Vincent Kenway

Alapvetően egy csendes, visszafogott jellem vagyok. A munkámat komolyan veszem és nem szeretem, ha belerondítanak vagy megzavarnak a végzésében. Nyilván vannak ez alól kivételek, de itt inkább a bájcsevejgésre gondolok, semmint másra. Nem tartom magam a szakmám elitjének, de a kemény munkámnak és elhivatottságomnak köszönhetően sokan ide sorolnának. Olyan emberek ezek, akik nem ismerik a múltamat, a keresztjeimet és hogy alkalomadtán milyen forrófejű tudok lenni. Meg is sínylettem ezt legutóbb.
A magánéletben azonban egy közvetlen, kedves, viccelődő, mosolygós ember képét festem le, és meglepő módon, ez nem egy álarc a részemről. A boldog, gondtalan perceimben mindig is ez volt jellemző rám. Most pedig, hogy a múltam egy újabb részét sikerült lezárnom, végre úgy érzem, fellélegeztem és visszatértem ehhez az énemhez is.
Mindent összevetve egy realista, céltudatos embernek tartom magam, aki mindig tudja, hogy mit akar – ha mégsem, akkor legalább próbálja annak a látszatát kelteni. Nem ijedek meg a kihívásoktól és a nehézségektől, mi több, szeretek felülkerekedni rajtuk. Hogy ez valójában sokszor épp fordítva történik, az meg már szakmai ártalom.

A tanulás mindig szerves része volt az életemnek. Úgy gondoltam már fiatalkoromtó kezdve, hogy csak akkor lehetek kimagasló mágus, ha erre megfelelő időt fordítok. A szüleim tehetséges varázslók voltak, így az ő folyamatos segítségük kritikus volt abban, hogy eljuthassak oda, ahol ma tartok. Még úgy is, hogy elég hamar távoztak az életemből.
Nem számítottam arra, hogy néhány nappal az éppen soron következő szünet előtt fognak félrehívni a tanáraim, hogy beszéljenek velem. Elképzelni sem tudtam, vajon miről lehet szó. Mindig is szabálykövető fiatal voltam, a tanulmányi eredményeimmel messze a felső kategóriában voltam, és elmaradásaim sem voltak az iskolával szemben. A gyomorgörcs csak egyre erősödött, ahogy közeledtem az iroda felé. Aztán amennyire csak tudta, körültáncolta a témát, de a lényeg egy volt: a szüleim gyilkosság áldozatai lettek. Letaglózott a hír, de az életnek mennie kellett tovább. Nem hagyhattam, hogy a gyász maga alá gyűrjön, különben az az egészségemre és a jövőmre is kihatással lesz. Gyászoltam, de nem sokat.
Muszáj volt elfogadnom a történteket, akármennyire is nehéz volt. Nehéz, hisz mindkét szülőm egyke volt, így nagybáty, nagynéni szóba sem jöhetett. Nyugodtan ki lehet mondani, egyik pillanatról a másikra megárvultam, egyedül maradtam. Ott maradt hát nekem egy szép nagy ház, melyben próbáltam a lehető legkevesebbet tartózkodni.
Nem sokan voltunk, akik az animágiát választották, de ez talán jobb is volt így. Ez a pár ember volt az én mankóm ebben a nehéz időszakomban, és ezért mind a mai napig hálás vagyok. Ha már róluk van szó, nem hagyhatom ki a történetből Ameliát sem. Vele már a kezdetektől fogva jó kapcsolatot ápoltam, rengeteget beszéltünk, sok időt töltöttünk együtt. A hetek-hónapok múlásával egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és már nem csak társaságban, hanem kettesben is felkerestük egymást. Új fejezet kezdődött az életemben és ezt neki köszönhettem. Ő volt az első ember az életemben, akinek igazán meg tudtam nyílni az érzéseimről, akinek mindenről tudtam beszélni, legyen az akármennyire is kényes téma – mint a szüleim halála. Nem szerettem volna, hogy sajnáljon a történtek miatt, egyszerűen csak arra vágytam, hogy hallgasson meg. Ő pedig meghallgatott.
Az igazgató a fiatalságomra hivatkozva nem árult el konkrétumokat a szüleim halálának körülményeiről, azonban később, a végzésem évében újra magához hívatott. Két halálfaló végzett velük, melyek közül az egyiket már elkapták, a másik még sajnos szabad lábon van.
Eleve volt egyfajta belső késztetésem aziránt, hogy a tanulmányaim befejezését követően az aurorképzőbe jelentkezzek, de Amelia volt, aki megadta a végső döfést. Jó ötletnek tartotta, mert úgy ismert meg, mint akinek a személyisége, és úgy az egész énje erre lett kitalálva. Az ő szavában pedig mindenkiénél jobban bíztam, mégiscsak már lassan 3 éve boldogítottuk egymást. Az utolsó évben hallottak azonban csak egy újabb löketet adtak a döntésemben.
Sok időbe telt, de a rám maradt családi házzal is sikerült újra megbarátkoznom. Amint a Roxfortot befejeztem, az lett mi a közös otthonunk Ameliával. De ezen a házon biztos valami ősi átok ült, mert a történelem megismételte önmagát.

Szédültem, hányingerem volt azon a bizonyos napon, a közérzetem a béka segge alatt volt, szóval amint végeztem az aznapi teendőimmel, mindennél nagyobb vágyam volt, hogy hazaérjek, bedőljek az ágyamba, majd kilábaljak ez alól. De, mint kiderült, nem csak egy véletlen bekövetkezett gyomorrontásról volt szó, a rossz közérzetem egy sokkalta nagyobb probléma előjelére próbált figyelmeztetni. Mikor azonban az embernek túl jól alakul az élete, akkor túlságosan elkényelmesedik és emiatt leenged a figyelme is. Velem pont ez történt. Nem hallgattam a megérzéseimre és meg is történt a baj.
Amint megláttam a házunkat a távolban, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Másra sem vágytam, minthogy hazaérjek és Ameliát szorosan a keblemre vonhassam, jól megszorongatva őt. Mosollyal közelítettem az otthonom felé, azonban ez hamar halálfélelemmé torzult. Hirtelen egy zöld villanást láttam az ablakon keresztül, majd egy test sziluettjét összerogyni. Pálcámat elővonva eredtem meg a mágia irányába, a házba érve azonban csak azt láttam, ahogy zsupsz-kulccsal kereket old az illető. Sikerült még eltalálnom a saját varázslatommal, de az csak egy hosszan gyógyuló sebet fog okozott neki, semmi többet. Levegőt is elfelejtettem venni, mikor megláttam a földön heverő nőt. Térdre rogytam Amelia mellett, és az élettelen, jéghideg tekintetét néztem néhány másodpercig, míg végül le nem hunytam a szemeit.

A szüleim halála is megviselt, de Ameliáé egyenesen a földbe döngölt. Ezt látta rajtam a főnököm is, aki kényszerszabadságra akart küldeni, nekem viszont a munkámon kívül már nem volt semmim, ami éltetne. Meglepő módon megértette és engedte, hogy tovább dolgozzak. A temetést követő napon már újra ott ültem az asztalom mögött és próbáltam a lehető legszakképzettebb kollégáimmal együtt felkutatni ezt a bizonyos halálfalót, ám mindhiába. Nem volt elég nyom, amin el tudtunk volna indulni.
Évekig próbáltam a nyomára bukkanni, de továbbra sem jutottam sikerre. Átkoztam magamat, amiért nem egy tíz másodperccel korábban érkeztem haza, átkoztam magamat, amiért nem másfajta varázslatot használtam és átkoztam magamat, amiért képtelen voltam betartani az ígéretemet Améliának és a születendő gyermekünknek.
Az évek ugyanakkor megpuhították kicsit a fájdalmamat. Nem voltam már annyira mogorva, apatikus, mint a menyasszonyom halálát követő időszakban. Az igazi meglepetés azonban csak most következett – a fagyasztott ügyeket lapozgatva egyszer csak rábukkantam egy ismerős figurára. A szabadidőmben elkezdtem felforgatni, és végre, hosszú, kínkeserves évek után sikerült újra az éles nyomára akadnom a férfinak.
Úgy éreztem, egyedül kellene elintéznem a halálfalót, ugyanakkor tudtam, hogy akkor esélyesen én is követem a szeretteimet a sírba. Kértem két másik auror társamat, hogy segítsenek felgöngyölíteni ezt az ügyet és jöjjenek velem. Sejtettem, hogy el fog kattanni az agyam, amint megpillantom a férfit, és szükségem volt két tapasztalt személyre, hogy visszafogjanak. Egy tágas raktárhelyiségbe vezetett az utunk, ahol szét kellett válnunk, hogy gyorsabban a nyomára bukkanjunk. Én voltam az, aki először megpillantotta és valóra vált a félelmem – eluralkodott rajtam a düh. Minden szakmaiságot félredobva támadtam rá, hosszú ideig viaskodva vele. Ő pedig… ki is használta a haragomat és hogy ennyire leengedtem a védelmemet. Szakadozottak az emlékképeim ezt követően - csupán a csontomig hatoló kín és fájdalom rémlik, amit a Cruciatus-átokkal okozott nekem.

Megszűnt az időérzékelésem és mind a mai napig képtelen vagyok az este többi részét felidézni, akárhogy is próbálkozom. Az egyik lábam törést szenvedett, de ezen kívül egyéb fájdalmaim nem voltak (nem mintha ez nem lett volna elég), mikor másfél héttel később magamhoz tértem az ispotályunkban. Az ottani gyógyítók elmondása alapján többször is magamhoz tértem a napok folyamán, azonban hamar visszaestem a mély álmomba – melyre ők is rásegítettek a főzeteikkel.
Meglepő módon nem ért akkora örömmel a halálfaló vége, mint amire számítottam. De legalább ezzel sikeresen le tudtam zárni a múltam fájdalmait. Rég túltettem már magamat azokon a haláleseteken, de a megnyugváson kívül semmilyen érzelmet nem váltott ki a tudat, miszerint már nem okozhat több fejfájást senkinek sem. Ezzel egyidőben azonban újult erőre kaptam. Úgy döntöttem, hogy meg fogok tenni mindent azért, hogy mihamarabb lábra állhassak és visszatérhessek a munkámba. És hogy végre új fejezetet nyithassak az életemben.

180 centihez társul 83 kiló, ami inkább fittségre utal, semmint kövérségre. Átütő kék szemek, amit hol cinkos mosoly, hol túlzott komolyság egészít ki. Ápolt szőke haj és szintén ápolt szőke szakáll. Asztali munkához ing és zakó, felderítéshez kényelmes ruha, szabadidejében pedig a kettő közül bármelyik, amelyikhez épp kedvem van.