Avery & Vincent

Ma egyfajta ünnepnap van. Hogy mi az apropója? Ma van két hónapja, hogy bekerültem az ispotályba. Minden egyes ébren töltött nap hosszú volt, és fájdalmas, visszatekintve azonban szinte elrepült ez az idő. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, mikor belém hasított az a kínzó gyötrelem, illetve arra is, ahogy megpróbáltam az első lépéseimet megtenni a hetekig tartó ágynyugalmam után. Most pedig itt vagyok, két hónappal idősebben, készen állva, hogy újra munkába állhassak. Terepre még legalább egy pár hónapig biztos nem mehetek, de már legalább nincs szükségem mankókra, hogy meg tudjak maradni két lábon. Néha még belenyilal a fájdalom a bal lábamba, és nem is tudok olyan egyenesen járni, mint egykoron, de azzal próbáltak nyugtatni, hogy ez teljesen normális. Két és fél hétig kellett kómában tartaniuk, és utána még legalább egy hétig nem kelhettem ki az ágyból. Mindezek ellenére sikeresnek nevezhető a rehabilitációm, csupán a terheléssel kell még óvatosan bánnom. Sok ügyben aligha tudok aktívan részt venni, de nekem már az is egy külön öröm, hogy nem otthon kell lohasztanom a seggem.
Sokan örömmel fogadtak vissza, még többen pedig abszolút neutrálisan, viszont az örömködés sem tartott sokáig, mert dolgunk volt. Kisvártatva hát be is ültem a helyemre, hogy visszarázódjak kicsit a munkába.
Fel kellett vennem a fonalat az elmúlt két hónapban történtekkel, és ugyan Avery hatalmas segítség volt ilyen téren, jobb szeretek magam utána nézni mindennek. Nem a szavában kételkedtem, de le mertem volna fogadni, hogy neki is bőven van sok munkája, és nem tud mindent számon tartani. A korábbi ügyeimből egyeseket szétosztottak, másokat függőben lévőnek nyilvánítottak. Mivel úgy konkrét munkám nem volt ma azon kívül, hogy naprakészre vágjam magam, nem bántam, hogy odajöttek hozzám sokan beszélni egy-két szót. Jó újra látni ezeket az arcokat. Az elmúlt hetekben realizáltam csak, hogy mennyire hiányzott is már ez.
Amit először pletykának hittem, végül több ember is megerősített: Averyt kispadra küldték. Nem értettem, hogy mi lehet az oka, ő maga pedig se nekem, se másoknak nem beszélt róla. Kíváncsi voltam, hogy mi történhetett, ezért két papírtömeg átnézése közben elbicegtem az asztalához.
- Szia, Ave. Majd szólsz, ha pihenőre mész? Szeretnék beszélni veled egy-két szót kettesben. Nyugi, nem fogok szerelmet vallani, ott még nem járunk - kérdezem tőle mosolyogva, kedvesen. Ha még dolgozna, akkor teljesen megértve azt sarkon fordulok, és visszaballagok az asztalomhoz, hogy visszatérjek a saját munkámhoz, míg ő is úgy érzi, hogy ideje kicsit megmozgatnia a tagjait.

A halálfaló jó ideig nem volt publikus. Fű alatt kezdtem el dolgozni rajta, a saját szabadidőmet áldozva rá, és csak valami kézzelfogható nyom esetén vittem oda a papírokat a főnökségnek. Rég volt már előrelépés a férfi ügyében, és ugyan nem feltétlenül örült annak, hogy engedély nélkül vágtam bele a nyomozásba, folytathattam a felgöngyölítését. Avery-nek és nekem volt már egy-két közös ügyünk, és több, mint kompetensnek gondoltam, ezért mindenképp szerettem volna, hogy velem tartson. Ettől függetlenül meglepett, hogy a férfi aktáját látva ilyen könnyedén rábólintott. De ahogy ő nem faggatott az indokaimról, úgy én sem az övéiről.
Felhorkantására akaratlanul is felszalad az egyik szemöldököm, de a mosolyom nem lankad. Nem-nem… Ő nekem túl nagy kihívás lenne, és keresztbe le tudna nyelni, még engednem sem kéne neki. De ettől függetlenül kétségtelenül megkedveltem az elmúlt egy évben, mióta megismertem.
- Akkor legyen kávé - míg ő feláll az asztaltól, addig én visszasietek az enyémhez, hogy magamra kaphassam a fekete zakómat, majd csatlakozom hozzá. A sietségemben persze a kelleténél jobban befeszül egy izmom, és megbicsaklok, de pofára azért nem esek.
- Én emiatt nem aggódnék. Amúgy sem bomlanak túlságosan - vagy én legalábbis nem figyeltem fel rá, annyira bele voltam betegedve ebbe a nyomozásba. Néha kicsit meghúzom magam után a lábam, de ettől függetlenül a normális lépteimben haladok. Lehet, hogy kicsit fáj, de a büszkeségem túl nagy ahhoz, hogy ez érdekeljen.
- Egy cukorral, tejjel, igaz? - kérdezem tőle, ha pedig igenlő választ kapok, már ki is kérem mindkettőnkét. Bár én cukor nélkül iszom, minden más marad. - Sejted szerintem, hogy miért akartam beszélni - kezdek bele, míg kiadják nekünk a kávét. Ha ez megtörténik, akkor biccentek az egyik asztal felé, hogy leülhessünk oda. De ha ő állni szeretni inkább, én abba sem halok bele.
- Igaz ez, Ave, hogy kispadra küldtek, vagy csak ádáz pletyka? - kérdezem tőle, ahogy a kávémba kortyolok.

- Mint egy törzsvendégre, aki szerintem megduplázta az elmúlt egy évben a bevételét- nevetek fel. Na igen, túl sokszor járok ide ki, ezen mindenképp változtatnom kellene. Bár az is igaz, hogy ez az ügy felforgatása közben volt inkább jellemző rám, mintsem átlagosan. Pár éve itt dolgozok már ezen a helyen, és hosszú ideig szépen becsomagoltan hoztam a magam kajáit, termoszban a kávét, de mióta a kezembe akadt a halálfaló aktája, azóta alig volt szabadidőm. Kicsit le is voltam fogyva egy-két hónapra, és erre pont Avery hívta fel a figyelmem, hogy szedjem már össze magam. Én meg összeszedtem. Többé-kevésbé. Pont neki mernék ellent mondani?
Elég hamar elérünk a választott témához, amelyről nem kertel, egyből a közepébe vág. - Sok mindenre emlékszem. Sajnos a Cruciatusra is - az ilyesmit aligha felejti el az ember. Ahogy Avery egycukor-tejjel kávéja, úgy ez is beleégett az agyamba, de szerencsére azóta megtanultam már a helyén kezelni. - Meg kellett? Ave, idősebb vagy nálam egy-két évvel, legalább annyi varázslatot ismersz, mint én, mindketten tudjuk, hogy volt bőségesen alternatíva, mint a halál - sóhajtok fel, miközben két gondolatfoszlány között belekortyolok a kávémba.
- Mármint félre ne érts, én vagyok az utolsó utáni ember, akit zavar a halála, ezt elhiheted. Tényleg ennyire kifogytál a lehetőségekből, hogy a végletekig kellett fajulnia ennek? Na meg a másik társunkkal mi van? Őt is kiütötték és csak egyedül maradtál? - nem sokat beszéltem az illetővel, az az igazság. Ő nem keresett, én meg nem nagyon mozdulhattam az ispotályból.
- Ezt viszont nem hiszem el teljesen. Emiatt kiszednének terepről? A munka velejárója, hogy elkapás helyett ez lesz a történet vége. Főleg, ha a társad élete közvetlen veszélyben van - ami lássuk be, abban volt. Ha ő nincs, akkor én már valószínűleg alulról szagolnám az ibolyát. - Amit egyébként köszönök. És sajnálom… ha nem vesztem el a fejemet, akkor valószínűleg minden máshogy alakul. Te sem kerültél volna kispadra, én nekem sem kellett volna hónapokig az ispotályban rohadnom - hogy a fejem elvesztésének mi volt az indoka… nos, arról nem beszéltem még Averynek. De ki tudja, egyszer talán.