Aranycsakra Ereklyetár - Vedhika Patil boltja és otthona

✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯

zokatlanul enyhe volt a februári reggel, Vedhikán mégis többedjére futott már át a hideg, ahogy háza előtt készült a találkozójára Roxmorts még szunnyadó főutcáján.
Még két perc volt a megbeszélt időpontig, és ő olyan türelmetlen várakozást érzett magában, ami egyébként egyáltalán nem jellemezte. Várta, hogy megismerje a fiatal férfit, akit már jóbarátai között tartott számon, holott személyesen még sosem beszéltek, de többhónapos levelezésük alapján tudta és érezte, milyen sok mindenben hasonlítanak. Mindemellett azonban ennek a mai találkozásnak nem csak az ismerkedés volt a lényege, hanem régóta dédelgetett tervének megvalósítása is, melyben Achilles lesz a segítségére…
Tulajdonképpen eredetileg emiatt írta meg neki első levelét, nem is remélve, hogy választ kap majd. Amikor azonban a srác érdeklődéssel reagált a kérésére, tudta, hogy egy hullámhosszon lesznek és hamar kialakult közöttük egy mindettől független baráti kapcsolat is.

Ha belegondol, furcsa, hogy egy gyógynövényekkel és bájitalokkal foglalkozó szaklap egyik cikke ismertette meg őket egymással, mikor tulajdonképpen emlékezett is rá a Roxfortból. Ha jól rémlik, három évfolyammal járt felette a srác… igen, negyedéves volt, amikor az végzős. Nem emlékszik rá, hogy valaha beszéltek volna egymással, de ez nem is csoda, hiszen nem egy házba jártak, ráadásul Vedhika akkor eléggé el volt foglalva a saját dolgaival és „képzeletbeli barátjával”.
Viszont mikor meglátta Achilles nevét egy, az érzékelés kiélesítéséről szóló tanulmányban, az újságban, melybe ő maga is publikált időnként, tudta, hogy a sors vezette elé ezt az embert.


Régóta dolgozott már azon az esszencián, amely képessé teszi rá, hogy megfelelő koncentrációval kiegészítve érzékelni tudjon valamit bizonyos emberekből, a hollétükről, hogylétükről, akármilyen távol vannak is tőle. Erősen hitt benne, hogy így képes lesz megtalálni édesapját és bátyját, vagy akár fényt deríteni iskolai évei alatt látomásaiban megismert barátja, Doe személyazonosságágra is.
Viszont tudta, hogy a cseppek hatása még akkor sem lesz teljesen kiszámítható, ha bíborszín, éjkék és fekete gyertyákból kirakott körben permetezi őket szét. Nem tudhatta előre, ha sikerül is kellően koncentrálnia az irányított látomásra, vajon milyen formában kap jelet a célszemélyekről. Vajon képként látja maga előtt, hogy néznek ki, hol vannak, esetleg hangokat hall, akár beszédfoszlányok, akár a környezetük hangjainak formájában, esetleg csak rájuk és otthonukra jellemző illatok, szagok éreztetik majd magukat…? Na, ezért vette óriási hasznát egy olyan varázslónak, aki rendkívül éles és kifinomult hallással és szaglással rendelkezik, és könnyedén kiszűr olyan, adott esetben kulcsfontosságú dolgokat ezekből az információmorzsákból, amikre ő maga valószínűleg sosem lenne képes.

Tudta, hogy barátja nem puszta önzetlenségből segít neki, de ezt nem is várta el. Tisztában volt vele, hogy Achilles nem ismeri édesszüleit, bár nem tudta, vajon szeretné-e tudni, kik is ők valójában. Azt viszont pontosan tudta, hogy az életét megmentő kentaurok hogylétéről epekedve várja, hogy megtudhasson valamit anélkül, hogy megszegje kívánságukat és behatoljon a területükre.
Ha bájitalával és a szertartással segíthet a srácnak olyan információkhoz jutni, melyek megnyugvást, vagy legalábbis biztosságot adnak neki, akkor már örül, hogy elkészítette azt. Két legyet egy csapásra. Jobban mondva, hármat, mert mindettől függetlenül tényleg kíváncsi volt magára az emberre is, akivel, nos... egészen pontosan fél perc múlva kell találkoznia.



Mintegy óraműpontossággal ebben a pillanatban fel is tűnt egy alak az utca végén. Vedhika még egyszer libabőrös lett, ahogy a várva várt pillanat elérkezett. Igen, ez Achilles Rye volt. Külsejéről megismerte, azonban ha csak egy vak embert várt volna, nem tűnt volna fel neki, hogy a fiú nem lát. Teljesen hétköznapi magabiztossággal közeledett felé. Elmondása alapján tudta, hogy szagok, zajok és rezgések alapján érzi a körülötte lévő tárgyakat, élőlényeket, mintegy „belső szemet” formálva különösen fejlett egyéb érzékszerveiből.


Mély levegőt vett és őszinte mosollyal az arcán előrelépett, hogy most először nem papíron, hanem szóban üdvözölje ismeretlen ismerősét...

✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯

✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯

árom-négy háznyira az Ereklyetártól már tisztán érezte az intenzív, de elegáns szantálillatot, ami körbelengte a lányt. Tudta, hogy az új üzlet a Dervish&Durran varázslóbolttal szemben van, egyébként pedig pontosan ismerte Roxmorts minden négyzetcentiméterét. Roxfortos évei alatt rengeteget járt itt, időnként az iskola által szervezett látogatásokon kívül is, ha kedve támadt denevér alakjában csatangolni az éjszakában.
Határozottan lépdelt tehát Vedhika felé, még az sem tántorította el, hogy szinte harapni lehetett a levegőben terjengő feszült rezgéseket. Nem lepődött meg ezen, tudta, hogy hozzá hasonlóan a lány több okból is türelmetlenül várta a mai találkozót.


Visszaemlékezett a napra, amikor a bagoly meghozta tőle az első levelet, melyben különösebb kertelés nélkül segítségét kérte a szeánsz megtartásában. Először némi kétkedéssel állt a felvázolt tervhez és annak etikusságához, de végeredményben kinek árt azzal, ha segít barátjának megtalálni a családját, vagy titokzatos, ismeretlen ismerősét és ezáltal megnyugvást hoz az életébe? Ráadásul neki magának sem kellett a szomszédba mennie némi kalandvágyért és új dolgok, titkos bűbájok iránti érdeklődésért. Achilles is szeretett kísérletezni; saját fejlesztésű varázsigéjének köszönhetően például a könyvek, jegyzetek, és a neki küldött levelek felolvasták magukat, utóbbiak olyan hangon, amilyen hangulatban az üzenetek írója megalkotásuk pillanatában volt. Persze gyanította, hogy a lány ennél eggyel megkérdőjelezhetőbb vizekre is evez időnként, új dolgok létrehozása terén, de ez nem tántorította el, legalábbis egyelőre semmiképpen.

Kíváncsiságát elmélyítette természetesen az a lehetőség is, melynek köszönhetően ő is megtudhatna egy s mást a Kolóniáról. Vajon Luchtenus jó egészségnek örvend? Hány gyermeke születhetett azóta Dianusnak és Étaine-nek…?



Gondolataiból felocsúdva, a lány elé lépett. Lélegzete hangjának irányából és a testéből áradó energiák segítségével egy pillanat alatt megkereste a tekintetét és egyenesen a szemébe nézve szólította meg:

- Szia, Vedhika! Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek! Megengeded…? – Amennyiben a lány nem húzódik el, kezeivel alig pár másodperc alatt finoman végigsimítja arcát és haját. Finom, de karakteres vonások, olyanok, amik megfelelnek a manapság divatos szépségideálnak. Dús, hosszú haja van, egészen biztosan sötétbarna, sőt, talán fekete. Az érintésére arcizmai minden igyekezete ellenére is finoman összerándulnak, nem képes nyugalomban tartani őket; valóban feszült típus, és úgy tűnik, nem mosolyog túl gyakran. Részben ismerte az okokat, amiért ilyen szép és értelmes fiatal nő létére mégsem magabiztos derűt érez benne, a további okokra pedig talán fény derül majd barátságuk elmélyülésével.

- Köszönöm, hogy vendégül látsz – teszi még hozzá feszültségoldásként, barátságos félmosollyal. - Valószínűleg kényelmesebb szállásom lesz így, mint a Szárnyas Vadkanban lett volna. Habár jól kijövök a fura szerzetekkel, legutóbbi ottjártamkor az egyik mellettem lakó éppen ott lelte halálát, mikor éjszaka megmarta a gardróbjában rejtegetett bébi mantikór, míg a másik szomszédom, azt hiszem, már eleve halott volt, habár ez nem gátolta meg abban, hogy megpróbálja kilopni a táskámból a galleonos erszényem…

✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯