Cassie & Joyce

Cassie & Joyce

A kávé, amellyel elástuk a csatabárdot is

Rutinszerű reggel: Három szundira ítélt ébresztő, majd siettetett fogmosás, öltözés esetlegesen a tempó hevében fordítva felöltött darabokkal, a tükörben pillantom meg a címkét, belső varrást - sajnos nem így megszokott -, és korrigálok, de belegabalyodok a rajtam lévő többi ruhába, fél reggeli, amikor a hűtő előtt szuszogva rakom össze azt a szendvicset, miközben még bele sem bújtam a pulcsim ujjába, így hát a nyakamon lóg, mint tehén nyakában a kolomp. Marhajó, hogy Robert már nem lakik velem, így legalább nem kell különös figyelmet szentelnem annak, hogy az ágyamat ne úgy vessem be, mint aki éppen most hancúrozott benne, és csak úgy hanyagul otthagyta, pedig csak rúgkapálok álmomban, lerúgok takaróhuzatot és lepedőt, mint valami Michael Jackson, aki álmában is gyakorol - köszönjük meg mindnyájan Robertnek ezt a tudást.
- Késtél - jegyzi meg a nemlétező bajsza alatt.
- Micsoda megfigyelőképesség! Ezt is az aurorképzőn tanították? - forgatom a szememet, és teszem fel a kérdést meglehetősen gúnyosan. Talán túlontúl gúnyosan. Nincs mese. A nyúlon túl merészkedtem.
Mordul, és suhint a pálcájával, mire tetemes mennyiségű pergamen jelenik meg az asztalomon, fel nem emelné sem a seggét, se a tekintetét az újságból, se a lábát le nem szedné az art deco faasztaláról.
- Mi ez? - hüledezem, mert fel fogok robbanni.
- Papírok.
- Minek? - kérdezem eggyel nagyobb hőfokon, és értetlenséggel. Nem akarom érteni.
- Kitölthetnéd... - jegyzi meg kajánul, de olyan bosszantóan édeskésen, ahogy csak ő tudja csinálni, és közben persze lapoz a Reggeli Prófétában pofátlan lassúsággal.
Akurvaanyádat. Anyádatmegapitéjétdefőlegapitéjétszeretemúgyhogyinkábbapádat.
Azzal a lendülettel fordulok ki az irodánkból, amivel beléptem az ajtón...

Kávézással húzom az időt, mondvacsinált indokkal. Ezt utálom az egész aurorságban a legjobban, mert ha jegyzőnek kívántam volna menni, titkárnőnek, annak megyek, de nem így tettem, írjon az jelentést, akinek tizenöt anyja van... vagy ha ilyen nincs is, legalábbis az, aki kitalálta, hogy okvetlenül szükség van rá!
Éppen csillagot hajtogatok a teáspapírból - mert a bátyám annyira hanyag, hogy itthagyja, mindenki másnak meg már én mondom ugyanezt -, legalább lesz itt valami, amire jó ránézni Marion gicces, csillogó, nagyoncuki, ám valójában csak a helyet foglaló kis kerámiamútyűrjei mellett, majd felcsapom a hűtőre, vagy tudomisén, eltakarom vele a kávégombot. Ekkor lép be Cassie. Nesze neked csillagkáosz...
- Cassie. Nem kötünk üzletet? - pillantok fel a csillagomból.