Achilles Rye

2004:

„Nem értem… nem akarom… nem értem… nem akarom… miért történik mindez?”
- Semmi baj, Fiú. Nem lesz semmi baj. – Hiába a megnyugtató szavak, kihallotta Luchtenus selymesen mély hangjából a megrendülést. Kíváncsian szimatolt a levegőbe, esküdni mert volna, hogy könnyek sós szagát érezte, de az ismeretlenek erős, idegen illata elnyomott majd’ minden egyebet. – Akik érted jöttek, olyanok, mint te, Fiú. Emberek. Segítenek neked találni egy családot, hogy úgy nőhess majd fel köztük, ahogy az helyénvaló.
Paták dobogását hallotta távolodni a köves ösvényen. Lépései ritmusából tudta, hogy Credenus volt az, aki búcsú nélkül otthagyta. Ezen nem lepődött meg, a fekete kentaur sosem szívlelte őt. Vagy ha nem is őt magát nem szívlelte, de az ötletet, hogy a közössége neveljen fel egy erdőben elhagyott embergyereket, azt semmiképpen.

Merthogy Achillesnek (vagy, ahogy akkoriban szólították, Fiúnak) ez a tucat kentaur volt a családja, és ez az erdő, közel a skót-angol határhoz, az otthona. Itt talált rá hat évvel korábban Dianus, ahogy szívettépően zokogott egy mózeskosárban. Nem volt vele más, mint pár öltözet ruha, némi tápszer és egy levél, amelyben mindössze néhány bíborszín tintával, talán édesanyja által írt szó állt: „Kérlek, szeress úgy, ahogy megérdemlem.”
Mindezt, és az érkezése által okozott, közösségen belüli konfliktusok részleteit csak akkoriban, hatévesen tudta és értette meg. Tisztában volt vele, hogy a kentaurok között, akiket családjának hívott, voltak, akik nem helyeselték, hogy velük maradjon, és kizárólag azért nem adták tovább egy ispotályba, vagy egy máguscsaládhoz, mert az elvonultan élő csorda addig a napig semmiféle kapcsolatba nem bocsájtkozott a varázslótársadalommal. Így végül az elmúlt hat évet itt töltötte, ahogy kisgyerekként hívta, „Otthonerdőben”.

Mindezek után felkavaró volt számára a pillanat, amikor ismeretlen hangok és ismeretlen illatok kavalkádjában arra akarták kényszeríteni, hogy elhagyja azt. Persze, nem érte teljesen váratlanul, hiszen a vezetőjük, Luchtenus, akit ő apjaként tisztelt és szeretett, már régóta mondogatta neki, hogy „egyszer eljön a búcsú ideje”, és pár nappal ezelőtt felkészítette rá, hogy „jó emberek jönnek érte, a saját fajtájából”.
Nem volt buta gyerek, sőt, bizonyos képességei messze meghaladták kortársaiét, bár ez számára csak később derült ki, lévén akkor még senki vele egykorút nem ismert. Tudta tehát, hogy milyen valószínűtlen helyzet, hogy egy embergyerek a természetben nőjön fel, varázslények társaságában és eszével megértette, hogy a csorda jót akar neki. De ettől még egyáltalán nem akart elmenni ezekkel az emberekkel, akiket sokkal idegenebbnek érzett, mint a kentaurokat.
Sosem feledi a búcsú pillanatait és sosem feledi a helyet, ahol élete első hat évét töltötte, és ahol azóta sem járt. A kolónia úgy döntött, nem szeretnék, ha visszatérne hozzájuk a jövőben. Gyermeki eszével akkor még nehezen, később azonban megértette, hogy talán valóban így a legjobb.


Azon a nyárvégi napon ott állt tehát Otthonerdő szélén, a nagy mezőn, ahová csak teliholdakkor jártak ki és várta, hogy elinduljon egy új élet felé, amelyre a legkevésbé sem vágyott.
Egy boszorkány - beszédéből és keze bőrének érintéséből ítélve negyven év körüli, jómódú, intelligens nő – segíteni akart neki a közelben elhelyezett zsupszkulcshoz sétálni, de ő ellökte magától a karját. Elmondták neki, pontosan hol van és milyen formájú a varázstárgy, köszöni, egyedül is megtalálja.

Kikéri magának. Vak volt ugyan, de nem bolond.





2021:

- ’Reggelt, Leland, köszi a jegyzeteidet a beadandóhoz.
- Jó reggelt, Ach. Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- Elég szép bokasüllyedésed van, és ebben a rémes szürke bakancsodban különösen jellegzetes hangja van a lépteidnek. Keress már fel egy gyógyítót, de komolyan…
- Igen-igen, készülök már elmenni… de honnan tudtad, hogy én hagytam azokat a papírokat az asztalodon?
- Te gyűrögeted szamárfülessé minden füzet jobb alsó sarkát, nemde?
- Igen-igen, bár azt hiszem, észre sem vettem, hogy ezt csinálom… tényleg, mindig? Jajj, bocs, hogy ezekkel fárasztalak, biztos mindenki felteszi neked ezeket a hülye kérdéseket, mikor megismer.
- Ez tény, de azt már megszoktam. Viszont te vagy az egyetlen, Leland, aki még most, több, mint két évvel azután, hogy csoptársak lettünk, sem unja meg, hogy rácsodálkozzon a válaszokra.
- Jajj, tényleg bocs, Ach.
- Semmi gáz, Leland, tényleg megszoktam…
- Igen-igen, értelek. De Ach… honnan tudtad, hogy ma a szürke bakancsom van rajtam…?

Achilles fáradt mosollyal felsóhajtott, majd pálcájával az előtte heverő jegyzetekre koppintott, mire azok elkezdték felolvasni magukat. Utolsó előtti évében volt az Akadémia Tanárképző-szakán. Tervei szerint másfél év múlva már a Roxfortban fog sötét varázslatok kivédését, esetleg átváltoztatástant tanítani. Vagy nem a Roxfortban. Attól függ, hol jár majd éppen a világban. Magáénak érezte a tanári hívatást, sokat erősített a szociális, humánus oldalán. Igazi álma és szenvedélye persze az auror-lét lett volna, de az a történet tudjuk, hogy végződött…

Nos, igen, az aurorképzés. Hírhedt egy sztori volt az övé, még mindig beszéltek róla. Voltak, akik mellette álltak és voltak, akik egyetértettek a képzésről történő kicsapásával.
A RAVASZ vizsgái kitűnően sikerültek, elkötelezettségével, önvédelmi technikájával, reflexeivel, kivételes hallásával és szaglásával minden követelménynek bőven megfelelt. Ám akkor jött az a bizonyos „harci szituáció-gyakorlat” és jött az a bizonyos oktató, aki nem csinált titkot abból, hogy úgy gondolja, Achillesnek semmi helye az aurorok elit csapatában. Ahányszor megpróbált keresztbe tenni neki… pl. a túsz felkutató gyakorlaton. A leggyorsabbak között volt, aki megtalálta terepen a keresett illetőt. Egészen egyszerű volt, simán szag után ment. Erre a következő körben furcsamód egy virágmező közepén kellett megtalálnia a célszemélyt. Semmi gond, ezúttal tökéletes hallására támaszkodott, mellyel tíz méterről is képes volt meghallani a szív dobogását, vagy a vér áramlását. Mitadisten, újra megismételtették vele a próbát, és mikor kiderült, hogy ezúttal a gyakornokok közül egyedülálló módon már nem is élő személy, hanem egy bábu felkutatása lett volna a feladata, elismerte oktatójának, hogy nemlátóként valóban hátrányt fog majd szenvedni azokban a veszélyhelyzetekben, mikor egy madárijesztő fogja megtámadni egy illatkereskedésben.
Epés megjegyzésével gyakornoktársai közt igen, oktatója szemében azonban nem vívott ki túl nagy népszerűséget magának, pont azonban csak az aurorképzés második évében került a történet végére, mikor is egy hasonlóan nyilvánvaló igazságtalanság után egy szép napon közölte a kérdéses tanerővel, hogy felhelyezheti a pálcáját bizonyos testnyílásába, majd denevérré változott és kirepült a terem ablakán.

Ja, merthogy animágus volt, ha eddig nem említette volna. Mindig szerette a denevéreket, akik hozzá hasonlóan nem a látásukra hagyatkozva tájékozódtak. Roxforti évei során fejlesztette tökélyre az állatbőrbe bújás képességét és sokszor járt tilosban a használatával. Bejelenteni a Minisztériumnál azonban esze ágában sem volt, hogy animágus, ami ugyebár bűncselekménynek minősül, így az aurorképzésről való teátrális távozása után kizárólag az őt általában kedvelő és tehetségét, kitartását nagyra tartó tanárainak köszönhette, hogy nem ütötte meg komolyabban is a bokáját.
Azt azonban csak kevesen tudták, hogy cseppet sem bánkódik emiatt igazán, ugyanis azóta aurorként végzett barátai és volt oktatói révén sokszor előfordul, hogy egyes küldetéseken besegít különleges képességeivel. A nyilvánosság tudta nélkül, természetesen.


Itt tartott tehát most. Keveredett benne a kárörvendő elégtétel, amiért végül így vagy úgy, de legalább részben azzal foglalkozhat, ami mindig is az álma volt, és a megalázottság érzése, amiért megpróbálták minderre alkalmatlannak nyilvánítani.
Nem igazán tudta még, merre tart az élete, néha még hosszú évek után is úgy érezte, egyáltalán nem találja a helyét a varázslók világában, az emberek között.
Talán hamarosan történik vele valami, ami felnyitja a szemét (nem mintha számítana, hogy nyitva, vagy csukva van-e, hehhe micsoda poén…) és megmutatja számára, miért és merre is érdemes továbbúszni ebben a kaotikus áradatban, amit Életnek hívnak…

Hullámhegyek: laza, jó humorú srác, aki ritkán mond nemet valami őrültségre, pláne, ha az a természetben történik (bungee jumping, búvárkodás, hegymászás stb.) Emellett legtöbbször megbízható társ akár barátként, vagy pasiként, illetve jó tanító, van benne egyfajta alapvető tartás és szilárdság.

Hullámvölgyek: amikor nem szereti, ha bárki látja. Ilyenkor teljesen elvonul a világ elől, eltűnik napokra, néha hetekre, visszavonul a természetbe, akár denevér alakban, és nem akar embereket látni. Mások - és általában ő maga sem – nem tudnak mit kezdeni azzal a kinyilatkoztatásával, miszerint neki talán nem is az emberek között lenne a helye. Időnként hajlamos dühkitörésekre is.

Bézs szőke haj változó hosszúságban, nagy, világoskék szemek, szögletes, jóképű arc. Általában senki nem veszi észre, hogy nem lát, amíg nem közli. Pontosan tudja, milyen szabású cuccok emelik ki szálkás alkatát, szereti a sportos eleganciát. Az egyetlen, amihez nincs érzéke, azok a színek. Abban általában segítséget kér, amikor vásárol, ha meg nincs kedve, akkor egyszerűen tesz rá, vajon milyen színű ruha lehet rajta, lényeg, hogy méretben és stílusban megfelelő.