Iason Nicholas Winters

Mint minden ember, én is rengeteget változtam gyermekkori önmagamhoz képest. Szinte már vissza sem emlékeznék, milyen is voltam, ha sok szokásomat nem tartottam volna meg. Még mindig ugyan olyan falánk vagyok, mint anno, és ugyan olyan őszinte, éles eszű, ámde lusta. Imádok délig, sőt tovább aludni, és nem bírom elviselni, mikor felébresztenek. Szerencsémre felnőttként ezt többnyire meg is tehetem, főleg rugalmas munkarenddel. Viszont mostanában egyre inkább kényszerítem magamat a felelősségteljes, igazi életre, így egyre kevesebbet lustálkodom. Lélekben valószínűleg örökre gyerek maradok, de ideje már, hogy benőjön a fejem lágya. Az elmúlt évek során megkomolyodtam, és jóval komorabb is lettem, mint gyerekként voltam. Rájöttem, és meg is tapasztaltam, hogy az élet nem mindig csak vigyorgás, meg hepajkodás, meg egymásnak való beszólogatás. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy depresszív, szemétkedő, letargikus képmása vagyok önmagamnak, inkább amolyan pesszimista-realista világképet alakítottam ki magamban, viszont a saját életemre vonatkozóan egész optimista a hozzáállásom. Mindig volt hol laknom, volt mit csinálnom, szerintem a szüleim még büszkék is rám. Legalábbis remélem, hogy nekik nem okoztam túl nagy csalódást, mikor ott hagytam kicsiny hazánkat.
Ha valami változott az elmúlt években, az az hogy már nem vagyok olyan átlagos. Diáként az ember sokszor érzi azt, hogy rendben, van tehetsége egykét dologhoz, de mindig vannak nála jobbak. Felnőttként azonban, mikor a saját területeden kell teljesíteni ezek az erőviszonyok megváltoznak, és bizony lesznek olyan dolgok, melyekben te leszel a legjobb. Sosem voltam puhány, de kiemelkedő varázsló sem. És a mai napig sem vagyok az. No nem vagyok béna, a lexikális tudásom is viszonylag magas, de nem én vagyok a világ leghatalmasabb mágusa. Nem is akarok az lenni. Sokszor azonban előfordul, hogy arrogáns, és egoista megnyilvánulásaim felszínre kerülnek, és esetleges vetélytársaimat, ellenfeleimet alábecsülöm. Ez általában a vesztemet szokta okozni, de szerencsémre a vérre menő küzdelmekkor még egyszer sem követtem el ezt a végzetes hibát. Határozott vagyok: ha eldöntök valamit, az úgy is van, nem könnyen lehet eltántorítania célomtól. Kivéve, ha az a cél egy nő meghódítása. Sosem értettem túl jól szót a nőkkel, ha smárolok valakivel, mástól úgyis egy vödör vizet kapok a nyakamba utána… Persze, voltak futó kalandok, komolynak tűnő tinédzser románcok, de alapjaiban egy magányos farkas vagyok, és inkább a karrieremre, a saját életemre koncentrálok, mint a családalapításra. Ezt persze anyámék nem helyeselik, szerintük harmincnégy évesen már meg kellett volna állapodnom. Szóval jah, a párkapcsolat nem az erősségem.
Nem is igazán tudom, hogyan jellemezhetném még önmagamat. Kiegyensúlyozott önképpel rendelkezem, vannak hibáim, nem is kevés, és ismerem is őket, meg persze vannak erényeim is. Az sem kevés. Tudom magamról, miben vagyok jó, és miben nem, és általában ez utóbbi dolgokat messzire kerülöm. Így viszonylag sikeresnek tűnhetek, hiszen nem halmozok kudarcokat az életemben olyan dolgokkal, amikről előre tudom, hogy kár belekezdeni.

Brightonban születtem valamikor időszámításunk előtt. Na jó, annyira nem volt régen, bár így visszatekintve, néha úgy tűnik, mintha már vagy ezer évet megéltem volna. Pedig addig még Nicolas Flamel sem élt, szóval igazán szavam sem lehet a magam harmincnégy évével. Minthogy Angliában nevelkedtem, magamra szedtem némi modort, illemet, meg miegymást, tanulmányaimat pedig a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzőben kezdtem el, és fejeztem be. Igazából egész nyugis volt az iskolában töltött hét évem.
Hatodik évemre beléptem házunk kviddics-csapatába. Igazából már ötödikben be akartam, de egyrészt lusta voltam, másrészt tanulnom kellett. Bár ez igazán rossz kifogás, hisz az edzések mellett is bőven akad idő a tanulásra, olvasásra, meg még a haverokkal való lógásra is. Nem is igazán a sport vonzott még akkor engem, sokkal inkább az, hogy plátói szerelmem volt a terelőnk, ami meghozta a kedvet, hogy én is részt vegyek az edzéseken. Aztán kiderült, hogy még jó is vagyok abban, amit csinálok, így nem hagytam abba. Sőt, suli után is folytattam! Az utolsó év durva volt, még nekem is. A RAVASZ tényleg Rémisztően Agyfacsaró, nem csak szóvicc. Főleg ha valaki olyan maximalista, vagy ép tanácstalan, mint én, és minden tárgyból vizsgázik. De végül is sikerült elvégezni az iskolát, és erre baromira büszke voltam. Csak azt nem tudtam, hogy miért.
Szóval levizsgáztam, sikeresen, mondhatni marha jó eredménnyel, és ott álltam, hogy mi legyen. Kviddicsezni akartam. Már a suliban is kviddicseztem, noha nem saját tehetségem miatt kezdtem bele, mégis folytatni szerettem volna. Ezért bátorkodtam elmenni a Falconshoz, ami kicsi korom óta a kedvenc csapatom volt, hogy megmérettessem magam. Megint mázlim volt, mert bevettek a csapatba, igaz az első két évben csak a pálya szélén lebegtem, mint cserejátékos. A szüleim sem igazán voltak megelégedve kviddics-karrieremmel, meg én is éreztem, hogy életem végéig nem repkedhetek labdákat hajkurászva, így az edzések mellett belekezdtem felsőfokú tanulmányaimba, mint ereklyevadász és bestiamester. Haha, jó vicc, gondoltam én is magamba, de szeretem a kalandokat, és a sport mellett az írás az, ami kitölti a mindennapjaimat, így gondoltam, miért ne? Mi más adna annyi kalandot, és ihletet, mint ereklyékre vadászni? Nem akarok pocakos minisztériumi hoppmester lenni a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályon, miután kiöregedettnek számítok majd a pályán.
Négy évig voltam hajtó a Falconsnál, és idő közben megszereztem a papíromat arról, hogy elvégeztem az Akadémiát. Szerintem nem sok kviddics-játékos mondhatja el magáról, hogy pályafutása végeztével elmegy és legendás lényeket kutat majd, meg régeltűnt, misztikus történetekkel rendelkező ereklyéket. Büszke voltam magamra, és az az igazság, már vágytam arra, hogy világot lássak. Szerettem otthon lenni. Nagyon. Nehezen tudtam elképzelni az életemet a családom nélkül, de az az igazság, hogy a mindennapjaim egyre unalmasabbá váltak. Persze, tök jó volt otthon ücsörögni, meg edzeni naphosszat a pályán, de valahogy az egész kiüresedett számomra. Már csak a napi rutin volt, és nem találtam benne önmagamat. Egy napon aztán, mikor még a huszonnégyet sem töltöttem be hatalmas poggyásszal léptem be a családi ház ajtaján. Úgy éreztem, meg kell találnom önmagamat.
Az iskolás éveim, úgy éreztem, valamit kivettek belőlem, de nem tudtam mit. Párkapcsolataim futólagosak voltak, egyik nőt sem tudtam igazán szeretni. Azzal az eggyel, akiről úgy gondoltam tényleg szerettem, a legintimebb pillanatom az volt, mikor álmomban nyakon öntött egy vödör jeges vízzel, de hát erre is már csak évek távlatából emlékeztem vissza. Szóval tök egyedül éreztem magam, az otthonomat eluntam, és kalandra vágytam. Így kötöttem ki Moutohora szigetén, Új-Zélandon, ahol is, fel nem hagyván karrieremmel a Moutohora Macaws kviddics-csapat hajtója lettem. Legalábbis egy ideig. Bár minden tudásom megvolt hozzá, nem mertem belevágni a kincskeresésbe, és abba, hogy állatokkal foglalkozzak. Igazából a suliban még szabályosan féltem az állatoktól. Persze, lenyűgöztek, de az életem árán sem ültem volna fel egy hipogriff hátára például. Így maradtam a jól megszokottnál, csak más környezetben. Tényleg más volt. Belegondolva lehet, jobban jártam volna, ha egy mugli egyetemen végzek szociológiát, mert itt aztán lehetett volna mit kutatni ebben a témában. Az emberek felfogása, az életstílus, mind-mind gyökereiben is különbözött már az angol életviteltől. Arról meg ne is beszéljünk, mennyit kellett hallgatnom az embereket, mire megértettem, miről is beszélnek. Még a kviddics pályán is másvolt a játékstílus. Ha a Falcons-t erőszakos, aggresszív csapatnak tartják odahaza, megnézném, mit mondanának a Macaws-ra. Néha szabályosan rettegtem a pályán, pedig annyira nem is durva a játékuk, mint az ausztrál Warriorsé például.
Játszottunk ellenük. Az volt életem utolsó meccse. Öt évig voltam a Macaws hajtója, mikor is a Warriors elleni mérkőzésen úgy mellkasba kapott egy gurkó, hogy lerepültem a seprűmről, és még vagy tíz métert száguldottam, mire lerázott magáról a kis szemét, aztán persze jött a zuhanás. Szerencsémre odalent már számítottak a becsapódásomra, és nem engedtek meghalni, de a sportoló pályafutásom ezzel befellegzett. Mondhatni majdnem szó szerint derékba tört. Megint elvesztem egy kicsit. Felvettem a kapcsolatot bagolypostán a Brit Mágiaügyi Minisztériummal, hogy mint új-zélandi lénykutató ugyan kérem, vegyenek már fel a Varázslény-Felügyelethez. Ez egy jó állás, kvázi a semmiért kapom minden hónapban a fizetésemet. Írok pár feljegyzést a helyi varázslényekről, elküldöm, és királynak számítok, hogy hogy merészelek ilyen bestiák közelébe menni. Holott némelyike teljesen ártalmatlan. Moutohora szigetét kisvártatva magam mögött hagytam. Egy ideig bolyongtam a környéken, Ausztráliában, és Új-Zélandon. Végeztem a munkámat, és mentem, ahová küldtek a Minisztérumtól. A szabad időmben pedig, mikor épp nem a minisztériumi munkámat végeztem, saját zsebre ereklyékre vadásztam, általában azoknak eladva a tárgyakat, akik többet kínáltak értük.
A déli féltekén eltöltött évek hatására jellememben is következtek be változások. Merevebb, és komolyabb lettem, mint voltam, noha nem sokkal, és legbelül ugyan az a kölyök vagyok, aki mindig is voltam, de szavaimat már jobban megválogatom. Veszélyesebb környék ez, mint Anglia, annyi szent. Az elmúlt évben ugye már elkezdtem kiépíteni a kapcsolataimat a helyiekkel, de szoros, bizalmi kötelékeket, és barátokat nem sikerült szereznem. Egy sötétebb világba csöppentem, mint az otthoni idillikus élet, és úgy éreztem, itt csak azok élnek túl, akik határozottak, és kemények maradnak. Néha megfordult a fejemben, hogy haza akarok menni. Mint egy hisztis kisgyerek, aki veri magát, hogy ő márpedig hazamegy. De maradtam. Mindig volt valami, ami maradásra kényszerített.
Úgy éreztem, az ott eltöltött idő alatt nőttem fel ténylegesen.
Jelenleg azonban rákényszerültem, hogy hazaköltözzek Angliába, mert a Minisztérium hazahívott. Annyira mondjuk nem bánom, kellemesen tölt fel a hazai levegő, és az ereklyevadászathoz azóta is a világot járom. Bár a hazaköltözésem óta csak Európán belül mozgolódom, ettől függetlenül ugyan úgy, mint a déli féltekén, megrendelésre kutatok fel eltűntnek hitt műtárgyakat, nem kevésbé veszélyes helyekről. Európának is megvan a maga sötét oldala, amit kamaszként még nem láttam. Talán ez volt az oka annak, hogy untam magam itthon.

Vannak dolgok, melyek nem változnak. Ilyen a szemszín, a hajszín – legalábbis ha az ember nem festi be – és általában az arcforma. Persze vannak kirívó esetek, mikor annyira elhízik valaki, hogy régen hosszúkás, ovális formájú feje helyén már csak egy kugli golyó van, de én nem ilyen vagyok. Nyugalmazott sportolóként, nem is volna illendő elhízottnak lennem. Volt idő, mikor hosszabbra hagytam a hajamat, de hamar utána vissza is tértem inkább a rövidséghez. Mindenki életében eljönnek ezek az időszakok. Például negyedikes koromban mindenkinek hosszú haja volt a környezetemben. Mondjuk nekem pont nem, mert én már az iskola vége felé kezdtem megnöveszteni, úgy tizenhét éves koromban, de hát én mindig igyekeztem kitűnni a tömegből. Nem őrültségekkel, hanem azzal hogy nem követem az aktuális divatot. Mára azonban a megszokott rövid, kócos barna hajnál maradtam, nem vagyok a festés híve. Szerintem egy férfinál, főleg ha nem is őszül, furcsa, ha be van festve a haja. Meg akkor is, mikor őszül. A legtöbben sármosabbak lesznek tőle. Már akik nem úgy akarnak kinézni, mint Merlin. Én olyan jó géneket örököltem, hogy az őszülésnek még közelében sem vagyok. Kék szemem körül már kezdenek megjelenni a szarkalábak, és homlokomon is többször ráncba szalad a bőr, de szerencsére a kopaszodás még kerül. Remélem továbbra is megtartja ezt a jó szokását. Ellenben orcámon nem csak pelyhedzeni kezdett el a bébiszőr, egész komoly szakállam nőtt az idők folyamán. Van, hogy elfelejtek, vagy egyszerűen csak lusta vagyok megborotválkozni, de még ezeken a napokon sem keltem hajléktalan látszatát. Mindig látható, hogy ápolt, szép arcszőrzetem van.  
Izomzatom szálkás; sosem leszek egy bodybuilder, de vézna kölöknek sem térek vissza. Sosem voltam alacsony, viszonylag inkább magas, és főleg akkor számítottam kisportoltnak, mikor még aktívan kviddicseztem. Szeretek elegánsan öltözni, de nem puccosan. Szóval nem vagyok sem tróger, de egy milliomos külsejét sem veszem magamra, tekintve, hogy nem is vagyok az. Kár volna becsapni magamat.