Samuel Fornæss

Úgy gondolom, hogy egy embert leginkább úgy lehet megismerni, ha megfigyeljük a szokásait, vagy azt, hogy hogyan viselkedik váratlan helyzetekben. Ha meg szeretnél ismerni, akkor neked is csak ennyi a dolgod: hogy megfigyeld, hogyan reagálok, vagy milyen szokatlan szokásaim vannak, amik másoknak nincsenek.

¤ Hogyan kezelem a pénzügyeimet? Soha nem költök olyanra, amire nincs szükségem, és nem azért, mert nincs miből, egész egyszerűen csak úgy érzem felesleges költeni az örökségünket, inkább félrerakok mindent későbbre. Pontosan az a típus vagyok, aki magára szinte semmit sem költ, de másokra annál inkább, például ha a bátyámnak veszek ajándékot, akkor mindig kicsit túl is költekezek, olyankor abszolút nem gondolok semmilyen spórolásra. Azt viszont biztosra lehet mondani, hogy mindig lesz pénz a kincsestárban, amihez fordulhatok, ha valamilyen vészhelyzet állna elő.

¤ Nem élek semmilyen addiktív szerrel. Csak talán koffeinnel. Nem dohányzom, ritkán iszok alkoholt és általában véve egészségesen élek. Csak nagyon ritkán fordulok nem természetes anyagokhoz, például ha fáj a fejem, ami elég gyakran előfordul, akkor sem iszok fájdalomcsillapító bájitalt, csak akkor, ha már tényleg elviselhetetlen a fájdalom és inkább szenvedek egy sötét szobában, a takaróm alatt.  Az alkohol toleranciám is a béka segge alatt van, elég egy pohár tömény valamiből és már megérzem. Velem nem érdemes ivós játékokba kezdeni, mert nagyon hamar kidőlök, és épp ezért kerülöm is az ilyen szituációkat.  Elég három pohár nekem és már képszakadás van, ami szerencsére nem sokszor fordul elő, mert vigyázok, meg ha ilyen is lenne, akkor Frødo általában ott van, hogy vigyázzon rám.

¤ A reggeleim viszonylag érdekesen szoktak telni. Nagyon nehezen ébredek fel annak ellenére, hogy elég korán kelő típus vagyok, de hiába pattannak ki a szemeim mindig reggel hét előtt, kell egy jó óra, mire sikerül annyira összeszednem magam, hogy kimásszak az ágyból. Kell nekem az az egy óra ahhoz, hogy felfogjam egyáltalán, hogy ébren vagyok és ilyenkor konkrétan semmit nem csinálok, csak bambulom a plafont. Néha ez olyan mértékben fokozódik, hogy a bátyámnak kell végül kirángatnia az ágyból, ha észreveszi, hogy még mindig nem másztam elő a szobámból. Ha végül nagy nehezen sikerül magamhoz térni akkor jön a következő fázisa az ébredésnek: a kávézás. Miután kimásztam az ágyból az első utam mindig a konyhába vezet, ahol vagy zombi állapotban én csinálom meg mindkettőnknek a kávét, vagy Frødo, ha megunta a várakozást, és általában feketén fogyasztom az első adagot, mint egy shotot. A második adagot már sok tejjel és egy rakás cukorral fogyasztom el, akkor már viszonylag éberebb állapotban. Akkor már beszédre is képes vagyok, egészen addig nem. Mindig reggelizek. Mindig. Soha nem hagyom ki, még akkor sem, ha emiatt elkések.

¤ A napjaim az akadémián általában gördülékenyen telnek, mert szeretem azt, amit tanulok. Szeretem az órákat, aktívan részt is veszek bennük, de nem nevezném magam éltanulónak. Megvan a motivációm, de nem szeretek mások előtt szerepelni, ezért általában nem szoktam beleszólni az órák menetébe.  Inkább csendes megfigyelő vagyok, legalábbis az elméleti előadásokon. A gyakorlatokat kifejezetten szeretem, és könnyen tudok kapcsolatot teremteni másokkal. Mindig van valamilyen beszédtémám, és azt szokták mondani, hogy megnyugtató a jelenlétem mások számára. Barátságos vagyok, és hamar kötök barátságokat is, habár sosem megyek bele mélyebben, szinte az összes kapcsolatom felszínes. Nagyon keveseknek adatik meg az, hogy jobban beengedjem őket az életembe, mert nehezen tudok megbízni másokban és mindig tartok attól, hogy csalódnom kell. Ez főleg azért alakult ki így bennem, mert régebben jó párszor bíztam meg olyan emberekben, akikben nem kellett volna. Talán ezért is van az, hogy most már eljutottam arra a szintre, hogy egyedül Frødo az, aki igazán tudja milyen vagyok, míg mások előtt igazából csak azt engedem, hogy a felszínt kapargassák.

¤ Este mindig főzök valami vacsorát, és addig nem maradok nyugton, amíg a bátyám nem eszik rendesen. Kifejezetten szeretek főzni, és mindig változatos hozzávalókat használok, és igyekszem egészségesen, főleg mivel sokszor aggódom a testvéremért, hogy nem eszik rendesen. Ez kifejezett szokássá vált már nálunk, hogy Frødo akármilyen későn is érjen haza, én mindig meleg vacsorával várom és addig én sem megyek el aludni, akármennyire is tiltakozik néha emiatt. Tisztában vagyok vele, hogy ha én nem látnám el reggelivel, meg vacsorával, akkor tuti, hogy megfeledkezne a tápláló étkezésről, márpedig arra szükség van. A vacsora alatt általában meg szoktuk vitatni, hogy mi minden történt velünk a nap folyamán, ilyenkor általában én beszélek, de főleg csak azért, mert örülök, hogy velem van, és húzni akarom az időt, habár amikor látom, hogy fáradt, igyekszem visszafogni magam. Csak ez nem mindig sikerül.

¤ Az alvás nekem mindig nehezen megy. Nem tudnám pontosan megindokolni, hogy miért van ez, talán túlságosan gondolat jár a fejemben, vagy egész egyszerűen csak hiányzik az, hogy valaki velem aludjon, hogy valakit át tudjak ölelni, vagy hogy hozzá tudjak bújni valakihez… A lényeg az, hogy nagyon nehezen megy, hiába kelek fel általában korán. Van hogy egy-két órán keresztül forgolódok, és hiába érzem, hogy fáradt vagyok, nem megy az alvás. Az este az az időszak, amikor előjönnek azok a gondolataim is, amik a nap folyamán elmaradtak, amiket direkt elzártam, de amikor már egyedül vagyok az ágyamban, képtelen vagyok kizárni azokat újra. Amikor viszont elalszok, akkor úgy alszok, hogy szinte semmi sem tud felkeltelni, és nagyon élénk álmaim vannak. Amikre mindig emlékszem. Amikor a szüleink meghaltak, akkor rendszeresen voltak rémálmaim, ezek néha mai napig előjönnek, de már sokkal kevésbé, mint régebben.

¤ Kifejezetten szeretek mozogni, habár nincs olyan sport, amit kifejezetten preferálnék. A futást nem szeretem, főleg mivel akkor is egyedül maradok a gondolataimmal, ezért igyekszem mindig olyan mozgásformát találni, ahol az agyamat is lefoglalom, nem csak a testemet és az általában működni szokott. Kifejezetten szeretem a csapatsportokat, és jó is vagyok bennük, jól megy az, hogy összefogjak másokkal.

¤ Nagyon ronda kézírásom van. Szörnyű, csodálkozom, hogy a professzorok az akadémián képesek kisabilizálni, és osztályozni a beadandóimat. Mikor Frødonak hagyok valamilyen cetlit, ő is mindig panaszkodni szokott, hogy alig tudja elolvasni, azok pedig pláne firkáknak tűnnek, hála annak, hogy általában sietve írom le az üzenetet. Ezért nem is szeretek levelezni, szerencsétlen levelező társaimat nem irigylem. A másik ilyen dolog, amiben szörnyű vagyok, az a rajzolás. A pálcikaembernél leakadt a tudásom, képtelen vagyok ennél többet kihozni belőle, és a modern művészetet sem tudom értékelni, szerintem a pacsmagok és a foltok nem művészet, és nem tudom megérteni azokat az embereket, akik ezt ámulattal bámulják órákon keresztül.

¤ A szerelmi kapcsolataim hát… érdekesek. Nem érzem úgy, hogy valaha is szerelmes lettem volna, soha nem tudtam olyan mély kapcsolatot ápolni senkivel, hogy azt mondhassam szerelmes vagyok, és egyáltalán nem hiszek a szerelem első látásban. Felszínes kapcsolataim már voltak, nem is egy, ráadásul mindkét fél iránt érdeklődöm, a szexuális feszültség az mindig is megvolt, de ezek a kapcsolatok sosem tartottak egy-két hónapnál tovább, mert nem éreztem úgy, hogy ebből több is lehet. Néha úgy érzem, mintha ez a mély kötődés belőlem hiányozna, és kétlem, hogy valaha meg fogom találni azt a bizonyos igazit, főleg mivel mindenkit  Frødohoz, a tökéletes példához hasonlítok és egyikük sem képes azt felülmúlni. Szóval jelen állapotomban forever alone leszek, néhány kaland mellett, amikre nem igazán mondok nemet, főleg azért, hogy azt a bizonyos ürességet pár pillanatra ki tudjam tölteni, amíg élvezetet lelek másokban, vagy épp fordítva. Ez ideig óráig működik is, de sosem tart túl sokáig.

¤ Határozottan optimista vagyok, mindig a jó oldalát nézem a dolgoknak, és ez általában segít a körülöttem lévőknek is. Mindig hiszek abban, hogy a jelenlegi szituációnál lehet jobb, és habár képes vagyok elég földhözragadt lenni, de én vagyok az is, aki képes nagyokat álmodni. Mivel a múltban ezért már sokszor nagyot estem, mostanra már kicsit óvatosabban kezelem ezeket a dolgokat, de alapvetően nem változott a felfogásom, csak már nem álmodok olyan nagy dolgokat, amik után fájdalmasabb lenne a csalódás.

Érzem, ahogy a bátyám szorosan körém fonja a karjait, és ez az egyetlen dolog, ami segít abban, hogy még talpon tudjak maradni. Túl kicsi vagyok még ahhoz, hogy rendesen fel tudjam fogni, amit hallottam, de annyit még én is tudom, hogy a szüleink már soha többé nem fognak hazajönni. Amiből igazán érzem azt, hogy ez mennyire megrázó és rossz dolog az az, hogy Frødo olyan feszült, és néha az izmai megremegnek, annak ellenére is, hogy miattam próbál erősnek mutatkozni. Annyira váratlanul ért a hír, hogy jó pár pillanat múlva jutok csak el arra a pontra, hogy az arcomat a testvérem pulcsijába temessem és meginduljanak a könnyeim. Ennek a sírásnak köze sincs az eddigiekhez, amik általában mindig nagy drámával és krokodil könnyekkel jártak, legyen szó arról, hogy nem kaptam meg valamit amit szerettem volna, vagy éppen, mert elestem és lehorzsoltam a térdemet. Ez alkalommal nem azért sírtam, hogy figyeljenek rám, nem, a mostani alkalom a gyászé volt, amit habár még mindig nem teljesen sikerült felfognom, de érezve a bátyám feszültségét, tudom, hogy nem lehet jó.

- Anya és apa már nem fognak minket többé leszidni? - Kérdezem halkan, hosszabb idő elteltével, mikor a könnyeim áradata is megállt, de valamiért erre az egyszerű gondolatra újra megindulnak.
- Még ez is hiányozni fog. - Csuklik el a hangom és most már vissza se próbálom tartani az újabb könnyáradatot. Nem tudom, hogy mennyi ideig maradtunk így, de valamikor ez idő alatt sikerült álomba sírnom magam, és legközelebb amikor újra kinyitom a szemeimet az első dolog, amit látok az Frødo szintén könnyes arca mellettem. Közelebb húzódok hozzá és most én ölelem át szorosan kipislogva az égő szemeimből az újabb adag könnyáradatot, mert most itt az ideje annak, hogy erős legyek a bátyámért, ugyanúgy, ahogy ő tartotta magát előttem nem olyan rég.


-Frødo! Nézd, mit találtam! - Mutatom felé büszkén az egy évvel ezelőtti rajzomat, ami egy főnixet akarna ábrázolni, de ember legyen a talpán, ha ezt valaki bárki is kitalálja.
-Ez mi akar lenni? - Kérdezni igyekezve visszafojtani a nevetését, amikor a kezébe veszi a papírt, mire sértetten összeszorítom a számat. Látva, hogy ezzel azt fogja elérni, hogy életem végéig duzzogni fogok, inkább okosan úgy dönt hogy visszaadja a rajzot.
- Főnix. - Mondom csak azért is, és már hátat is fordítok neki, jelezve hogy most ezzel alaposan a lelkembe gázolt. Ez a “mosolyszünet” egészen addig tart, amíg észre nem veszek egy újabb érdekességet.
- Ezt figyeld! Ez tuti apáé volt, ő hordott néha ilyen nevetséges kalapokat, amikre még én is emlékszem. - Veszem fel az emlegetett tárgyat, majd nagy mosollyal újra  a bátyám felé fordulok és fel is rakom a kalapot a fejemre.

- Ugh… - A kalap alatt egyből eltűnik az egész fejem, és azzal sem számoltam, hogy ennyire tele lesz porral, pedig ha az ember beszabadul egy ősrégi padlásra, hogy titkokat fedezzen fel, ez elég kiszámítható lett volna.
-Azért ne fulladj meg. - Szedi le a fejemről a kalapot Frødo, most már határozottan nevetve rajtam, mire csak fintorgok és igyekszem kisöpörni a hajamból a port.
-Várj, segítek. - Mondja még mindig nevetve, miközben gyengéden próbálja kisöpörni a hajamból a maradékot.
- Szinte várom, hogy kiugorjon belőle egy nyúl. - Jegyzem meg újra a kalap felé sandítva, most már viszonylag portalanul.
-Régen gyakran csinálta ezt, hogy minket szórakoztasson, pedig már akkor is béna volt. - Erre már én is nevetek, és legalább egy rövidke időre sikerül elfelejteni azt, hogy már se ő, se anya nem része az életünknek.


-Samuel… jól vagy? - Kérdezi az egyik évfolyamtársam, de makacsságból nem válaszolok neki, helyette csak a szétszakított könyvemre meredek és próbálok felülkerekedni a dühömön. Tudom, hogy nem kedvelnek a többiek, mert én vagyok a fura gyerek, aki állandóan a bátyja nyakán lóg, de azért az, hogy így meg gyaláznak egy könyvet, az mégiscsak túlzás. Az viszont biztos, hogy ez alkalommal nem fogok a testvéremhez szaladni védelemért, mert már így is túl sokszor okozok neki problémát. Nem. Itt az ideje, hogy a saját kezembe vegyem a dolgokat. Olyan hirtelen állok fel, hogy a lány csak az utolsó pillanatban tud elugrani mellőlem.
-Ennél jobban már nem is lehetnék. - Vigyorodok el, amivel még inkább a frászt hozom szegény évfolyamtársamra, de eljutottam arra a pontra, hogy már nem érdekel mások véleménye.

Erősebben szorítom magamhoz a tönkretett könyvet, majd az újonnan jött elhatározásomnak hála, félelmet nem mutatva masírozok végig a folyosón. A tekintetemmel az elkövetőt kutatom, és mivel ez az állatfaj tömegben közlekedik, mert egyedül nincs elég töke ahhoz, hogy szembenézzen másokkal, hamar észre is veszem a barátai körében.
-Hé, Seggfej! Ezt ott hagytad! - Kiabálom neki, majd mielőtt meggondolhatnám magam, az előbbi adrenalintól vezérelve teljes erőből behúzok neki egyet. Körülöttünk, mintha megállt volna az idő: erre aztán senki nem számított, pláne nem tőlem nem, a visszahúzódó fura gyerektől. Még én magam sem. Meglepetten meredek az egyre inkább bedagadó kezemre, majd a vérző orrú állatra. A következő, amire emlékszem az egy közeledő ököl és a hirtelen képszakadás.

Amikor legközelebb magamhoz  térek, az első akit észreveszek, az Frødo aggodalmas arca.
- Jól vagyok. - Biztosítom a testvéremet egyből, felülve az ágyban.
- Azért néz ki így az arcod, mert jól vagy… Mégis mit gondoltál? - Kérdezi némiképp bosszúsan, mire csak gyengéden megszorítom a kezét.
- Megvédtem magam. - Húzom ki magam büszkén.
- Remélem láttad annak a baromnak az arcát is, olyan erősen ütöttem meg, hogy...
- Ja, azért tört el a kezed. - Vág a szavamba morogva, de én túl büszke vagyok magamra ahhoz, hogy sajnáljam azt, hogy aggódnia kell értem.
- Legközelebb majd kétszer is meggondolja, mielőtt megerőszakolná a könyvemet. - Magyarázom tovább, ragyogó arccal, mintha csak én lettem volna az egész verekedés győztese és nem én kerültem volna a gyengélkedőre ájultan.


-Ez így jó lesz? - Kérdezem a nagyitól érdeklődve, felé nyújtva a kanalat. Ő megkóstolja óvatosan a forró szószt, és elégedetten bólint.
-Nem is kell neked már semmit tanítanom. - Mondja mosolyogva, mire zavartan, de büszkén nevetek.
- Ugyan, mindig van mit tanulni, és szeretném, ha tényleg jól sikerülne, hogy meg tudjam lepni Frødót. - Keverem meg a szószt,majd visszatérek a zöldségek feldarabolásához.
- Mikor tanultál meg ilyen jól főzni? - Kérdezi a nagyi kíváncsian, miközben figyeli, ahogy rutinos mozdulatokkal és magabiztosan használom a kést a hozzávalókhoz.
- Főleg magamtól. - Vallom be fel se pillantva.
- A bájitaltan órák viszont sokat segítettek. Csak követni kell a receptet, és igazából ez a főzés alapja is. Az utóbbi annyiban más, hogy ott tudok kreatív lenni, és ha szeretnék, el is térhetek a recepttől. - Magyarázom.

Amint szép egyenletesre sikerült az összes zöldséget feldarabolnom, bele is teszem azokat a szószba.
-Nem is kell neked segítenem. Miért kértél meg arra, hogy itt legyek? - Kérdezi a nagyi mosolyogva, mire csak küldök felé én is egy mosolyt.
- Tényleg szeretném, hogy minden tökéletes legyen és ehhez egy szakértőre van szükségem. Ez az első alkalom, hogy főzni fogok Frødónak és soha nem bocsátanám meg magamnak, ha rosszul sikerülne. - Mondom tovább kevergetve a szószt. A gondolataim elkalandoznak a testvérem felé, és már tényleg alig várom, hogy hazaérjen és finom vacsorával tudjam fogadni. Legalábbis nagyon remélem, hogy végül finom lesz.




Idegesen túrok bele a hajamba és folytatom a fel-alá járkálást. Amióta eldöntöttem, hogy beszélek a bátyámmal, azóta már vagy legalább ezerszer meggondoltam magam, de valami mégis azt súgta, hogy tőle aztán biztos nem kell félnem, hogy elmondjam neki az igazat. Ő volt mindig az a személy az életemben, aki  elfogadott mindent velem kapcsolatban, még azokat a dolgokat is, amikor baromságokat csináltam. Miben lenne ez más? A feszültségem viszont továbbra is szorítja a torkomat, és amikor Frødo végül belép a szobába, úgy kell visszafognom magam, hogy ne meneküljek ki mellette.
- Szia. - Köszönök neki egy apró, ideges mosollyal, ő pedig egyből tudja, hogy valami zavar. Mindig ilyen volt. Nem kellett neki soha semmit kimondanom igazán, hogy tudja, mikor érzem magam kellemetlenül, mert tudta. Ahogy most is.

-Mi a baj, Samu? - Kérdezi egyből aggodalmasan, és már lép is közelebb hozzám, hogy megnézze, nem esett-e valami fizikai bajom, ami egyre gyakrabban fordul elő az iskolai verekedéseknek hála.
- Jól vagyok… tényleg. - Kapom el a kezeit, mikor jobban nekiállna vizsgálni, de ő csak szkeptikusan néz rám, és  látom a szemeiben, hogy ha megint rejtegetni merem a sebeimet, akkor nagyon dühös lesz. De most kivételesen egyáltalán nem erről van szó.
- Komolyan, Frødo. Nem verekedtem, csak… beszélni szeretnék veled. Azt hiszem, jobb, ha leülünk. - Pillantok a kanapéra. Még egy darabig gyanakodva figyel, de aztán végül bólint és hagyja, hogy a kanapéra húzzam.
-Mondd, mi a baj? Mit csináltál? - Kérdezi, mire csak idegesen nevetek.
- Nem csináltam semmi hülyeséget, esküszöm. - Nézek a szemeibe, de mivel a bátyám továbbra is látja rajtam, hogy mennyire feszült vagyok, így ő sem nagyon tud megnyugodni.

Jó pár csendben eltöltött perc kell ahhoz, hogy annyira össze tudjam szedni magam, hogy hirtelen csak úgy egyszerűen kimondjam, amit már elég régóta sejtettem.
- Azt hiszem a fiúkat is szeretem. Nem… nem hiszem, hanem tudom. - Szakad ki belőlem végül. Frødo sokáig csak csendben, felvont szemöldökkel néz rám.
-Ezért kellett akkora parádét csinálni? Már azt hittem baj van!  Majdnem a szívbajt hoztad rám, mikor így vártál! - Csóválja meg a fejét.
- Téged ez… nem zavar? - Kérdezem meglepően elveszetten és halkan, mire egyből érzem magam körül a karjait.
-Már hogy zavarna? Ettől nem változtál semmit a szemeimben, ugyanúgy az idegesítő, folyton bajba keveredő kisöcsém vagy. - Borzolja össze kicsit a hajam. A feszültségemet egyből felváltja a nyugalom, ami belőle árad, és már én is szorosan átölelem, és nem tudom miért hittem azt, hogy valaha is mást reakciót kapok majd tőle.



- Honnan jött ez az egész ötlet? Hogy Angliába akarsz menni? - Kérdezem, miközben a szobámban kutatok az egyik eldugott alkoholos italom után. Nem mintha, alkoholista lennék, de a nagyi szörnyen szigorú ezzel kapcsolatban, így kénytelen vagyok rejtegetni.
-Azt hiszem, csak el akarok innen szabadulni. - Válaszolja a testvérem, mire megértően bólintok.
- Hah! - Kiáltok fel diadalittasan, mikor a kezembe kerül az üveg, majd egy széles vigyorral neki is megmutatom.
- Akkor most már van mire koccintani. - Mondom elégedetten, miközben magamhoz hívok két poharat és már bontom is fel az üveget.

-Akkor ez azt jelenti, hogy te is benne vagy? - Kérdezi, mikor már a kezében van a másik pohár. Még szélesebb lesz a mosolyom.
- Szerinted hagynám, hogy egyedül menj? Tudom, hogy sokszor te tűnsz a felelősségteljesebbnek, de tuti, hogy nem élnéd túl nélkülem. - Koccintok vele, majd belekortyolok az italba.
-Azért túlzásokba ne essünk, nem tudom ki az, akit állandóan ápolgatni kell. - Válaszolja szemforgatva, de azért látom ám, hogy ő is mosolyog.
- Az egy dolog, de ha én nem mennék veled, akkor nem ennél semmit, csak instant kajákat. Az pedig nem egészséges. - Oktatom ki, mintha én lennék az idősebb és nem fordítva.
-Ebben van valami, de ne szállj el magadtól. - Nevet, mire csak még jobban vigyorgok. Úgy néz ki, hamarosan új élet vár ránk.




Már az ajtóban ledobom a táskámat és beszáguldok a lakásba, hogy alaposabban is körülnézzek. Frødo sokkal lassabban követ, de eszébe se jut, hogy az utamba álljon. Miközben én lelkesen nyitogatok be az összes szobába és mindenre van megjegyzésem, addig ő felszedi a táskámat az ajtóból és ő is beljebb lép.
-Kiválasztottad már, hogy melyik szobát  akarod? - Kérdezi mosolyogva, mikor végre visszatértem a felfedező útról.
- A te szobádat. - Mondom szemtelenül vigyorogva.
- Senki nem mondta, hogy nem használhatjuk a másik szobát, vendég szobának. - Teszem még hozzá most  már egyenesen pofátlanul, de végül elnevetem az egészet, pedig tényleg imádok vele aludni.

-Ha nem választasz, én választok. - Mondja csak végül fejcsóválva, mire egyből rábökök a legközelebbi ajtóra, ami közelebb van  a bejárathoz.
- Ezt szeretném. - Mondom határozottan, majd elveszem tőle a táskámat és már be is  dobom az emlegetett szobába. Nincs sok cuccom, sosem voltam anyagias, így tényleg csak a legfontosabb dolgokat hoztam el magammal.
- Pakolj le te is, aztán menjünk el felfedezni a környéket. - Pattogok energiától telve, mire csak megint mosolyog, de nem ellenkezik. Ezt már szeretem. Muszáj lesz körülnéznem ahhoz, hogy tudjam, honnan lesz érdemes hozzávalókat venni a vacsorához.




Amikor először hallottam Frødo terveit arról, hogy gyógyító akar lenni, őszintén... eléggé szkeptikus voltam. Nem miatta, hanem magam miatt. Tudtam, hogy akárhova megy én követni fogom, és mivel nekem sosem volt igazán tiszta elképzelésem a jövőről, ezért ezt a választását is követtem, mert úgy voltam vele, hogy így továbbra is meg tudom majd érteni őt és a motivációit. A jegyeim sosem voltak rosszak, ezért mindenféle nehézség nélkül kerültem be én is ugyanarra az akadémiára egy évvel később, mint ő, de… én nem voltam olyan, mint a bátyám. Nekem nem volt kifejezetten az az álmom, hogy gyógyító legyek, de még csak azt sem mondhattam el magamról, hogy tudom, hogy mit akarok csinálni. Az egyetlen biztos dolog az életemben az Frødo, ezért vakon követtem őt, ide is, úgy, hogy nem volt igazi motivációm arra, hogy én is gyógyítóvá váljak.

Az első év pokoli volt. Nem szerettem. Kijöttem a többiekkel, de mindenki olyan kicseszett boldog volt, hogy olyan dolgokat tanulhatnak, ami engem undorított. Nem is voltam jó, a jegyeimen is meglátszott, és az első év végére komolyan elgondolkodtam azon, hogy tényleg nem ezt a pályát kellene folytatnom, és ideje lenne más karrier után nézni, ha nem akarok örök életemre egy semmirekellő lenni, aki a bátyja nyakán lóg. Mégis valamiért megkezdtem a második évemet és… akkor változott meg minden, mikor először volt lehetőségünk arra, hogy gyakorlatra menjünk a Szent Mungóba.

Nem túl lelkesen követem az évfolyamtársaimat a nagy épületbe, és legszívesebben egyből hátat is fordítanék az egésznek, de valamiért mégsem teszem. Talán azért, mert nem akarok csalódást okozni a bátyámnak, aki tényleg élvezettel szokott mesélni mindenről, ami történik vele. Igyekszem előle elrejteni, hogy én mennyire nem találom a helyem, de  ez egyre nehezebben megy, ahogy telik az idő. Nem nagyon figyelek a professzor eligazítására, helyette borzongva figyelem a várakozó betegeket és próbálom a gyomromban tartani a reggelimet, mikor egy-egy különösen csúnya esetre esik a pillantásom. Nem, ez határozottan nem az én terepem, haza akarok menni! Már épp kezdenék szépen lassan kisunnyogni, amikor hirtelen egy apró kéz rángatja meg a köpenyem ujját.
-Bácsi… te  is gyógyító vagy? - Kérdezi a kisfiú nagy szemekkel, mire egyből elfelejtem, hogy hol is vagyok és leguggolok hozzá.
-Nem… nem mondhatnám. - Válaszolom neki őszintén, mire csak kis gondolkodás után bólint.

-Van kedved játszani? - Kérdezi, mire én csak egy újabb pillantást vetek a többiekre, akik annyira a professzorra figyelnek, hogy szerintem egyikük sem venné észre, ha egy egészen rövid időre elszublimálnék.
- Persze. - Mondom egyből, mire felragyog az arca és egyből húzni kezd az egyik kórterem felé. Én készségesen követem, teljesen ignorálva a tényt, hogy nekem itt tanulnom kéne, nem gyerekekkel játszani. Mikor belépünk a szobába, egyből észreveszem, hogy úgy van berendezve, amiről látszik, hogy évek kellettek ahhoz, hogy ennyire otthonossá  tegyék.
- Mióta vagy itt? - Kérdezem kíváncsian a kisfiútól, aki csak szomorkásan megvonja a vállát és elővesz egy pakli robbanó snapszlit.
-Régóta. - Válaszolja csak enerváltan, majd felcsillannak a szemei, amikor látja, hogy hozok neki egy párnát, én pedig leülök a földre, hogy megkezdhessük a játékunkat.

Nem tudom, milyen hosszan tart, de kifejezetten jól érzem magam. Sokáig viszont nem tudjuk folytatni a játékunkat, mert látom a kisfiún, hogy egyre sápadtabb, így viszonylag hamar abbahagyjuk, és én pedig gyengéden beteszem az ágyba és betakargatom.
-Köszönöm, hogy játszottál velem. - Motyogja halkan, de már alig tudja nyitva tartani a szemeit. Gyengéden megsimogatom az arcát, majd amikor elalszik, önkéntelenül is a tekintetem a mappájára téved az ágyánál. Tudom, hogy nem kellene, de  ma már túl sok olyan dolgot tettem, amit nem kellett volna, tehát egy már nem oszt nem szoroz. A kezembe veszem a papírjait és amint végigolvasom és tudatosul bennem, hogy mit látok, meg kell kapaszkodnom valamiben. Sápadtan meredek a tényekre és arra, hogy szegénynek mindössze csak pár hónapja maradt a rövidke életéből. Csendben visszateszem a mappát a helyére, majd ugyanilyen halkan elhagyom a szobát, hogy megkeressem a többieket. Később a professzor indulatos szavait szintén csendben hallgatom, majd ugyanígy szavak nélkül térek vissza a feladatokhoz, amiket ki adnak nekünk. A nap további részében finnyáskodás nélkül ürítem az ágytálakat és végzek el minden olyan feladatot, ami máskor kikergetne a világból. Ekkor döntöm el magamban, hogy én igazából tényleg ezt az utat akarom járni, akármilyen nehéz is legyen.




Az ajtó nagy lendülettel nyílik ki, és fogalmam sincs, hogy jó irányba megyek-e, de nem is nagyon érdekel. Mind a ketten csak egy dologra tudunk gondolni és az, hogy közben miben bukunk fel és miben nem, az nincs a listánk elején. Meg sem várom, hogy becsukódjon az ajtó, amikor már újra megcsókolom, de csak akkor szorítom oda a falhoz, amikor már a sötétség beburkol minket. Nem tudom a nevét. Az ilyen alkalmakkal sose tudom, és jobb is ez így. Általában mind a ketten csak ugyanazt akarjuk, egy dugást, hogy aztán visszatérjünk a megszokott kis életünkhöz és soha többet ne találkozzunk. Ez alkalommal sem más. Szakadnak a ruhák, és már most tudom, hogy ez nem az az este, ami egy idegen hálószobában fog végződni, ahhoz már túlságosan felajzottak vagyunk.




Miután a vágyaink kielégültek, csendben szedem össze a ruháim maradékát, hogy aztán elővéve a pálcámat, vissza varázsoljam őket az eredeti állapotukba. Érzem, hogy figyel, de nem igazán tervezek maradni és felesleges csevelybe belekezdeni, mert nem szeretem az álszent embereket. Én pedig pláne nem akarok az lenni.
-Nem maradsz? - Kérdezi a névtelen idegen kissé csalódottan, mire csak vetek felé egy sötét pillantást.
- Nem. - Válaszolom talán kissé túl durván is, de nem tudom, hogy mire számított.
- Kösz az estét. - Mondom azért még mielőtt kilépnék az ajtón, hogy ne tűnjek akkora köcsögnek, mint amekkora vagyok, de tudom, hogy ezt kár lenne takargatni. Viszont azt is tudom, hogy jobb most lezárni a dolgokat, mielőtt bármiben is reménykedni kezdene.





Csendben szenvedek az egyik tankönyvem felett, miközben egyre gyakrabban figyelem az órát. Nagy sóhajjal végül becsukom a könyvet, feladva a tanulást és  még jobban összehúzom magam a kanapén, most már állandóan az órát figyelve, várva azt, hogy Frødo végre hazaérjen a műszakjából. Egy idő után érzem, hogy akarnának leragadni a szemeim, de kényszerítem magam, hogy éber maradjak, de szerencsére nem kell ezt már sokáig húznom, mert hallom, ahogy nyílik az ajtó, és az álom egyből kimegy belőlem, ahogy felpattanok nagy mosollyal, hogy a bátyám elé rohanjak.
- Szia! - Támadom le egy öleléssel. Ilyenkor olyan lehetek, mint egy kiskutya, aki örül, hogy a gazdája végre megérkezett, de jelen pillanatban egyáltalán nem tud érdekelni ez.

- Milyen volt a napod? - Kérdezem kíváncsian, miközben elveszem tőle a táskáját meg a kabátját, majd már gyors léptekkel el is indulok megteríteni és kitálalni a vacsorát.
-Fárasztó. - Mondja sóhajtva, majd egyből le is huppan az egyik székre.
- Vacsora után masszírozzalak meg? - Kérdezem gyengéden, de ő csak megrázza a fejét, mire kicsit csalódottan én is leülök, miután minden az asztalra került.
-Leginkább az ágyamra van szükségem, de köszi, hogy felajánlottad. - Mosolyog rám, mire egyből megnyugszom és a kedvem is visszatér. További kérdésekkel kezdem el bombázni, miközben arra is figyelek, hogy biztosan ne hagyjon ott semmit a tányérján.

Nem tudom, melyik az a pillanat, amikor tudatosul bennem az érzés. Talán az, amikor látom, ahogy csillogó szemekkel meséli az egyik esetet a kórházban? Vagy az, amikor tologatja a tányérján azt a zöldséget, amit nem igazán szeret? Vagy amikor kedvesen rám-rám mosolyog? Vagy mindez összesen? Egy pillanat kell ahhoz, hogy hirtelen ne halljam a hangját, és csak sokkosan meredjek rá. A picsába. Azt hiszem szerelmes vagyok.

Nem szeretek a tükörbe nézni. Nem azért, mert nem lenne önbizalmam, oh boy, az van bőven, egész egyszerűen csak nem tetszik az, amit a szemeim sugallnak. Barna hajam van az idő nagy részében, amit a hangulatomtól függően szeretek hosszabban, vagy rövidebben hagyni, és amikor különösen úgy érzem, hogy ki akarok tűnni a tömegből, akkor szőkére varázsolom, de ez főleg fiatalabb koromban volt mérvadó, mára már egyre kevesebbszer teszem ezt. A szemeim sötétkékek, annyira, hogy sokszor csak akkor veheti észre valaki, hogy igazából tényleg kékek, ha közelebbről megnézi. Magas vagyok, a testfelépítésem teljesen átlagosnak nevezhető, habár mivel szeretek mozogni, kicsit talán kidolgozottabb az átlagnál. Ehhez képest inkább vékony vagyok, mint izmos, és tipikusan az vagyok, aki bármennyit ehet, de nem hízik el. Általában mindig mosolyogok, amitől barátságosnak látszom és könnyen megközelíthetőnek.

A stílusomat nehezen lehet hova elhelyezni, nem igazán van, mindig a hangulatomtól függ, hogy mit veszek fel. Szeretem az elegáns, letisztult stílust, de nem vetem meg a kényelmes, sportos viseletet sem, tényleg csak a hangulatomon múlik. Nem követem a divatot, és nem is érdekel különösebben mások véleménye. Inkább a sötét színű ruhákat preferálom, rengeteg fekete van közöttük, és csak nagyon ritkán lehet látni rajtam élénkebb színt, azt is biztos csak azért, mert valamilyen érzelmi kötődésem van például egy sálhoz, vagy ilyesmi.

Van egy kabala bőr karkötőm, amit minden nehéz vizsgámnál viselek, meg olyan helyzetekben, amikor érzem, hogy elkél a szerencse, de egyébként elzárva tartom és úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére. Esküszöm, hogy működik!