Arya Stark, vagyis Arya Lockhart

"Ha az arcod a mosolygástól fáj, nagy gond nem lehet."
Nagy mosollyal az arcomon hallgattam, ahogy a professzorasszony megdicsért. Oda meg vissza volt a dolgozatomtól, amit múlt éjjel írtam. Kijelentette, hogy ennél kreatívabb dolgozatot még nem olvasott és tíz ponttal jutalmazta a Griffendélt.

Vidáman ugrándoztam le a lépcsőn, semmi sem árnyékolhatta be a boldogságomat. Végre péntek! Tekintetemmel a bátyámat kerestem, majd amikor megtaláltam, a nyakába ugrottam és szorosan megölelgettem. Hiányzott már és olyan jól esett, hogy együtt töltjük a délutánt!

Sosem voltam azért oda, hogy órákig beszélgessek valakivel. Kivétel volt ez alól Panka, de hát ő más. Csendben ültem a fiú előtt és inkább a pofijára helyeztem a tenyerem. Megmutattam neki a kedvenc emlékemet ezáltal, majd egy széles mosollyal nyugtáztam, ahogyan teljesen meglepődik.

"Sírós-pityogós, iskolába nem való!"
Lehajtottam a fejem és megdörzsöltem az arcom. Már megint éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
-Panka, miért van az, hogy mindig csak sírni tudok? -kérdeztem tőle halkan. Csak megvonta a vállát és átölelt.

Ismét belemerültem egy könyvbe, azt sem tudtam, hogy órán vagyok. Egyszer csak egy papírgalacsin repült a hátamnak. Szétnyitottam: "mindig csak sírsz, olyan unalmas, mást nem tudsz?" Csúnyán néztem hátra, de kivételesen nem sírtam el magam.

Álmosan hajtottam le a fejem a párnámra, ideje volt aludni egy nagyot. Szinte alig érte a puha selyem az arcom, máris megszólalt valaki:
-Ma megint hallgathatjuk a hülye motyogásodat az állítólagos barátoddal? -gonosznak tűnt a hangja, de nem tudtam válaszolni neki, nem akartam neki megadni az örömöt, hogy hallhassa a sírásom. Pedig aznap éjjel is sírva aludtam el.

A legelső emlékem az, ahogyan apa és anya rám mosolyog, talán anyának még egy kicsit könnyes is volt a szeme. Élénken emlékszem erre a pillanatra, pedig nem kéne, hogy három napos koromból emlékeim legyenek.
Egy éves koromban emlékszem, ahogyan belefejeltem a tortába, mert nem citromos volt. Nem tudom a mai napig, hogy ezt honnan kellett volna tudnia a szüleimnek, de én azt akartam és sírtam, amiért nem citromíze volt.
Két éves koromban még nem tudtam beszélni. Nem mintha akartam volna, de a velem egykorúak már mind megállás nélkül beszéltek. Én csak megérintettem anya vagy apa arcát, elképzeltem, hogy mit szeretnék és megkaptam. Sokszor mutattam így nekik egy fehér pacit, de valahogyan azt sose kaptam.
Három éves koromban egyszer csak a földhöz vágtam a babámat mérgemben, mert az nekem akart beszélni hozzám. Hiába gügyögtem neki szinte minden percben, amikor más nem hallotta, akkor sem szólalt meg, pedig nagyon jó lett volna, ha ő legalább játszik velem.
Négy éves koromban apa a munkára hivatkozva otthon hagyott és nagyon unatkoztam. Elgondolkodva néztem a szemben lévő falat, amikor megjelent előttem egy szeplős, kék hajú lány, aki elmondása szerint azért jött, hogy a barátom legyen és a neve Panka.
Öt éves koromban valamiért megszállott módon érdekelt a futball, akkoriban a mondataim kilencven százaléka erről szólt. Szinte másról sem lehetett velem beszélni, ezért Pankával és a bátyámmal fáradhatatlanul rugdostuk a bőrt a hátsó kertben.
Hat éves koromban állandóan a szüleim karjába rohantam sírva, hogy bibis a térdem, adjanak rá sebtapaszt. Egyébként rengeteg sérülést szereztem ekkor, a mai napig foltos emiatt a térdem és van egy heg a könyökömön, ami szív alakú.
Hét éves koromban megtanultam olvasni, apa tanított meg rá. Míg más az állatokról szóló könyveket olvasta, mi Pankával komolyirodalmat olvastunk a zseblámpa fényében a takaró alatt. Nem mondom, nem sok mindent értettünk meg a könyvekből, ezért egy idő után inkább verseket olvastunk.
Nyolc éves koromban sírva csaptam magam a vonat oldalához. A bátyám iskolába ment és nem vihetett magával, pedig megígérte, hogy együtt fogunk tanulni! Egész nyáron együtt voltunk és egyáltalán nem akartam őt elengedni szeptemberben. Olyan hatalmas könnyeket szerintem még senki nem látott, mint amekkorákat én hullajtottam.
Kilenc éves koromban anyával művészboltban jártam, ahol szebbnél szebb ceruzákat és festékeket láttam. Nagy könyörgések után anya megvette nekem őket, ettől fogva, ha nem volt kedvem beszélni, akkor megérintettem a papírt, átadtam neki az emlékeimet/gondolataimat, majd azt vettem észre, hogy betelt a lap.
Tíz éves koromban esküszöm, hogy csak sétálni indultunk Pankával a hátsó kertbe. Hintáztunk egy darabig, aztán úgy döntöttünk, hogy fogócskázni fogunk. A nagy futkosás és nevetések közepette észre sem vettük, hogy ránk sötétedett és nem tudjuk, hogy merre vagyunk. Végül másnap reggel megtaláltak a szüleim, békésen aludtam egy fa tetején.
Tizenegy éves koromban levelet kaptam, hogy végre a bátyámmal tanulhatok együtt. Felvettek a Roxfortba! Panka és én izgatottan olvastuk a levelet, majd együtt szálltunk fel a vonatra, izgatottan ugráltam a fülkében és különböző mesékkel szórakoztattuk egymást.
Tizenkét éves koromban még mindig csak Panka az egyetlen barátom, bár már vele is egyre kevesebb időt töltök. Mindenki csak bánt itt engem! Merlinre, annyi könnyet ejtettem már amiatt, hogy folyton mindenki kicsúfol, de nem mertem szólni egy szót sem a szüleimnek. A jegyeim borzalmasak is emiatt, hiszen a sok sírás kimerít és nem is tudok koncentrálni. Bárcsak minden jobb lenne egy karikacsapásra, ahogyan a mesékben történik!

A tükör előtt állva tanácstalanul néztem Pankára. Máris magasabb nálam, pedig egyidősek vagyunk. Beletúrtam a göndör, fekete hajamba, ami így ismét szerteszét meredezett.
-Talán a sárga kisruhámat veszem fel, tudod, amelyik annyira elüt a bőröm színétől. -majdnem vidáman szökdeltem a szekrényhez. Belebújtam a sárga ruhácskámba és egy apró, köves fülbevalót helyeztem a füleimbe.
-Ha most nagylány lennék, akkor kenhetnék rúzst az ajkaimra, de nem kenném ki, mint sokan, nekem így is nagyok. -néztem Pankára, aki egyetértően bólogatott mellettem. -És ha nagylány lennék, akkor kifesteném a szememet is, meg a körmömet is, de nem lilával, nem szeretem a lila színt. -belenéztem a tükörbe újra és elégedetten állapítottam meg, hogy a vékonyka testemen nagyon jól állt a sárga ruhácska, igazán jól választottam ma is.