, hogy örök időkre az emlékével kelljen beérnem. Legszivesebben azonnal rávágtam volna, hogy "igen, persze hogy elmegyek, kaja se kell, sör se kell, csak veled lehessek". De elbizonytalanodtam.
- Biztos szeretnéd, hogy elmenjek? Nem lenne gond? Úgy értem, most nem a csapattársaiddal kellene ünnepelned a győzelmeteket? - kérdeztem vissza, mielőtt reflexből rávágtam volna az igent. - Nem akarom elvonni a figyelmedet a barátaidtól. Másfelől persze nagyon szivesen mennék... Nekem már az is elég ha te ott leszel, másra nem vágyom.
Az az igazság, hogy miatta persze menni akartam arra az afterre, viszont legszivesebben csak kettesben akartam volna vele lenni. Jobban meg akartam ismerni, és erre nem a legalkalmasabb helyszín egy kviddics játékosokkal teli after party.

Jagger & Nate

Let's see the match

Tudtam, hogy igaza van, és ideje mennem. Tényleg nem féltem ugyan az apjától, de akkor sem kellett volna itt is most találkozzak vele. Eleve enyhén szólva korai, másrészt meg, itt se kéne lennem. Szóval, mikor Jagger elmondta, mikorra vár, és hova, némán biccentettem egyet, beleegyezésem jeléül, és elindultam kifelé. Ahogy a sátor széléhez értem, megálltam egy pillanatra, hogy előzékenyen beengedjek pár érkezőt. Feltételezem a családtagjait. Vissza akartam rá nézni, de nem tettem. Ha minden igaz, hamarosan újra láthatom, szóval most az volt a legegyszerűbb, hogy vettem egy mély levegőt, és elhagytam a gyengélkedőt.
A kifelé vezető utam hosszabbnak tűnt, mint mikor idefelé jöttem, valószínűleg, mert semmi okom nem volt a siettségre. Elhaladtam a strázsáló őr mellett, biccentettem neki, ha már megfuttattam, majd elhagytam a stadiont, és visszatértem az Akadémia kollégiumába.
Míg vártam az estét, egyszerre voltam izgatott, hogy egyáltalán elhívott, és újra láthatom, valamint ideges, hogy vajon a barátai mit fognak ehhez szólni. Őszintén, mindent elkövettem, hogy lekössem a gondolataimat: megpróbáltam tanulni, olvasni, aludni, tettem egy kört az udvaron, zenét hallgattam, de semmi nem jött be. Ahogy közeledett az este, egyre erőteljesebben püfölték az újabban bennem lakozó tündérmanók a gyomromat, és egyszerűen képtelen voltam megülni a hátsómon. Valójában már fél kilenckor Londonban voltam ennek köszönhetően, és csak utcáról utcára jártam a várost, hogy gyorsabban teljen az idő. Bolyongásom közben a muglik lakta városrész egy éjjel-nappali boltjában vásároltam egy hatalmas tábla csokoládét. Kész szerencse, hogy mióta nagyjából szabadon mozoghatok a világban mindig van nálam némi mugli pénz is. Pedig csak nézelődni mentem be.  

Pontban tíz órakor léptem be a taverna ajtaján, kezemben a csokival,amit méretéből fakadóan nem tudtam hová eltenni, és tekintetemet körbefuttattam a bentlévőkön. Azt mondta, mondjam, hogy Lestrange vendége vagyok, de nem kérdezte senki, szóval mikor megpillantottam az arcát a terasz egyik asztalánál, nemes egyszerűséggel elindultam arra. Úgy vonzott magához, mint fény a lepkét. Nagy bánatomra, most nem tudtam mindenkit kizárni a tudatomból rajta kívül, hisz a barátaival ült egy asztalnál, amitől rendesen meg is illetődtem. Szabad kezemmel a tarkómat dörzsölve értem oda az asztalukhoz.
- Öhm... Sziasztok... - köszöntem rettentően intelligensnek tüntetve fel magamat. Nem gondoltam volna, hogy valaha torkomon akad a szó, és öhmmögni fogok, és tessék, mégis itt vagyunk.
A következő mondat lényegesen egyszerűbben csúszott ki, mivel nem egy asztalnyi társaságnak, csak egyedül Jaggernek szántam, belenézve a szemébe.
- Hoztam neked csokit - emeltem fentebb a szerzeményemet, hogy ha eddig nem vette volna észre, biztosan feltűnjön neki, és elmosolyodtam. Most, hogy köszöntem a társaságának, megint kezdtek elhomályosodni a környezetemben lévő arcok, és mintha csőlátásom alakult volna ki hirtelen, csak őt véltem látni, szóval képtelen voltam nem mosolyogni. Egyszerűen majd kiugrottam a bőrömből, hogy itt van, láthatom, és még csak biztonsági őröket se kellett hozzá megfuttatnom.

Jagger & Nate

Let's see the match

Amennyire vártam ezt a percet, hogy újra láthassam Jaggert, éppen annyira voltam zavarban is, legfőképp az asztaltársaság miatt. Oké, nem kertelek, bevallom, féltem egy kicsit. Hálát adtam az égnek, hogy láthatóan Jagger éppen annyira nem érezte szükségesnek a bemutatásomat, mint én, mert nekem bőven elég volt a köszönés. Tulajdonképpen csak és egyedül miatta jöttem, és lehet, hogy ez rosszul hangzik, de jelen pillanatban nem érdekeltek a többiek. Ahogy az asztal tetején állva elnevette magát, mikor felemeltem a csokit, még szélesebbre húzódott arcomon a mosoly. Legbelül azt kívántam, bár örökké hallgathatnám a nevetését. Önkéntelen reflexből nyújtottam a kezemet, hogy lesegítsem az asztalról, bár magam sem tudom, hogy az udvariasság hajtott-e vagy hogy meg akartam érinteni. Teljes mértékben igazat adtam a "bolond" titulusnak, hisz mióta először találkoztam vele, mintha elment volna az eszem. A mai nap után meg pláne nem tudom maradt-e még valami a fejemben a rózsaszín köd mögött. De komolyan... Betörni egy épület lezárt részébe? Totál megőrültem.
- Ugyan kérlek, hisz ez csak egy tábla csoki. Bármikor szivesen hozok neked csokit. - Azt hiszem, elpirulhattam kissé, de szerencsére éjszaka van, és az ivók nem igazán a jó kivilágításukról híresek, szóval reménykedtem benne, hogy ő ezt nem látta.
Ahogy megfogta a kezem, és elindult egy félreeső rész felé, természetes mozdulatokkal követtem - nem nagyon kellett győzködni, hogy menjek már -, és éreztem, ahogy a melegség szétárad bennem az érintése nyomán. Az előtt, hogy vele találkoztam volna, sosem éreztem hasonlót. Mikor elég távol értünk az asztaluktól, és szembefordulva velem feltette az ugratásnak szánt kérdést, magam sem tudom, miért, szemrebbenés nélkül válaszoltam.
- Ami azt illeti, ez nálam mindennapos. Ez a hobbim, tudod... - Pillanatnyi hatásszünetet sem birtam tartani, mert azonnal elnevettem magam, annyira nem bírtam komolyan venni ezt a kijelentésemet. - Merlinre dehogy. Fogalmam sincs, mi ütött ma belém, sosem csináltam még hasonlót. - Bár minden vágam volt a szemébe nézni, és elveszni a tekintetében, mégis lesütöttem egy pillanatra a szememet, mikor a következő mondat kibukott a számon. - Csak meg akartam tudni, hogy jól vagy-e.
Mikor felém nyújtotta felkötött kezét, és már-már formálisan bemutatkozott széles mosoly húzódott az arcomra. Más esetben a bemutatkozásnál az ember megrázza, és enyhén megszorítja beszélgetőpartnere kezét, de itt és most ez nálam nem volt opció. Nem akartam neki fájdalmat okozni. Olyan gyengéden simítottam a tenyerébe az enyémet, hogy bőrünk éppenhogy összeért, nem szorítottam, nem ráztam. Beleborzongtam a gondolatába, hogy egyszer el kell engedjem a kezét, ahogy abba is, hogy valaha fájdalmat okozzak neki.
- Örülök a szerencsének. Nathaniel Yordmoon, első éves akadémista. - viszonoztam a bemutatkozást, és közben próbáltam elhessegetni a kisördögöt a fejemből, aki azt pusmogta, hogy vajon mit akarok én, egy tanárnak készülő, teljesen átlagos srác, ettől a gyönyörű lánytól, aki fiatalabb mint én, és már most sikeres. Tudtam mit akarok: meg akarom ismerni. Nem érdekelt, hogy kviddicsezik-e, hogy híres-e, számomra ő nem Jagger Lestrange volt, a kviddicssztár, hanem Jagger, a lány a Foltozott Üstből, aki ellopta a józan eszemet. Nem húztam el a kezemet az övétől, csak mélyen belenéztem a szemébe és mosolyogva hozzátettem: - Tudod, a foglalkozásodnál jelenleg milliószor jobban érdekel, melyik a kedvenc csokoládéd. Hatalmas ám a választék, és nehéz találomra választani, ha nem ismerem az ízlésed.

Jagger & Nate

Let's see the match

Minden alkalom, mikor közelebb hajol, és úgy beszél hozzám, mintha bizalmas dolgot osztana meg, bármily banális is legyen az - mint például, hogy kitől kapja általában a csokikat -, megdobban a szivem. Fogalmam sincs, miért, egyszerűen azt kívánom, bár minden alkalommal így beszélne hozzám: nekem suttogva a szavakat, mintha titok lenne, amit csak én hallhatok. Ugyan így reagáltam hát rá.
- Ne aggódj, köztünk marad. Nem köplek be a bátyádnál, hogy mástól is elfogadsz csokoládét, nem csak tőle. - És azt sem mondom el a bátyjának, bárki is legyen az, hogy engem mennyire boldoggá tesz, hogy van lehetőségem csokoládét adni neki. Ha csak azzal érhetném el, hogy lássam, hogy csokoládét veszek, minden percemet a boltok édességes pultjánál tölteném, és minden vagyonomat csak erre költeném. De azért kicsit remélem, hogy inkább magam miatt találkozna velem a jövőben újra, mintsem az édesség miatt. De azért hát nem árt tudni, milyen csokit is szeret igazán, ha esetleg mégis csak így érhetnék el újabb találkozót, tudjam, mivel készüljek. Meg egyébként is szívesen járnék mindenben a kedvében.
Imádom hallani a nevetését, önkéntelenül is egyre szélesebb mosoly kúszik az arcomra, és mélyen elraktározom a megosztott információt elmémben.
- Uh, az tényleg finom! - reflektálok a pisztáciás csoki gondolatára, és hirtelenjében meg is kívántam, de pechemre csak egy egyszerű tejcsokoládéval készültem a mai este. Na majd legközelebb! Feltéve, ha lesz olyan, és nem szakítanak el minket megint idejekorán, hogy elhívhatnám egy találkozóra.
Ahogy észlelem, hogy a pad felé orientálódik, gondolkozás nélkül követem, és letelepedek mellé, minél közelebb hozzá. Mosolyogva néztem, ahogy a fogával szenved a csomagolással, mígnem sikerült kibontania, és kuncogva megszólaltam.
- Ugye tudod, hogy szivesen kibontottam volna, ha szólsz? - persze az már az első találkozásunk alkalmával átjött, mikor kérdőre vont, miért siettem a segítségére, hogy talán ő az a tipus, aki jobb szereti egyedül intézni a dolgait, ezért nem is kaptam ki a kezéből a csomagolást. Ahogy a szám elé emelete a letört darabot, egy pillanat erejéig a csokira néztem, majd bele a szemébe. Ajkaimmal picit az ujjához is hozzáérve kaptam be a darabot, ha már elém tartotta, és elmosolyodtam. Megvártam, míg a kocka elolvad a számban, és csak aztán válaszoltam.
- Létezik ember, aki ne szeretné a csokit? - picit felvontam a szemöldökömet, majd sorolni kezdtem: - A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét,a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét,a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon. - szinte egy szuszra haradtam el majd elnevettem magam, és hozzátettem még egyet. - De a csokibéka a legjobb, kivéve, ha elugrál.
Hirtelen mintha komolyabb hangot ütött volna meg, és én fejemet picit félrebillentve vártam, hogy feltegye azt a fontos kérdését. Vajon mire lehet kíváncsi? Mikor azonban kkimondta, ismét elnevettem magam, mert ennél lényegesen fontosabb dologra számítottam, de megvontam a vállamat.
- Kocsma éppen akad, de néha nem árt kiszakadni az akadémia közeléből, nemigaz? Nomeg, aznap elég sokmindent kellett vásárolnom, azért mentem el az Abszol útig. Tudod, randevúra készültem... - bevallom egy kicsit szándékos volt a megfogalmazás, és lopva rápillantottam, sunyi mosollyal ajkaimon, míg azt a pillanatnyi hatásszünetet tartottam. - ... a fivéremmel. - Hogy őszinte legyek, hosszú ideje ő, Jagger Lestrange az egyetlen, akivel tényleg randevúzni akarok. És persze igazából szerintem már ez, hogy itt beszélgetünk a padon ülve is annak számít, valahogy minden perccel azt érzem, hogy még többet akarok belőle. Picit közelebb hajolva, összeszűkített szemekkel, és hamiskás félmosollyal folytattam. - Vagy, te talán bánod, hogy az akadémiához közeli kocsmák helyett a Foltozott Üstöt választottam az alkohol beszerzésére? Mert szerintem jobb helyre nem is mehettem volna aznap... - megint elvesztettem egy pillanatra a tetteim feletti kontrollt, és önkéntelen mozdulattal igazítottam meg arca mellett egy rakoncátlan hajtincset, megsimítva ezzel kissé orcáját.  

Jagger & Nate

Let's see the match

Visszagondolva az elmúlt évekre, őszintén nem tudom, volt-e valaha olyan lány, aki miatt teljesen megszűnt volna körülöttem a külvilág. Olyan lány, aki miatt elfelejtek mindent, hogy hol vagyok, hogy van-e más körülöttünk, hogy mennyi az idő, hogy mióta beszélgetünk. Mert jelenleg azt éreztem Jagger mellett, hogy mióta élvezhetem társaságát nem telt egy egy pillanat, és egyben eltelt az egész este. És mindez nem is érdekelt, csak hogy itt van, és velem beszélget, hogy hallhatom a hangját, a nevetését, láthatom a szemeit, az arcát, és érezhetem az illatát. És mindettől már az első pillanatban fellobbant bennem valami, a gyomrom görcsbe rándult, és csak annyit tudtam, hogy soha nem akarom, hogy ez a randi véget érjen.
Mikor a padhoz mentünk, leültünk, és ő a csoki csomagolásával kezdett vacakolni, kicsit még meg is lepődtem: vele még a csend is jó. Pár pillanat volt csupán, míg egyikünk sem szólt; őt lefoglalta, hogy kibontsa a csokit, engem pedig, hogy ezt mosolyogva végigszemléljem, és kontrolláljam az ösztönt, hogy segítsek neki, de nem éreztem azt, hogy ez a csend kínos lenne, vagy feszengésre adna okot. Egészen biztosan lefogadom, hogy korábban ilyen tuti hogy nem volt senkivel. Egyszerűen annyira természetes a közelsége, hiába, hogy alig tudunk egymásról valamit, mintha millió éve ismernénk egymást. Már azt sem éreztem, amit az első találkozásunk alkalmával, hogy zavarba jönnék tőle, sokkal inkább feltöltött, és melegített belülről.
Nem igazán tudom elmondani, mennyire vonzónak találom az önállóságát, a talpraesettségét, és az erejét. Mármint önmagában már az is nagy szó, hogy a sérülése után itt van, az meg hogy nem kér segítséget, még a csoki kibontásához sem... Jó, bevallom, a lovagias énem duzzogni kezdett elmém egy hátsó, eldugott zugában, de mindeközben őszinte csodálattal figyeltem minden rezdülését. És persze azzal a vággyal, hogy  bárcsak megérinthetném, most azonnal.
Ahogy az ujja hozzám ért, a pulzusom egy pillanatra felgyorsult, mintha lelassult volna az idő, és azt kívántam bárcsak ne az ujja és a csoki értek volna az ajkaimhoz, hanem az ajkai. Részben azért, hogy válaszoljak a kérdésére, hogy szeretem-e a csokit, részben pedig, hogy a saját gondolataimat legalább minimálisan eltereljem, hadoválni kezdtem a csokikról, és rossz szokásommal élve, talán túl sokat is beszéltem. Közben persze szemeimet képtelen voltam levenni róla, élveztem, ahogy egymás szemébe nézünk, élveztem, ahogy lepillantottam néha ajkaira, és igazából már baromira nem is érdekelt a csoki. De azt éreztem, vele mindegy, hogy miről beszélgetünk, egyszerűen minden jó.
Amikor a Bailey-vel való "randevúval" húztam egy kicsit, mert kíváncsi voltam a reakciójára, először csintalan vigyorral nyugtáztam, hogy egy pillanatra felszaladt a szemöldöke, és mintha feszültebb lett volna a testtartása, de szerencsére éppen időben fejeztem be a mondatot, így csak egy szemforgatást kaptam. Bevallom, pont ezt szerettem volna elérni a szóhasználatommal. Ám hamar meg is bántam, hogy húzni kezdtem az agyát, mert gyorsan visszakaptam, ráadásul nem is akár hogyan. Szavai nyomán kissé elfintorodtam és bólintottam egyet.
- Ha így mondod, akkor inkább soha nem is mutatlak be neki. Tekintve, hogy Bailey szeme - meghát igazából mindene -, majdhogynem a teljes tükörképem. Nem örülnék, ha lecserélnél rá - persze, reméltem, nem csak a két szemem miatt üldögél most velem itt a padon, ahelyett, hogy a csapattársaival bulizna, de azért veszélyes tud lenni, ha az embernek van egy ikertestvére, aki kiköpött mása. Gyorsan másfelé is tereltem a témát, burkoltan utalva rá, hogy remélem nem bánja, hogy a múltkor találkoztunk, miközben önkéntelenül megsimítottam az arcát. Ahogy arcát a tenyerembe simította, én egyre közelebb hajoltam hozzá, és mikor a kérdését feltette, a szívem zakatolni kezdett, majd' kiugrott a helyéről. De nem csókoltam meg azonnal. Kivételesen nem akartam ezt a pillanatot elsietni, mint a legutóbb. Homlokomat az övéhez érintettem, és mielőtt megtettem volna, amire - kérdéséből ítélve - mindketten éppen ugyan annyira vágyunk, válaszoltam.
- Ami azt illeti, azóta meg akarlak csókolni, hogy ma a meccs után berohantam hozzád a gyengélkedőbe... Azóta, hogy ideértem, és megláttalak az asztalnál ülni... Azóta, hogy elkezdtünk beszélgetni... - minden mondatrésszel egyre közelítettem ajkaimat az övéhez, mígnem már nem bírtam folytatni a mondatot, mert elértem a célt. Nem is akartam tovább beszélni, csak érezni akartam, amire vágytam, és ki akartam élvezni minden pillanatát. Minden vágyakozásomat beleöntöttem abba a csókba, közben simítva arcát, és testemmel is egyre közelebb húzódtam hozzá. Rettegtem, hogy ha véget ér a pillanat, megint olyan gyorsan eltűnik, mint legutóbb, ezért csak csókoltam, és csókoltam, ízleltem forró ajkainak édes ízét, és a végtelenségig igyekeztem húzni, hogy sose érjen véget.