Míg a családunk többi tagja, és a barátaink egész nap lázasan készülődnek az esti bulira, addig mi az alig egyhetes gyermekünkkel játszunk "ki a zombi?" játékot. Szilveszter. Az év azon napja, amikor okkal szórakozhatnánk és fogadhatnánk meg butaságokat, amiket aztán egy hét múlva már el is felejtünk. Talán idén megfogadom, hogy lefogyok. Nem lenne rossz leadni a hasat, amit Aurora miatt növesztettem magamra és még nem akart eltűnni teljesen. Attól függetlenül, hogy mi nem indultunk sehová, mégis sok volt a teendő a gyerekek körül, és némi munka is adódott. Míg Roland vigyázott a három gyerekre, én beugrottam Londonba, hogy elkészítsem az estére megígért néhány ruhát. Még Aurora megszületése előtt fogtam bele, és haragszom magamra, amiért az utolsó pillanatig húztam. - Sziasztok! - köszönök be hangosan, amint hazaértem. Hangokat az emeletről hallok, ezért a második utam a fürdőszoba után a gyerekszobába vezet. - Masont elvitték már Olsonék? - teszem fel a kérdést beljebb sétálva, s nyomok egy-egy puszit Noah és Rollo arcára. - Alszik? - bökök a fejemmel a szemközti szoba felé. Nem akarom felébreszteni, ha végre elaludt, de a választ hamar megkapom még az apjuk megszólalása előtt. Noah persze minden eldob, ami a kezében volt, és útközben a lábamat átöleli, úgy követ a húga kiságyáig. Aurora olyan aprócska, hogy biztos vagyok benne, Rollo sokkal nagyobb gyakorlattal fogja meg, és nem fél attól, hogy összetöri. Én már elfelejtettem, milyen volt, amikor Noah volt ekkora, ez a helyzet pedig új. - Sajnálom, hogy csak most értem haza.
Vendég
Csüt. Feb. 04, 2021 12:01 pm
Alva & Rollo
Kis család
A legizgalmasabb pillanatok az év utolsó napján történnek meg velünk. Mindenki siet, mindenki valaminek a részese akar lenni és időben be akarja fejezni ezt az évet, az utolsó tevékenységet, ami nem tűr halasztást. Alva-t is kénytelen voltam elengedni, mert egyszerűen lehetetlenség megállítani és ő ezt nagyon jól tudja. Legszívesebben el sem engedtem volna őt, de mennie kellett és kész, még ezen a napon is. Teljesen megértem. Tudtam, hogy hol a határ és meddig mehetek én el az ő visszafogásával kapcsolatban. Ennek ellenére igyekeztem erős lenni és megoldani a napi dolgainkat amikkel együtt kellett volna szembe néznünk. Hiányzott, attól a pillanattól kezdve amióta elment itthonról és most, hogy visszajött, mintha minden megváltozott volna. Fényt hozott és vidámságot körém, amint belépett a házunkba. Egy tündér a maga módján. Felé fordulok és mosolyogva nézek rá. Hiányzott, ezt már nem tudom tovább fokozni és ami a legrosszabb, hogy imádom őt így is. – Szia! – kinézek az emeleti szobából, választ adva a köszönésére. Már Noah is nagyon várta őt, szóval nem csodálom, hogy rögvest felpattant és odament hozzá szeretgetni és ölelgetni Alva lábát. – Igen, azt mondták nem kell aggódnod érte, jó kezekben van és hoztak kóstoló sütit is. Még nem adtam belőle Noah-nak szerettem volna, hogyha megvárunk vele téged. – mosolyra húztam a számat és amikor még egy puszit is kaptam az arcomra, elpirultam, az öröm és szerelem keverékétől, ez holtbiztos. Mielőtt válaszolhattam volna Alva kérdésére már át is mentek a szemközti szobába, természetesen nem láttam értelmét annak, hogy egyedül maradjak itt, ezért követtem őket Aurora kiságyáig. – Semmi baj, mindent kézben tartottunk mi ketten Noah-val. – vigyorgok széles mosollyal a számon és megsimogatom Noah feje búbját. Végső soron amióta Mason nincs itthon, azóta Noah volt az egyetlen olyan társaságom akihez beszélhettem. – Nem olyan rég aludt csak el, hiányolt téged. De megoldottuk, úgy ahogy. – végtére is, most csend van és csak ez számított.
Vendég
Pént. Feb. 26, 2021 8:15 pm
Kis családom
Tudtuk, mivel jár a szülőség, hisz eleve egy már meglévő gyerekkel indultunk neki. Nem volt egyszerű, voltak nehéz napok, de sosem tudják felülmúlni a boldog napokat, és pillanatokat. Szóval ott tartunk, hogy hárman vannak, és azt hiszem, egyre jobbak vagyunk benne. Az éjszakai sírások alatt mi már nem sírunk, csak Aurora, mondjuk ő kettőnk helyett is belead mindent. Örülök, hogy végre hazaérek hozzájuk, és ha átalusszuk, legalább akkor is elmondhatom, hogy a világ legcsodásabb emberkéivel töltöttem az év utolsó estéjét. Felnőtt fejjel ez már nem annyira fontos, de a kisfiunk épp belépett abba a korba, amikor élvezi a konfettik szórását és a kölyökpezsgőt. Persze az még nem biztos, hogy ébren tud maradni olyan sokáig, de legalább az előkészületek megvannak. - Ó, tényleg? Édesek vagytok, köszönöm - mosolygok a fiúkra. Egyáltalán nem zavart volna, ha nélkülem kóstolják meg, de Rollo nálam sokkal jobb a gyerekek nevelésében. Türelemre és kedvességre tanítja őket, ami egyébként tőle teljesen természetesen jön. A süti előtt viszont még az első utam Rorához vezet. Hallom a nyöszörgését, ami talán annak tudható be, hogy meghallotta a hangom, de hamar elcsendesedik, amikor halkan köszöntöm és megsimogatom a kis arcocskáját. Büszkén nézek hol Noah-ra, hol életem szerelmére. Nem is kételkedtem benne, hogy megoldják a helyzetet. Talán az lenne nagyobb kihívás, ha nem az apjuk, hanem én maradnék itt hármukkal egy egész délutánra. - Na és mit csináltatok így hármasban? Fürdés volt már? - érdeklődöm tőlük, aztán felkapom Noah-t és alaposan megszaglászom. Imádja, mikor ezt csinálom, ilyenkor hangosan kacarászik, és felemeli a kezeit, hogy bebizonyítsa, neki csodálatos illata van. - Hű, Apa, valaki illatozik, mint a tavaszfa - nevetek Rolandre. Noah fél kézzel az én nyakamat öleli, a másikkal az apja felé nyúl és húzza közelebb egy nagy ölelésre. Itt megragadom az alkalmat és ajkaira is nyomok egy gyors puszit. - Menjünk, kóstoljuk meg a sütit. Farkaséhes vagyok. Leteszem Noah-t, hogy a saját lábán közlekedjen, aztán hátrapillantok a szuszogó lányomra. Kár lenne felébreszteni most, hogy tényleg jól alszik, így talán nyugodtan tudunk megvacsorázni, és teletömni magunkat nasival.
Vendég
Szer. Ápr. 21, 2021 12:04 am
Alva & Rollo
Kis család
Nem tudtam hogyan alakul a mai nap, leginkább azt szerettem volna, hogy minden tökéletesen sikerül. Elvégre nem mindig sikerül úgy ünnepelni ahogyan szeretnénk. Mindig történik valami. Csak egyszer kérem azt, hogy inkább holt unalmas és egyszerre szórakoztató legyen egy nap, de sajnos sem valósul meg. A gyerekek mindig előállnak valami újjal és szokatlannal, pedig én aztán tényleg semmit sem mondtam nekik, csak úgy kigondolták és hopp apa kérlek… Én meg nem tudok nemet mondani. Túlságosan szeretem őket, ahogy Alva-t is, ezért csak a boldogságuknak élnek, hogy úgy nőjenek fel, hogy mindent megkaptak gondoskodástól és szeretettől teli pillanatokban. – Ez csak természetes, nem kell megköszönnöd. – igazból nem akartam hozzátenni, hogy ki is ment a fejemből, mert inkább a gyerekekkel foglalkoztam, mint mással. Hogy elrepült az idő! Pedig még csak most ment el, de már itthon is van. Gondolnánk legtöbbször, de valójában iszonyat hiányzik, nem csak nekem, de még a gyerekeknek is, ezért örül most Noah neki ennyire. Hiszen engem minden nap láthat, mindig, de az anyukáját csak akkor, hogyha hazajön a munkából és belőle attól a pillanattól kezdve semmi sem elég sohasem. – Minden kipipálva. – mintha valami feladat lenne. Viszont valami nagyon hiányzott, csak nem jutott eszembe hirtelen, hogy mi is. Nem is tűnt olyan lényegesnek. – Rendben menjünk le. – előre engedtem őket, hogy nyugodtan menjenek csak, én meg majd megyek utánuk. Aztán lefele menet a lépcsőn jutott az eszembe, hogy mit is felejthettem el, amikor megszólalt a sipítóló hang, ami azt jelezte a csirke túlságosan megsült. A túlságosan alatt azt értem, hogy menthetetlenül szénné éget. – Basszus! – előre rohantam, hogy megelőzhessem a bajt – bár szerintem már így is késő volt, menteni már semmit sem tudtam, maximum a konyhát. – Megakartalak lepni a csirkesülttel, de ahogy elnézem csak széncsirke lesz belőle. – elhúztam a szám, miközben gyorsan kiemeltem a konyharuhával a csirkemaradványait a sütőből. Óvatosan leteszem a tepsit s, gyorsan ki is nyitom az ablakot, hogy kimenjen a füst. – Bocsi, azt hiszem ma fogunk csirkét enni. – elhúzom a számat, nagy kár, hogy a szénné éget csirkén a varázslat nem igen segít, vagy legalábbis én nem igen tudok róla.
A legizgalmasabb pillanatok az év utolsó napján történnek meg velünk. Mindenki siet, mindenki valaminek a részese akar lenni és időben be akarja fejezni ezt az évet, az utolsó tevékenységet, ami nem tűr halasztást. Alva-t is kénytelen voltam elengedni, mert egyszerűen lehetetlenség megállítani és ő ezt nagyon jól tudja. Legszívesebben el sem engedtem volna őt, de mennie kellett és kész, még ezen a napon is. Teljesen megértem. Tudtam, hogy hol a határ és meddig mehetek én el az ő visszafogásával kapcsolatban.
