Myron Wagtail

Rohadtul nem érdekel, mit gondolnak rólam mások. A bégető birkalétet meghagyom azoknak, akik a mindenféle komplexusaikat azzal akarják kompenzálni, hogy igazodnak a totálisan értelmetlen és szerintem szánalmas társadalmi normákhoz. Én nem attól leszek boldog, ha egy nyájhoz tartozhatok, nem rémiszt meg a kívülállóság, sőt, egyenesen felvillanyoz a különcködés. Szeretem, ha mások rám figyelnek, szívesen hallatom a hangomat nem csak a színpadon. Hiszek abban, hogy mindenki egy egyéniség és nem szabad elnyomni azt, ami különlegessé tesz minket. Mindenki a maga módján tökéletes, tiszteletben kell tartanunk egymás furcsaságait, amíg azzal nem árt másoknak. Peace, love, gyerekek.
Szeretem az embereket, pontosabban az egész világot, pedig nem is vagyok hippi. De értékelem az apró dolgokat az életben, könnyen örülök bárminek és igyekszem meglátni a szépet mindenben. Alapvetően optimistának mondanám magam, sőt, gyakran egyenesen idealistának.
Kifejezetten kerülöm a negatív embereket, nem szeretem, ha mások megpróbálják rám erőszakolni a saját sötét világképüket. Könnyen érzek empátiát ismeretlenek felé, leginkább kollektíven egy-egy csoport irányába, de nehezen nyújtok támaszt hosszabb távon egy-egy ismerősnek. Nem vagyok jó mások terheinek a cipelésében. Hajlamos vagyok egyszerűen kukába hajítani a számomra kényelmetlen kapcsolatokat és még csak bűntudatom sincsen miatta.


Valamiért az emberek azt gondolják, hogy egy bizonyos kor vagy életszakasz elérésekor bele kell szuszakolniuk a személyiségüket egy kényelmetlen sablonba. Elvégezted az iskolát? Szuper, legyél egy unalmas, savanyú képű, sörhasú geci, aki vakulásig dolgozik a Minisztériumban! Szülő lettél? Gratulálunk, felejtsd el a fiatalkorodat és legyél egy kontrollmániás barom! Elmúltál huszonöt? Itt az ideje, hogy ne szórakozz többet! Én ebből nem kérek, köszi, srácok. Szeretem megélni a pillanatot, a jó bulikat, a szép nőket, a finom piát, a barátaim társaságát, nem hiszek a határokban és ledönthetetlen szabályokban. Az élet ennél annyiszor, de annyiszor több... A fiamat, Ike-ot is igyekszem a lehető legnagyobb szabadságban nevelni, azt csinál, amit akar tulajdonképpen. Még sosem panaszkodott miatta, persze mások folyamatosan megjegyzéseket tesznek a gyereknevelési elveimre, de ki nem szarja le? Szerintem rendes felnőtt lett belőle.
Azt is gyakran mondják, hogy túl sok mindenbe beleszarok magasról. Nem aggódom túl a dolgokat, az még semmit nem oldott meg, ha valaki gyomorfekélyt okozott magának a sok idegeskedéssel.


Sosem merült fel bennem, hogy "rendes munkát" keressek. Láttam, hogy az hova vezet, nem szeretnék zombivá válni a Mágiaügyi Minisztériumban egy asztal mögött ülve. A zene az életem, minden túlzás nélkül, belebolondulnék, ha többet nem játszhatnék. Szeretem az adrenalint, amit a színpadra lépés jelent, feltöltődöm attól, ha másoknak játszhatok, többet ér a világon mindennél, amikor együtt lélegzel a közönséggel a saját zenédre. Soha máskor nem érzem ezt a fajta bensőséges kapcsolatot emberek egész tömegével, mint akkor.
Szinte ugyanekkora örömet okoz írni, dalszöveget és verseket, otthon halmokban állnak a kartondobozok tömve a teleírt lapokkal és füzetekkel. Könnyen szavakba öntöm az érzéseimet és a gondolataimat, de legpontosabban ilyenkor tudom visszaadni mindazt, amit érzek.
Túlzás lenne azt állítani, hogy világmegváltó ambícióim vannak, inkább azt mondanám, hogy nem tudok megülni a seggemen és befogni a pofámat. Ha valami nem tetszik, annak hangot adok, mert nekem sokezer emberrel ellentétben van is hangom, amit sok mindenkihez eljut. Az igazságérzetből túl sok jutott nekem születésemkor, ezt felesleges túlmagyarázás helyett inkább csak így fejteném ki: egyszer illegálisan felszabadítottam egy tucat házimanót egy baszott nagy gyárban, majd két hétig rejtegettem őket a lakásomon. (A végén már kezdtem bánni a dolgot, miután az összes ruhámat lenyúlták és még a kádban is házimanók ültek, a fejükre húzott zoknijaimmal és alsógatyáimmal.)


Persze van, ami nem látszik a felszínen. Ami nem süt át a magazinokból kivágható posztereken, a hangzatos refréneken, amit eltakar a hajfesték és a millió tetoválás, nem moshatja el az alkohol és az üvöltő zene sem. Ha tudod milyen elveszíteni azokat, akiket szeretsz, akkor nem kell elmagyaráznom azt a soha meg nem szűnő ürességet. Ha nem tapasztaltad még, akkor pedig hiába próbálnám elmesélni.

Erősen koncentrálsz a paradicsomlevesedben úszó betűtésztára, szavakat próbálsz kiolvasni a kis ázott tésztabetűkből, szavakat, amelyek több tartalommal bírnak, mint amiket John rád zúdít. Csak pofázik és pofázik, ha felnéznél, látnád, hogy a mindig tökéletesen vasalt ingén a gallér alatt néhány paradicsompötty éktelenkedik. Hopp és kard, ezt a két szó tudod csak kiolvasni a tésztából, rohadtul semmi értelmük nincsen. John megkérdezi, hogy figyelsz-e rá egyáltalán, de nem válaszolsz, elképzeled, ahogy az ölébe borítja a forró levest, visít tőle, mint egy malac a vágóhídon, amúgy is mindig egy malacra emlékeztetett a hülye képével. John hangosabban szól hozzád, azt mondja, figyelj már ide kölyök, mire te elemeled a tekinteted az ebédedről és egyenesen belebámulsz John arcába, odaugatod, hogy mi van már, mi a szart akar. Látod, hogy a keze ökölbe szorul a kanál körül, de tudod, hogy úgysem csinálna semmit, anya meg is ölné, ha valaha kezet emelne rád. Nem mintha a folytonos pofázása jobb lenne, mindenre van egy kibaszott megjegyzése, de legfőképpen kritikája. John közli veled, hogy elfogadhatatlan az iskolai viselkedésed, valószínűleg már sokadszor mondja ki, de ezt nyilván nem tudod, mert eddig nem figyeltél rá. Vállat vonsz, nem érdekel az iskolai magatartásod, az egész iskola nem érdekel a hülye szabályaival együtt, felőled aztán naponta is írhatnak levelet ennek a baromnak és anyának, akkor sem fogsz megváltozni. Nem szégyelled, hogy egy pöcsnek nevezted Pitont és örömmel emlékszel vissza arra, amikor Fricset bezártátok a seprűtárolóba a nyomorult macskájával együtt, hogy aztán bulit rendezhessetek Hisztis Myrtle mosdójában. Nagyon részeg voltál, másnap majdnem belehánytál egy cserépbe Gyógynövénytanon, de kit érdekel, ha azóta mindenki egy istennek tart.
John közli veled, hogy még egy húzás és eladja a gitárodat. Felhorkansz, nem mondasz semmit, anya összeszorított szájjal hallgatja a beszélgetést, talán közbe akar szólni, de nem teszi, hiszen ő sem örül igazán a viselkedésednek, csak nem mondja, mindig túl elnéző veled.
A nyári szünetben John tényleg eladja a gitárodat. Az egész nyarat a haveroknál töltöd, haza sem mész. John bekaphatja.


Az első lemezetek hatalmas sikert arat, az emberek viszik, mint a cukrot. Minden tökéletes. Koncertek koncertek hátán, dől a pénz, az élet egy hatalmas parti. Minden második estét színpadon töltesz, aztán a buli folytatódik hajnalba nyúlva, napközben alszol, szinte vámpír életmódot folytatsz. A fejed minden ébren töltött percben zsong a megvalósítandó ötletektől, a tenyered folyton tintás a ráfirkált dalszövegrészletektől. Ha kimész az Abszol útra, a lámpaoszlopokról a saját arcod vigyorog vissza és a barátaidé, akikkel elsős korod óta testvéri szeretet alakult ki köztetek. Semmi sem lehetne ennél jobb.
Merton húga gyakran veletek tart, mindig nagyot dobban a szíved, mikor meglátod, sokszor eszedbe jut a vicces, horkantásszerű nevetése, a rövid fekete haja, a furcsa ékszerei és ruhái, nem tudod kiverni a fejedből. Szerinted csodálatos lány, imádod nézni, ahogy végigtombolja a leghosszabb koncertet is, habár nagyon zavar, ha más srác nyakában ülve látod az első sorokban. Először kinevetted, mikor szívószállal itta a sörét, de már magadtól viszed neki, még kis koktélernyőt is dobsz az üveg szájába. Először észre sem veszed, hogy róla írsz rímeket, sőt, nem is róla, hanem neki. Ki akarod dobni őket a kukába, nehogy meglássa, hiszen nem vagy te ilyen nyálas, utálod a romantikát, de aztán mégis megtartod a szövegeket, zenét írsz hozzájuk, felkerül a toplistára, Merton persze van olyan hülye, hogy addig le sem esik neki kiről szólnak, amíg egy koncert után nem lát a húgával smárolni egy sarokban. Be akarja verni a képedet, de Dita lefogja.
Néhány hónap múlva eljegyzitek egymást, ugyan minek várni? Dita terhes lesz, igazán fel sem fogjátok a gyerekvárás súlyát, csak örültök neki. A hűtőre mágnesezett papíron listát vezettek a különleges nevekről, elvégre mégsem lehet John, a ti fiatoknak valami nagyon különleges kell. Végül az Issac mellett döntötök, megbeszélitek, hogy Ike-nak fogjátok becézni. Előre eltervezed, hogy amint elég nagy lesz, megtanítod gitározni és minden este altatódalt énekelsz majd neki. A legvagányabb kissrác lesz, ezt mondod mindenkinek, és senki nem is kételkedik benne. Az élet szép.


Emberek tűnnek el, nyom nélkül. A házak felett megjelenik a Sötét Jegy. Tisztogatásba kezdenek a Minisztériumban. Anya még időben elmenekül, titokban veszel neki egy házat külföldön, hogy ott meghúzhassa magát, amíg tart a háború. Tudod, hogy elsők között gyűjtenék be a Minisztériumban "mágia jogtalan birtoklásáért". Ditának is felveted az ötletet, hogy talán jobb lenne, ha ő is anyád után menne Ike-al, de hallani sem akar róla. Issac szó szerint az anyatejjel szívja magába a rendszerellenességet, Dita nem tud nyugton maradni, besegít a Főnix Rendjének és cikkeket ír a Hírverőbe, amíg Xeno kiáll Potterék mellett, máskor illegális rádióműsorokban segít, a figyelmes közönség hallhatja a háttérben a babagügyögést is. Nincs jogod óvatosságra inteni, hiszen te sem vagy óvatos. A Minisztérium eltilt a koncertezéstől, mert folyton Tudodkit és a halálfalóit kritizálod, de ez nem tart vissza semmitől, a bandával illegális rendezvényeket szerveztek, ahol szidjátok a rendszert. Nem tudod befogni a pofádat, sosem tudtad. Apádra gondolsz, nem is ismered őt igazán, de folyton elképzeled, ő mit tenne a helyedben. Bátor lenne, mondod magadnak mindig, bátor és lázadó. Úgy érzed, a halálnál sokkal rémisztőbb lenne, ha utólag visszanéznél az életedre és szégyellned kéne magad, amiért meghunyászkodtál egy diktatúrával szemben. Utólag visszagondolva már nem érted, hogyan nem öltek meg, hiszen megdolgoztál érte.


Nem az első néhány nap a legrosszabb, akkor még fel sem fogod igazán, hogy mi történt. Amikor megkapod a hírt, hogy a menyasszonyodból csak darabok maradtak az Abszol út felrobbantott macskakövei között, először felhorkansz és közlöd velük, hogy ne szórakozzanak veled. Ugyan már, Ditával ilyesmi nem történhet. Aztán szép lassan eljut a tudatodig, hogy ez az igazság, meghalt, sosem látod többé, nem hallod a nevetését, nem láthatod, ahogy játszik a kisfiatokkal, nem fogja többet titokban áthangolni az összes gitárodat, hogy bosszantson, nem mondhatod el neki, mennyire, de mennyire hálás vagy, amiért ő van neked.
Nem sírsz, nem tombolsz, csak hónapokig téli álmot alszol. Issacot átköltözteted a nagyszülőkhöz, képtelen vagy foglalkozni vele. Az ágyból sem kelsz ki. Csak akkor eszel, ha muszáj. Vegetálsz, nem számít semmi. Nem beszélsz senkivel, nem írsz, nem hallgatsz zenét, a házból sem teszed ki a lábad. A családodat és a barátaidat sem engeded be, mindenki szerint szakemberre lenne szükséged. Félnek, hogy csinálsz magaddal valamit, pedig eszed ágában sincs. Semmit nem akarsz csinálni, ólomsúly nehezedik mindenedre, de még az időre is. Mintha megállna az egész világ. Nem érzel semmit, üres vagy, a világ is üres.
Aztán egy nap Merton rád töri az ajtót, megráz, a tekintete olyan haragos, mint soha ezelőtt. Azt mondja, szedd össze magad, ma este történelmet írunk. A Roxfortot ostrom alá vették, itt a lehetőség. Hónapok óta először akkor érzel valamit. Magad sem tudod mit, de annyira intenzív, hogy levegőt is alig kapsz tőle.
Végül túléled a roxforti ostromot, csupán egy heg marad utána az alkarodon, de azt úgyis eltakarják a tetoválások. Úgy harcolsz azon az éjszakán, mintha egész életedben erre készültél volna. Először Ditára gondolsz, miatta szórod az átkokat, aztán már Ike miatt, hogy neki szebb jövője lehessen, végül már nem is gondolsz arcokra, hanem mindenkiért csinálod.
A csata után megbékélsz. A világ újból kezd színes lenni, képes vagy foglalkozni a fiaddal, találkozol a barátaiddal, az ujjaid ismét rátalálnak a gitár húrjaira.


Állsz a színpadon, alattad a tömeg ezernyi emberből áll, de mintha egyként mozdulnának és lélegeznének. Intesz nekik, hogy szálljanak be ők is, ordítsák veled együtt a dalszöveget, a sok-sok hang eggyé olvad. Annyira hangos, hogy túlharsogják a mágikusan felerősített elektromos gitárt is, szinte szétrobban a mellkasod az érzéstől, beleborzongsz, még ennyi év után is. Néha még előfordul, hogy elönt az az üresség, megrohamoznak a "mi lett volna, ha..." kezdetű gondolatok, de már csak nagyon ritkán. Megtanultad kezelni, boldog vagy, és ha mégsem érzed magad annak, akkor papírra veted a fájdalmas gondolatokat. Az élet, még ha nem is mindig egyszerű, de végső soron mégis szép.  

Elsős koromban én álltam a tornasor végén repüléstan órákon, és itt jöhetne egy vicces sztori arról, hogy utána egy nyár alatt megnőttem és lehagytam mindenkit, de ez nem lenne igaz. Alacsonyabb vagyok az átlagnál, de ez nem igazán sérti az önbecsülésemet, Merlinkének hála varázslónak születtem, úgyhogy egy pálcaintéssel le tudom szedni a legfelső polcról is a mogyoróvajat. A hajam olyan, mintha megbaszott volna az áram, a színét gyakrabban váltogatom, mint más az alsógatyáját - egy időben azt terjesztette a Szombati Boszorkány, hogy valójában metamorfmágus vagyok, de ez baromság, csak a jófajta mugli hajfesték a titka. Eredetileg semmilyen színű barna a hajam, ha nem kennék rá ennyiféle zselét, akkor egészen göndör is lenne, de így csak szanaszét áll. Apámtól örököltem a zöld szemeimet, legalábbis a rokonok ezt mondják. Több tetoválásom van, mint amennyit számon tudnék tartani, a karomon nagyítóval találsz csak szabad területet.
Állítólag az én koromban már nem úgy kéne öltözködnöm, mint egy "polgárpukkasztó punknak", ahogy John mondaná, de ki nem szarja le? Van saját csokibéka kártyám, azt veszek fel, amit akarok