Nem estem kétségbe túl könnyen. Rendíthetetlen "jöjjön, aminek jönnie kell" és "szarok bele, majd lesz valami" mentalitással fogadtam szinte mindent. Még csak jógáznom sem kellett ahhoz, hogy a belső békének ezt a magas fokát megtaláljam magamban - szép baleset lett volna, én meg a kikúrt jógagyakorlatok. Még az sem rendített meg igazán, mikor egy klubkoncert után az öltözőbe visszatérve egy vadidegen nőt találtunk a srácokkal a cuccaink között kutakodva, a kezében kötegbe gyűjtve mindannyiunk varázspálcája sikított volna segítségért, ha képes lett volna ilyesmire. A nő arcán valami megszállott vigyorral bámult ránk, a földön totál kiütve fekvő biztonsági varázsló megkötözött látványa pedig arra engedett következtetni, hogy kurvára nem lett volna jó ötlet tolni egy Harry Pottert és hősködni. Biztosan a pánik lett volna a leglogikusabb reakció, elvégre elvették a pálcámat, talán le akarták vágni a fejemet, hogy formaldehidben tartósítva nézegethesse egy kettyós minden este lefekvés előtt, de hát szarok bele, majd lesz valami, gondoltam, meg amúgy sem tudtam volna már sikítani, a hangszálaim így is az utolsókat rúgták a kétórás koncert után. Így hát őrült vendégünk első felszólítására leültem a földre, mint egy engedelmes kiskutya, már csak a várakozásteljes farokcsóválás hiányzott a képből. Szinte már láttam lelki szemeim előtt a középkori kínzási módszereket és a brutálisan perverz lázálmokat, amikre kényszeríthetett volna minket, de végül csak törökülésben helyet foglalt velünk szemben és kínosan keveset pislogva bámult bele az arcunkba. Egy hüllőre emlékeztetett, már vártam, hogy majd végignyalja a szemgolyóját (vagy olyat nem csináltak a hüllők, csak a mugli filmekben?), és közben kezdtem egy szürreális képzőművészeti kiállítás fő elemének érezni magamat. Megfordult a fejemben, hogy akár megpróbálhatnánk ártalmatlanná tenni, kicsavarni a kezéből a pálcát, elvégre mégiscsak egy zenekar állt szemben egyetlen őrülttel, de pálca csak nála volt és könnyedén lerobbantotta volna bármelyikünk fejét a helyéről, mielőtt még letepertük volna. Már vizionáltam magam előtt, hogy éjfélkor rituálisan feláldoz minket - bocs, Issac, nem írtam végrendeletet, de a tiéd mindenem, kölyök -, amikor az öltöző mágikusan elreteszelt ajtaján túl felharsant egy női hang. Először átfutott az agyamon egy "nabaszdmeg", azt hittem, társa is érkezett ennek a Manson-wannabe-nek, de elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy helyette felmentősereg érkezett. Ki gondolta volna, hogy egyszer örülni fogok egy öltözőnk előtt álló aurornak, pedig a fél zenekar úgy be volt állva, hogy világát sem tudta. Egy fokkal jobb, mint emberáldozattá válni vagy formaldehidben pezsgőfürdőt venni. Hát nem megmondtam, hogy majd lesz valahogy?
