Trick or Treat

Nem szeretem a korai felkeléseket, főleg azért nem, mert most hétvége volt. A hétvégék meg általában az enyémek kellene, hogy legyenek. De ez a hétvége nem volt az. Ki volt az aki a tegnap lelkesen vállalkozott, hogy segít a nővéreinek, na ki? Persze, hogy én. Na jó, végül is jobb korán reggel letudni, mint bármikor máskor napközben amikor biztos valami mást akarok tenni. Fáradt voltam és még álmos is egy kicsit, de az biztos úgy nézhettem ki mint egy kis zombi akitől megvonták valamit. De érthető okokból kifolyólag én persze nem voltam zombi, pusztán úgy éreztem, kezdenek leragadni a szemeim és ahogy előre haladok elalszom. Na igen, aki azelőtt éjjel főzetet próbált ki az vessen magára. De nem az én hibám, hogy csak akkor van időm gyakorolni és kísérletezni. Ilyenkor biztosan nem zavarom a testvéreimet és ha valamit elrontok az adagolásban akkor az az én sajátos hibám lesz, nem pedig másé. A végén még azt fogják képzelik rólam, hogy valami mérget készítgetek nap, mint nap vagyis éjjelenként. Ami teljes mértékben butaság. Ezt persze más nem tudja és itt a gond. Könnyen kinézik belőlem, hogy hajlamos vagyok gonoszságokra a csínytetteim miatt. De nem. Egy hatalmasat ásítottam és a szemeimet törölgettem, amikor le kellett volna térnem a lépcsőkhöz és bumm. Álmosan szépen félreléptem a lépcsőn és azt a néhány lépcsőfokot már gurultam. Hasra estem. Szerencsémre szolgáljon, hogy az orromat nem ütöttem be és tényleg csak három vagy két lépcsőfok volt hátra, hogy leérkezzem. Ennyit a csendes leérkezésről az konyhába.
De persze nem sírhattam el magam, tiszta szégyen lett volna és amúgy is, már nagy fiú vagyok ahhoz, hogy semmim ne fájjon. Pedig a térdem azért egy kicsit még sajgott, biztos lehorzsoltam, de ugrottam egyet-kettőt és már mintha semmi sem történt volna. Oh pedig történt és az az ugrás se tett valami jót nekem. Ezért csak nyugodtan odasétáltam az asztalhoz és leültem egy székre. Ott vártam a nővéreimet, ők még biztosan fent vannak, de nem zavartatom magam. Tudom, hogy le fognak jönni, ha másért nem, akkor biztos hallották az imént a huppanást a padlón, amit produkáltam.
A lépcsők fele pillantok, így várva őket, hogyha megjönnek, akkor oda tudjak szaladni hozzájuk és a nyakukba ugorhassak, nem remélem azt, hogy elpanaszolhatom nekik, hogy mennyire béna voltam az imént, de abban reménykedhetek, hogyha mást nem egy ölelést kapok tőlük. Reggeli után terveztünk indulni, szóval már nagyon várom őket. Kíváncsi leszek, hogy miként alakul majd ma a napom velük. Érthető, nem?