Elérhetetlennek tűnik az az idő, amikor a fiammal csak kettecskén éltünk a feleségem nélkül, mintha nem is létezett volna, mert akárhogyan igyekszem felidézni az arcvonásait, nem tudom. Minden egyes pillanatot most már csak Anastasia-nak szentelek, még álmomban is őt látom és ha ez nem lenne elég, akkor nyilván minden egyes pillanatban mosolyogva, boldogan akarom őt látni. Ezért is teszek meg mindent azért, hogy ő boldog legyen. Pontosan ezért mertem előhozakodni a lehető leglelkesebben a randevú ötletével. Neki is kell egy kis kikapcsolódás alapon és talán ha elszabadulunk egy kicsit a gyerekeink szemei elől akkor beszélgethetünk, bármiről amiről csak ő szeretne. Mindig próbálok nagyon bizalmasan fordulni felé, mert most ő az én lelki társam, a szerelmem, az elválaszthatatlan párom jóban és rosszban. Kérhetek ennél többet? Persze, hogy nem. Vagyis de, mert szeretném ha… mit is szeretnék? Felvenni a legszebb zakómat, hogy csak úgy sziporkázzak az erőtől, büszkeségtől és szerelemtől nem utolsósorban. Milyen lenne már, ha nem lennék boldog a bőrömben? Éppen ezt szeretném ha ő is látná rajtam. Hogy kisfiú módjára minden egyes pillanatban elalélok ha elhalad mellettem a konyhában, amíg én úgy teszek, mintha újságot olvasnék, pedig már régen nem érdekelnek a hírek. Most persze nem a konyhában vagyok és nem is az újság mögé próbálom elrejteni a vágyakozással teli fejem. Mióta ilyen őrjítő a szerelem? Indulás előtt megnéztem magam a tükörben, hogy a külsőm tökéletes lehessen és levehessem a lábáról Anastasia-t. Ja várjunk, azt már megtettem nem? Szóval én már készen voltam és nagyon-nagyon vártam, hogy Anastasia is lesétálhasson a lépcsőn és ragyogjon a szépségétől. Megigazítottam az ingem gallérját, hogy minden a legnagyobb rendben lehessen és semmi kivetnivalót ne találjon bennem. Nagyon csalódott lennék, ha csalódnia kellene bennem. Aztán amikor megjelent csak figyeltem őt és minden mozdulatát, ahogy lefele haladt a lépcsőn egészen hozzám. – Ma is csodásan festesz. – mint minden egyes nap, tehettem volna hozzá, de akkor talán túlságosan is nyálas lettem volna, azt meg nem nagyon akartam. – Azt javaslom induljunk mielőbb, reménykedjünk abban, hogy nem adták át másnak az asztalunkat. – természetesen csak viccelődöm, igyekszem oldani a bennem lévő feszültséget, mert tényleg azon kattogok, hogy a ma esténk rendben legyen.
Remélem tetszeni fog, majd lesz jobb is.
Szeretném ha erre az estére boldogan gondolna vissza, amikor tényleg csak kettesben voltunk és újra olyan lehetett, mint a találkozásaink legelején. – Emlékszel amikor elkezdtünk találkozgatni egymással? Gondoltad volna, hogy ideáig jutunk? – kíváncsiskodtam teljesen ártatlanul, amikor a kabátját akartam ráadni, ne fázzon meg nekem. Ha készen áll, akkor indulhatunk is. Csak azt remélem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de tényleg.
Az Oliverrel valló élet jobb, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni magamnak és a lányaimnak egyaránt. Egyenesen tündérmesébe illő lenne, lenne, ha nem itatnám őt szerelmi bájitallal. Az egész szituáció szörnyű, úgy ahogy van, de eddig nem tudtam rávenni magam arra, hogy befejezzem és színt valljak. Rettegek attól, hogy elveszítem, és én vagyok a legönzőbb ember a világon, hogy ennyire belegabalyodtam a saját hazugságaimba. Szeretem őt. Annak ellenére is, hogy tudom, hogy ő valószínűleg sosem tudna viszont szeretni bájital nélkül. Húzom az elkerülhetetlent, még, csak még egy picit próbálom beleélni magam abba, hogy ez akár valóság is lehetett volna egy egészen más életben. Már viszonylag hosszabb ideje nem volt lehetőségünk kettesben lenni, ezért, amikor randira hívott, habozás nélkül belementem. Ki kell használnom minden egyes percet, amíg még megtehetem, még akkor is, ha csak hamis álmokba kergetem magam, és egy nap kénytelen leszek felébredni ebből az álomból.
Úgy tervezem, hogy ha már Oliver volt olyan kedves, hogy elhívott, annyi a minimum, hogy én is kiteszek magamért. Nem kifejezetten vagyok az a típusú nő, aki órákat tölt el a készülődéssel, és ez most sincs igazán másképp, annak ellenére sem, hogy tényleg igyekszem kihozni magamból a maximumot. Sietős léptekkel megyek le a lépcsőn és egyből széles mosoly jelenik meg az arcomon, a férfit látva. Az utolsó pár lépcsőfokról szinte leugrok, hogy minél előbb odaérjek hozzá. Mint egy szerelmes tinilány... - Te sem panaszkodhatsz. - Viszonzom a bókját és adok az ajkaira egy viszonylag rövidebb csókot, amolyan üdvözlésképpen. Félő, hogy ha ebbe jobban belemerülnék, akkor nem mennénk sehova. -Jó, menjünk. - Bólintok rá a szavaira izgatott mosollyal, és hagyom, hogy elkényeztessen és rám adja a kabátomat. - Persze, hogy emlékszem. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. - Mondom egy gyengéd mosollyal. - Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. - Igazat mondok: tényleg nem gondoltam akkor még magamról, hogy ennyire mélyre fogok süllyedni. Oliver megérdemli az igazi boldogságot, én pedig jelenleg elveszem ezt tőle. Egy egészen rövid pillanatra szomorúság suhan át az arcomon, de aztán hamar visszatér a mosolyom és belekarolok. - Menjünk. - Szorítok rá gyengéden a karjára bíztatásképp. Mostantól nem akarok az este további részében a rossz döntéseimen emészteni magam. Egyszerűen csak élvezni akarom azt a kevés együtt töltött időt, ami még megadatott nekünk.
Vendég
Szer. Ápr. 21, 2021 9:18 am
Anastasia & Oliver
Leírhatatlanul iszonyatosan és belül felperzselően izgatott voltam, mert végre van egy kis időnk egymásra, vagy legalábbis találtunk alkalmat arra, hogy kettesben legyünk. Nem voltam túl erőszakos a kérésemet illetően, de kijelentettem neki, hogy nemet nem fogadok el válaszul, már csak a mihez tartás végett is. Szüksége van egy kis lazításra. Látom, hogy mennyit foglalkozik a munkájával, éppen ezért kell kikapcsolódnia egy kicsit. Nekem is szükségem van rá, éppen ezért ahelyett, hogy valamit a ház körül barkácsolnék és tudomást sem vennék Anastasia-ról, pont az ellenkezőjét teszem. Talán meglepetésként érte őt az ötletem, de bevallom már nagyon hiányoztak a kettesben töltött vacsorázások, beszélgetések a gyerekeink nélkül. Mindhárom kedvére beleszól a témánkba, Daniel leginkább lehurrogja az egészet, a lányom meg… őket nem szoktam figyelni és fenyíteni sem. Akivel mostanában több gond szokott lenni, az úgyis a fiam, nem értem még mindig, hogy miért. Sosem volt ilyen, nem is tudom milyen.
De ettől függetlenül tudom, hogy nem lehetek csalódott, jobb képet kell vágnom a mai estén, elvégre minden csak rólunk fog szólni. Elterveztem, nem lehet másképp. Legszívesebben a karjaimba zárnám őt, amikor visszacsókol, de valószínűleg akkor meg lefújnám az egészet és arra kérném, hogy piknikezzünk odakint a csillagos ég alatt. De talán majd máskor. Esetleg legközelebb. Mindig van legközelebb. – Örülök, hogy most itt vagy mellettem. Nem is tudod elképzelni, milyen unalmas lenne nélküled. –valójában azt akartam mondani, hogy magányos lennék, de azt persze nem akartam ennyire nyilvánvalóan kimondani neki még akkor se ha tényleg erről volt szó. – Menjünk. – egyezek bele végül én is.
Már régebben is megtetszett a Laurea hotel étterem része, ezért hoztam el ide Anastasia-t. Azt szerettem volna, hogyha ő is megkedveli, hogyha valami békés emlék köti őt ide. Csak a csodálatára vágytam. Semmi egyébre. Nem, hazudok. A szerelmét akartam. Hiszen mindig csak a szerelmét akarom. A legelején is a szerelmét akartam, csak akkor még nem tudtam, hogy ennyire fájdalmas lesz ez az egész.
Remélem tetszeni fog, majd lesz jobb is.
– Ez lesz a mi asztalunk. – magabiztosan húzom ki neki a széket és hagyom, hogy helyet foglaljon. Már évek óta ide járok, vagyis nem… Nem olyan régen. Bár ahogy telnek az évek, már lehetett az régóta is. Nem tudom pontosan. Lényeg, hogy ismernek itt és mindig ezt az asztalt kérem. A kilátás miatt, mert az ablak mellett van és ha besötétedne, akkor tökéletes rá látást nyújt az éjszakai égboltra. – Tetszik a hely? – kíváncsiskodtam miután én is helyet foglaltam vele szemben az asztalnál és mivel el sem akartam engedni őt, gyöngéden megfogtam a kezét. – Van bármi amit szívesen kérnél most? Mit szólnál ha előbb italt kérnénk elöljáróban, amíg az ételt várjuk. – kérdés hátán kérdés, ez is csak az izgatottságom miatt van.
Nem tudom megunni az együtt töltött időt, és mivel nem sokszor van lehetőségünk arra, hogy igazán kettesben legyünk, ezért még inkább értékelni szoktam azt, amikor erre alkalmunk adódik. Eszembe se jutott volna nemet mondani neki, amikor felvetette a randi ötletét, habár egyértelműen az értésemre adta, hogy amúgy sem fogadna el nemleges választ, ami akkor megmosolyogtatott, habár tudom, hogy csak azért ennyire… szenvedélyes ezzel kapcsolatban, mert még mindig a bájital hatása alatt áll. Attól tartok, hogy ennek a ténynek a súlyától soha sem fogok tudni megszabadulni, akármennyire is szeretnék. A tudatom mélyén mindig ott lesz, emlékeztetve arra, hogy vannak dolgok, amikre soha nem tudok majd büszke lenni. Pont ezért talán egy kicsit tovább is belesimulok az ölelésébe, mint ahogy az szükséges lenne, de tényleg nem tudhatom, hogy meddig tart még ez, hogy mikor döntök úgy, hogy képtelen vagyok ezt vele tovább tenni. Érzem, hogy közeledik ez a határ, akármennyire is próbálom minél távolabb űzni magamtól a gondolatot. Egy idő után az, hogy nem veszem figyelembe, nem fogja megkönnyíteni az elhatározást. - Ez igaz rád is. Nagyon fontos vagy számomra, és tudom, hogy nem mondom elégszer, de boldog vagyok, hogy az életem része vagy. - Mondom neki őszintén egy újabb csókot adva neki. Tényleg nem szoktam gyakran ezt hangoztatni, sosem a szavak embere voltam, főleg, ha az érzelmeimről van szó, hanem a tetteké, de szeretném, ha ezt tudná. Biztos vagyok benne, hogy később meg fog utálni, viszont én abban is biztos vagyok, hogy azután is szeretni fogom.
Végül sikerül elindulni, és el kell ismernem, hogy a Laurea hotel igazán szép hely. Ritkán van lehetőségem ilyen helyeket meglátogatni, akkor sem igen tehettem, mikor még Andrej kegyeiben sütkéreztem és mindent megtett volna értem, hiszen nyilvánosan soha nem mutatkozhattunk. Jó érzés ez… hogy valaki törődik velem, hogy valaki ennyire vágyik a figyelmemre és elismerésemre. Amint odaérünk az asztalhoz és Oliver kihúzza a széket, csak hálásan rámosolygok és leülök. Újra el kell csodálkoznom azon, hogy milyen szép ez a hely és a kilátás is páratlan. Egy pár pillanatig el is időzik az ablakon kívüli világon a pillantásom, de aztán hamar vissza is tér a figyelmem Oliverre. Nem akarok elszalasztani egyetlen percet sem a kettesben töltött időnkből. - Igen, nagyon. - Bólintok mosolyogva. - Annyi olyan hely van még, amiről még mindig nem tudok, ez is egy ilyen gyöngyszem. - Lesz szélesebb a mosolyom és önkéntelenül is összefűzöm az ujjainkat, élvezve, hogy közel lehetek hozzá. - Az ital jól hangzik. Esetleg fehérbor? - Kérdezek vissza, továbbra is kicsit úgy érezve magam, mint egy tinilány, aki éppen most esik túl az első randiján. - Bár ez függhet attól is, hogy mit rendelünk. Annyi választási lehetőség van, hogy nem is nagyon tudok dönteni. - Vallom be halkan nevetve, miután gyorsan átolvasom az étlapot. - Van valami olyan, amit különösen szeretsz, vagy tudsz ajánlani? - Kérdezem, miközben alig érezhetően végig cirógatom az ujjait.
Vendég
Hétf. Júl. 26, 2021 3:22 pm
Anastasia & Oliver
Nem tudom megmondani miért, de egy ideje féltem döntéseket hozni nélküle, az ő beleegyezése nélkül. Valamiért meg akartam felelni neki, az elvárásainak, azt szerettem volna, hogyha boldogan élne mellettem és ezért mindent – tényleg mindent – megtettem neki. Nem is akartam megmagyarázni még, hogy mi vezetett ehhez a gondolkodásmódhoz. Talán mindenki számára jobbnak tűnt. Szerettem magam körül a csendet, a békét és a harmóniát és az ugyanakkor egy kicsit ellentmondásosan a pezsgést is, amit akkor érez az ember ha olyasmivel foglalkozik, amit szeret. A sporttal. Csupán akkor érezheti azt az elevenséget, amivel gyerekkorától fogva született. Valamiért már nem tudtam érezni ezt az elkötelezettséget a sport iránt, nem tudom hová tűnt a kviddicsőrült Oliver Wood, de az holtbiztos, hogy szívesen beszélgetnék vele. Kár, hogy nem tudok. Csak elmosolyodom a megjegyzésére, miszerint én is fontos vagyok neki. Nem kezdtem el kételkedni abban amit mondott. Valóságosnak hatott minden egyes érintése, az elbűvölő pillantásáról nem is beszélve, amitől a fellegekben jártam. Nyoma se volt a régi jó öreg Oliver Wood-nak, aki hajdanán voltam. Hogy hiányzott? Daniel-nek biztosan.
Szerettem ezt a helyet, a maga módján valamiért most mégis úgy érzem mintha először lennék itt. Mindig rácsodálkozok a helyiség gyönyörűségére, a kristálycsillárokra, amik a plafonról lefele csüngtek, a ragyogásuk a pompáról árulkodtak, ettől függetlenül még mindig úgy vagyok vele, hogy ez a hely, minden galleon-t megért, ha Anastasia arcán mosoly honol amíg itt vagyunk. – Ha türelmesen kivárod mindent megmutatok neked amit látnod kell. – sosem titkoltam, hogy a közös jövőnket tervezem, még akkor is, ha ennek a boldogságnak a fiam kevésbé örült néha, ha olyan pillanat fogta el őt, amikor a nehézségeit osztotta meg velem, de nem hallgattam meg igazán, mert nem találtam és nem is kerestem igazán megoldást a problémáira. Pedig foglalkoznom kellett volna vele is. Végtére is, ő a fiam.
Remélem tetszeni fog, majd lesz jobb is.
– A Le Long Mensonge francia fehérbort javaslom kezdésnek, egyenesen Bordeaux-ból, kár lenne kihagyni. – az itallapon megmutattam neki, hogy melyik borra gondolok. Rögtön rendelni is fogok belőle egy üveggel, hogyha rábólint. – Van egy „Család kedvence tál” amibe bármit lehet kérni, rántott tengeri halszeletet, joghurtos pácolt sült csirkemell szeletet, zöldséges salátát, önteteket amilyet szeretnél, rántott gombát, hasáb krumplit és még sorolhatnám, amíg megjön az étvágyunk hozzá. – halkan elnevetem magam a végén. – Egy pillanatig sem kell aggódnod ha bizonytalan vagy valamiben, azért vagyok itt, hogy segítsek és támogassalak. – megsimogattam én is az ő ujjait, azt remélve, hogy ez esetleg segít. Ha még a pincér is erre téved és Anastasia-nak megfelel a javaslatom, akkor le is adhatjuk a rendelést. A várakozás tudom, hogy ennél sokkal hosszasabb lesz.
Az, hogy most itt vagyunk, segít elfelejtkezni arról, hogy milyen áron is jutottam el idáig. Csak erre az estére, talán képes vagyok elfelejteni azt, hogy Oliver szerelme nem valóság, talán csak egy estére, tehetek úgy, mintha mindez valóság lenne, talán most az egyszer, elengedhetem magam a közelében annyira, hogy legalább ezt az estét úgy tudjuk eltölteni, hogy nem árnyékolja be a gondolataimat az, hogy mit teszek vele nap, mint nap, csak azért, hogy biztonságban tudhassam a lányaimat. Nem tudom, hogy mennyi ideig fogom tudni ezt folytatni, hogy mennyit fog engedni a lelkiismeretem, ha egyáltalán létezik még olyanom, de jelenleg nem akarok aggódni se a múlton, se a jövőn, csak Vele akarok foglalkozni és a jelennel. A jövőre vonatkozó szavaira, mégis önkéntelenül is szomorúbbá válik a mosolyom. - Végtelenül türelmes vagyok. - Mondom végül csak halkan, és próbálok meggyőzőnek hangzani, de valahogy mégsem sikerül, hiszen tudom, hogy ez a pillanat nem fog örökké tartani. Nekem nem fog megadatni az a bizonyos klisés befejezés, amit a mesék végére szoktak odabiggyeszteni, az unalomig ismert “boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Nem, az én életem sajnos soha nem ebbe az irányba haladt, mintha csak a sors azt akarta volna, hogy tragédia legyen az életem forgatókönyve.
Nagy nehezen, de sikerül elhessegetnem a borús gondolataimat, és az őszintébb, boldogabb mosolyom is visszatér az arcomra. - Tökéletesen hangzik mind a kettő. - Bólintok rá egyből a javaslataira. Igazából… nem is emlékszem, hogy valaha lettem volna ilyen helyen, vagy egyáltalán bárki is elvitt volna vacsorázni… Az első szerelmem nyilvánvalóan nem tehette meg azt, hogy nyilvánosan mutatkozzon velem, Andrejjel pedig ugyanez volt a helyzet. Egyáltalán voltam valaha igazi randin mielőtt Oliverrel találkoztam volna? Azt hiszem, nem… - Legyenek ezek. - Döntök végül mosolyogva, élvezve azt, hogy átadhatom neki a döntést, még akkor is, ha ilyen apróságról is van szó, mint a vacsora és ital rendelés. Most is csak az én kedvemben akar járni, hála a bájitalnak, de jó látni azt, amikor meg-megjelenik a valódi Oliver is, akibe beleszerettem. - Igen… tudom, hogy számíthatok rád. - Mosolygok rá újra. - Mesélj, mi újság a csapatoddal? - Kérdezek rá arra a témára, amiről tudom, hogy szívesen beszél, és most szeretném én hallgatni a hangját, amíg megérkezik a rendelésünk. A kezét viszont egy pillanatra sem engedem el, szinte már-már olyan, mintha én lennék bájital hatása alatt és nem Ő.
Vendég
Szer. Okt. 27, 2021 10:18 pm
Anastasia & Oliver
Próbálom visszafogni az izgalmamat, de egyáltalán nem megy az ő közelében ugyanis képtelen vagyok rá. Annyira belelelkesültem pusztán csak attól, hogy rábólintott a javaslataimra, hogy mindjárt hátast dobok a székemmel. Sok olyan hely volt amit meg akartam még mutatni neki itt Angliában, hiszen alig látott valamit belőle, ugyan nem mindig volt időm csak rá, a versenyek és az edzések miatt, de most végre nem olyan nagy baj, hogyha nem felügyelem a Puddlemere United minden egyes mozzanatát. Régebben őszinte leszek, nem bíztam eléggé bennük, de mára már elfogadtam, hogy nem kell minden lépésüket árgus szemekkel figyelnem. Így több időm marad másra, például Anastasia-ra. Ha valakire akkor rá megéri időt szakítani, mert kellemes a közelében lenni, figyelni őt, fürkészni minden egyes pillantását és megpróbálni kiolvasni, hogy vajon mi járhat a fejében. Nem mindig járok sikerrel, ezt bevallom, de most nem is az számított, hogy mennyire van szerencsém kitalálni és mennyire nincs. Mellette minden egyes perc ajándék volt és ezt akartam valamivel kifejezni neki. Az lebegett a fejem felett, hogy nem búslakodnom kell a halott feleségem miatt és a múltban élni, hanem előre tekinteni és pozitívan gondolkodni a jövőről. Hogy ezt gyakran nem sikerült mindig elsőre megvalósítani? Oliver Wood vagyok, semmit nem adok egykönnyen fel, bármiről is legyen szó.
Remélem tetszeni fog, majd lesz jobb is.
Gondolkodás nélkül meg is rendeltem az említett fehér bort és a család kedvence tálat. Valójában nem is olyan lényeges az étel, ha már eleve Anastasia a társaságom. A semmiről is el tudnék vele beszélgetni, de egy idő után biztosan nagyon unalmas lenne és fárasztó. – Nem fogsz csalódni. Direkt egymáshoz passzolót választottam. Elvileg 500 éves recept alapján készítik el az ételünket. – jegyzem meg vidáman, bár lehetett az az évszám több is, nem igazán emlékszem már az ilyen aprócska részletekre, de feldereng, hogy mondtak valami ilyesmit. Lehet, hogy nem is erről, hanem egy másikról, de ki emlékszik ilyen dolgokra? Mostanában egyre nehezebben megy ez. – Őszintén? Egyszer fent, egyszer lent. Tudod, hogy megy ez a kviddiccsel. Nem lehet mindig ugyanaz a győztes sajnos. – sóhajtok egyet egy kicsit kellemetlenül. – Hamarosan azonban lehet, hogy új edző érkezik és talán vele a csapat is összeszedi magát. Sokat gondolkodtam azon, hogy elengedjem vagy sem Renshaw-t nyugdíjba de kénytelen voltam így tenni. Már századjára téveszti össze Ross-t Nettles-sel, pedig a két hajtó ég és föld. – mielőtt a kelleténél túlságosan belelkesülnék a kviddics témától megállítom magam és próbálom rövidre fogni. Nem Anastasia unalmát akarom növelni ugyebár. – Az Appleby Arrows elleni versenyre készül most a csapat, ha úgy tartja kedved elmehetünk szurkolni. – ennyit arról, hogy magamban tudom tartani a kviddics-őrületet.
Elérhetetlennek tűnik az az idő, amikor a fiammal csak kettecskén éltünk a feleségem nélkül, mintha nem is létezett volna, mert akárhogyan igyekszem felidézni az arcvonásait, nem tudom. Minden egyes pillanatot most már csak Anastasia-nak szentelek, még álmomban is őt látom és ha ez nem lenne elég, akkor nyilván minden egyes pillanatban mosolyogva, boldogan akarom őt látni. Ezért is teszek meg mindent azért, hogy ő boldog legyen. Pontosan ezért mertem előhozakodni a lehető leglelkesebben a randevú ötletével. Neki is kell egy kis kikapcsolódás alapon és talán ha elszabadulunk egy kicsit a gyerekeink szemei elől akkor beszélgethetünk, bármiről amiről csak ő szeretne. Mindig próbálok nagyon bizalmasan fordulni felé, mert most ő az én lelki társam, a szerelmem, az elválaszthatatlan párom jóban és rosszban. Kérhetek ennél többet? Persze, hogy nem. Vagyis de, mert szeretném ha… mit is szeretnék? Felvenni a legszebb zakómat, hogy csak úgy sziporkázzak az erőtől, büszkeségtől és szerelemtől nem utolsósorban. Milyen lenne már, ha nem lennék boldog a bőrömben? Éppen ezt szeretném ha ő is látná rajtam. Hogy kisfiú módjára minden egyes pillanatban elalélok ha elhalad mellettem a konyhában, amíg én úgy teszek, mintha újságot olvasnék, pedig már régen nem érdekelnek a hírek. Most persze nem a konyhában vagyok és nem is az újság mögé próbálom elrejteni a vágyakozással teli fejem. Mióta ilyen őrjítő a szerelem?
Remélem tetszeni fog, majd lesz jobb is.
