V. Moses G. Travers

Jelzők amivel őt lehetne illetni:
•• arrogáns
•• hűséges
•• ravasz
•• független
•• jól informált
•• szófogadó
•• becsvágyó
•• perverz
•• kritikus
•• kíváncsi
•• merész
•• igényes
•• optimista
•• pontos
•• makacs
•• cselszövő

Kedvenc írói:
•• Sinistra Lowe – ügyvéd
•• Jim Luna – világjáró
•• Cornelius Agrippa – okkultista

Kedvenc országa:
•• Thaiföld

Kedvenc tanára:
•• Ivy Nesbit

Kedvenc idézete:
„Veni, vidi, vici. – Jöttem, láttam, győztem.”

Legtöbbször használt mondata:
„Egy önző f@sz vagy Felix/Clive!”

Kedvenc étele:
•• krumpli mindenféle módon
•• spagetti
•• mogyoróvajas szendvics

Kedvenc kviddicsjátékosai:
•• Jagger A. Lestrange
•• Curtis Whitaker
•• Sammie Jordan

Legtöbbet használt bűbáj:
•• Suvickus
•• Invito
•• Rictusempra

Kedvenc mágikus lénye:
•• Abraxan

Legutáltabb mágikus lénye:
•• Szőrös MacBoon

Fantasy

Erős kellemes illat csapta meg az orromat, akárhová fordultam a házban, ott volt, elkísért mindenhová. Kíváncsi voltam, mert egyszerre nyugtatott meg és ösztökélt arra, hogy megkeressem a forrását, hogy rájöjjek honnan jön. Nem számított, hogy minek a közepén voltunk, hogy éppen meg kellene keresnem Clive-t, bárhol is legyen a házban. Tudom, mindig ugyanott van, ugyanazt az ablakot választja a sötétítő mögött, ahol anya kedvenc szobanövénye van. Mintha azt akarná, hogy rátaláljak. Hogy valaki menjen és megmentse őt. De most nem totyogtam oda hozzá, nem hasaltam le a földre és nem kúsztam oda a zöldlapijú növényhez, hanem sarkon fordultam és a mosókonyha felé vettem az irányt. Friss erdeifenyő illata lepte be a mosókonyhát és az éppen száradó ruhák csak úgy ontották magukból az erős illatot. Ott volt a takarom is, amit egyszerűen félszárazon lehúztam a szárítóról és mélyen beleszippantottam a puha anyagba. Ott volt mindenben, amit annyira szerettem és körülvett. A párnámon, ha lefeküdtem és abba temetkezve a plafont bámultam a világ furcsaságain merengve. Például miért nem lehet nekem olyan kis játékvonatom, amit irányíthatnék és a padlóra helyezett síneken eljuthatna a testvéreim szobáján át, a szüleinkéig le egészen a konyhába s, ha ételre volna szükségem, csak felpakolnák a vagonokra és eljuthatna hozzám. Mindegy is. Ott álldogáltam a kimosott ruhák előtt és a takarómat szorítgattam, már nem akartam megkeresni, újra ugyanott bukkanni rá, ahol mindig is szoktam. Ha szerencsém van, magától is előbújik és ő keres meg engem, nem pedig fordítva. Hallhatta, hogy közeledem felé, vagy legalábbis ott topogok a közelében és én mégis elkerültem, magára hagytam azt hitetve el vele, hogy minden rendben van, hogy jó búvóhelyet talált. Végre láthatatlanná vált és nem piszkálom többé, nem húzom meg a haját vagy nem mondok valami olyat, amivel megbántom. Azt hiszi szándékosan teszem. Pedig nem is, nem az én hibám, hogy…
De, az én hibám. Ezt a szüleim valahogy mindig tudják és a sarokba kell állnom amíg bocsánatot nem kérek tőlük. Mi van, ha megteszem, amit kérnek, de utána ugyanúgy nem tanulva a hibáimból újra megbántom őket valamivel?
Ezért játszanék vele most, ezért próbálnék a kedvében járni, ha nem ragadtam volna le itt. Ha nem bolondítana el ennyire ez az illat valamiért. A földre dobtam a félszáraz takarómat és meghátráltam. Eltrappoltam a nappaliig, ahol Clive is volt. Ahol mindig is lennie kellett, az ablaknál a sötétítő mögött.

Swing

Elbújtam a függöny mögé, mert nem akartam, hogy rám találjon. Először össze kellett szednem magam ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni. Elhiszem, hogy mérges, mert elvettem az ő csokibékáját és megettem anélkül, hogy megkérdeztem volna kell-e neki. Úgy vagyok vele, hogyha kellett volna neki, akkor nem hagyja ott az asztalon szem előtt, árválkodni. Nem voltam biztos abban, hogy felfedezte már, hogy eltűnt a csokibékás doboz, de úgy voltam vele, inkább elbújok, minthogy rám terelődjön a gyanú. Mondjuk, hogyha választani kellene köztem és Clive között, biztos engem kezdene el keresni, mert Clive nem olyan édesszájú és kívánós, mint én.
Így jártál Felix, legközelebb nem hagyod el a csokibékás dobozodat és valószínűleg én sem eszem meg. Elrejtettem a cipőmet a függöny alatt, mert zajt hallottam az ajtó felől. Akárki lehetett az, anya, apa, Clive vagy akár maga Felix, azt meg nem akartam, hogy észre vegyenek. Még nem szabad. Igyekeztem visszafogni a lélegzetemet, vagy legalábbis nagyon halkan szuszogni, valójában az volt a legnagyobb gondom, hogy nagyon izgultam és nem akartam, hogy elkapjanak, hogy tetten érjenek, mert még nálam volt a Cornelius Agrippa-t ábrázoló kártya. Szóval csak reménykedni tudtam abban, hogy nem ide a konyhába jönnek, hanem máshová, mondjuk nem tudom megmondani, hogy hová, csak ne ide. Az is lehet, hogy engem keresnek, de majd csak akkor bújok elő, ha biztonságos lesz a terep. Addig nem, itt fogok szépen állni a függöny mögött.
Ez inkább tűnt olyasminek, amiből rosszul csak akkor jöhetek ki, ha megmozdulok innen és észre vesznek. Nem szabad észrevenniük. Ezért szorítottam, hogy ne vegyenek egyáltalán észre és elkerüljék ezt a helyet. De tévedtem. Sajnos anya éppen ide indult, hogy kávét készíthessen és gondolom, nem volt időm gondolkodni, amikor megfordult és varázsolni kezdett, akkor én gondolkodás nélkül kibújtam a függöny mögül és kisompolyogtam az előszobába.
Fellélegeztem. Nem vett észre. Legalábbis, anya nem, na de Felix aki elől most épp bujkáltam, ő igen! Épp szembe jött velem és csak az járt a fejemben, hogy nem fogom neki odaadni a Cornelius Agrippa-s kártyámat vagyis kártyáját, hogyha időben eltünteti a közelemből akarom mondani a konyhából a csokibékát. Ám ő csak közeledett és én…

Batshit

A lehető legszélesebbre húztam a számat és úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Pedig nem volt. Ezt persze nem árultam el nekik. Sajnos a szemeim nem árulják el mindig, hogy valami szokatlanban készülök vágni a fejszémet vagy direkt szórok nevetés átkot Clive-re akkor amikor látom, hogy mennyire bárgyú és elcsépelt napja, kedve van. Felix-el ezt már nem tudnám olyan vidáman megtenni, valószínűleg előbb védené ki és taszítana a falhoz, hogyha ilyesmivel szórakoznék vele is. Felix-el már régen nem lehet, valójában Clive-el sem, de mindig megvonom a vállam és nem nézem, hogy mennyire lehúzott hangulatban van, inkább teszek én is rá egy lapáttal. Az olyan vagány! Vagyis dehogy. Amióta az akadémián vagyok, már egyre kevésbé érdekel, hogy Clive nevessen és Felix… ő meg Felix-esen viselkedjen és hozza a formáját.
Jól lehet, hogy gyerekként sem voltam valami szent és ez egyre csak rosszabbodott felnőttkoromra, de még csak húsz éves vagyok. Húsz évesnek lenni meg zsírkirály, a miénk lenne a világ, ha sokan – köztük én – nem lennének olyan zöldfülűek és komolyan vennék az életet, merthogy az élet is komolyan vesz minket. Dehogy vesz komolyan. Ezt én érzem a legjobban. Mert még semmi komoly tervem sincs, azt fogom tenni, ami a pillanathevében magával ragad és lássuk be, ez még mindig semmihez sem vezet. Talán az a gond, hogy nem találtam meg a megfelelő utat. Hogy még keresgélek. Hogy még önmagamat is fel akarom fedezni. Hogy még rá akarok jönni, mi az ami a legjobban illik hozzám. Tuti nem a sötét szín, ez holtbiztos.
Nem akarok auror lenni, nem akarok átoktörő lenni, nem akarok medimágus lenni és nem akarok… mindent akarok egyszerre. Még a bátyáimnak is meg akarom mondani, hogy hol hibáztak és én az ő helyükben mit tettem volna másként, de én vagyok a legkisebb, ugyan a házi kedvenceinken kívül ki hallgatna rám? Na pont erről beszélek, sajnos nem a legkisebbtől indulnak el a parancsok, hanem a legnagyobbtól. A legnagyobb meg az én szememben most jelen esetben a szüleink. Ők tényleg vitték valamire, elértek valamit, amiről mi sohasem fogunk álmodni. Mert nem akarunk, mégis az életünk része lesz. Hogy megfontolásból mentem a közgazdász szakra az akadémián? Lehet. De egyelőre ez titok.

Kiköpött Felix vagyok, csak nekem szélesebb a mosolyom és kevesebbszer látni engem a Reggeli Próféta közelében, inget sem hordok ha nem muszáj, inkább az egyszerű és kényelmes ruhákat szeretem. A barna hajam is néha túlságosan borzos, alig látott fésűt elnőtt hosszúságú, hajvágás után kiált minden tincsem. De azt hiszitek járok én fodrászhoz? Persze, hogy nem.
Mesterkélt és ravasz ábrázatom van, látszik rajtam, hogy mindig agyalok valamin, ami lehet világmegváltó okoskodás vagy romboló is. Egy dolog azonban holt biztos, nem én fogom a Travers név vesztét okozni, egyelőre. A vonásaim túlságosan hasonlít rájuk, a szüleim nem tagadhatnak le, hogy a gyerekük lennék, és a bátyáim sem, hogy ne a testvérük volnék.