Vészesen közeleg a karácsony. Mindössze két nap maradt vissza és az egész családom már teljes ünnepi hangulatban van. A nap huszonnégy órájában szól valami idegesítő, ám annál inkább fülbemászóbb zene. Anya a konyhában tölti a nap huszonnégy órájának minden percét és töménytelen mennyiségű sütit süt, amit biztosra veszek, hogy sosem fog elfogyni. Még a család többi tagjával és a vendégekkel együtt sem leszünk képesek megenni. Ez az egyetlen alkalom az évben, amikor szeret ő kitenni magáért és nem a házimanók csinálnak mindent. Természetesen ők is besegítenek, hiszen nélkülük lehetetlen lenne befejezni mindent időben. Apa szereti kivonni magát az előkészületekből, s azt hiszem ebben teljesen ráütöttem. Nekem sincs túl sok kedvem fát diszíteni vagy éppen mézeskalácsot sütni. A konyhában amúgyis olyan meleg van a sütőtől, hogy legszívesebben fürdőnadrágban járkálnék, de a család női tagjai biztosan megőrülnének és nem jó értelemben. Egész nap a szobám és a konyha között járkálok, s azt figyelem, hogy mikor lesz már kész valami fogamra való édesség. Alapjáraton nem vagyok oda az édes dolgokért, de még az olyan szívtelen embereket is el tudja árasztani az ünnepi hangulat, mint amilyen én vagyok. Persze nem érzem helyénvalónak, hogy ezt kimutassam bárki előtt is, így ha valamelyik karácsonyi dalt dúdolom éppen akaratomon kívül, akkor inkább bezárkózok a szobámba és magamat szórakoztatom, mint valami őrült személy. - Wyland, segíts Poppynak diszíteni, ne legyél itt nekem láb alatt! – szól rám anya kezében egy tálcával, amit ebben a másodpercben vett ki a sütőből. - Nagylány, meg tudja oldani egyedül is – rántom meg a vállam és a mézeskalács felé nyúlok, mire az egyik manó elhúzza onnan a tálcát. Valami olyat magyaráz, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyen. Mióta dirigál ő nekem? - Ne kelljen kétszer mondanom! – anya szigorú tekintetét nem sűrűn mutatja meg, de ha igen, akkor tudom, hogy itt az idő a menekülésre. Talán nem fog ártani, ha egy kicsit besegítek a látszat kedvéért. Kifelé menet azért ellopok egy kisebb darab mézeskalácsot és elrágcsálom míg megtalálom Poppyt abban a helyiségben, ahová minden évben a fát rakjuk. - Kell valamit csinálni? – kérdezem, s ledobom magam az egyik fotelba, mint aki jól végezte dolgát és várja a jutalmát. – Ki rakta fel a kandalló felé azt a csizmát? Orbitálisan ronda – húzom el a számat. Nem akarom, hogy a vendégek azt gondolják nekem ahhoz bármi közöm volt.
Vendég
Pént. Dec. 25, 2020 10:15 am
Wylie & Poppy
Sosem voltam az a típus, aki várta a kötelező családi összejöveteleket, hiszen általában senkinek nem feleltem meg. Hiába igyekeztem annyira jó lenni. A múlt karácsony után pedig kétség sem fér hozzá, hogy minden ünnepbe vetett hitem és reményem szertefoszlott. Az elmúlt egy év olyan dolgokat tartogatott, amire nem voltam készen, fizikailag sem, hát még lelkileg. Az életem fenekestől felfordult, megjártam a poklokat, voltam nagyon mélyen, mikor még Daisy és Ziggy sem tudott jobb kedvre deríteni és voltam a csúcson is, hiszen végül - mindenki legnagyobb meglepetésére - minden jól alakult. Olyannyira jól, hogy képes vagyok az unalomig hallgatott karácsonyi zenéket dúdolgatva díszbe öltöztetni a nappalit, és még csak eszembe sem jut panaszkodni miatta. A karácsonyfa persze még hátravan, de a manókezek már segítettek előkészíteni a díszeket, amik így dobozokba zsúfolódva várják a sorsukat. Igazából elég sokat fejlődött az ízlésem, köszönhetően annak, hogy anyám jó egy éve azzal foglalatoskodik, hogy mindenféle esküvői magazinokat küldjön nekem. Azt hittem a kollégiumban megváltozik a helyzet, de csak annyi történt, hogy végre a magam ura lehetek. A magazinokkal pedig el tudnám barikádozni magam Naomi elől, ha szükségét érezném. - Nem kell ám kihúzni magad mindig a munka alól, Wylie. Hidd el, nem fog fájni.. - annyira. Teszem hozzá az utolsó szót már magamban. Ez az év rendesen kikezdte a mi kapcsolatunkat is, az első félév pedig kétségtelenül a legrosszabb volt ebből a szempontból, hisz nagyjából úgy kezeltem őt, mintha nem is létezne számomra. Oké, ezt megbántam, de úgy éreztem, mintha cserben hagyna engem. Sose voltam még rá egyszerre ilyen dühös és éreztem mérhetetlenül csalódottnak magam, amiért félvállról veszi a sorsomat. Persze azt nem kötöttem az orrára, hogy igaza volt abban, hogy szólhattam volna előre Tylernek és megbeszélhettük volna nyugodt körülmények között a dolgot. A magam helyzetét könnyítettem volna csak meg. De nem így alakult. Sok küzdelem áll mögöttem, sokat viaskodtam önmagammal is, de az ujjamon lévő gyűrű láttán mindig kiül arcomra egy lágy mosoly. Kétségkívül teljesen belezúgtam az egyik legjobb barátomba. A vőlegényembe. És bár akaratomon kívül, de úgy hiszem hogy ezzel a családjaink java részét is boldoggá tettem. - Segíthetsz mondjuk fát díszíteni.. - intek a dobozok irányába, ezzel is jelezve, hogy nem gondolnám túl megerőltetőnek, ha fellebegtet a fára pár díszt. Ezt még a fotelból is könnyedén megteheti, még csak fel sem kell kelnie hozzá. Nem irigylem a muglikat.. A három méteres fenyőt, amit minden évben bőségesen teleaggatunk apróságokkal, nem lenne kedvem puszta kézzel díszíteni. - Akkor ne kritizáld a csizmát, hanem tedd máshová... - csitítom a bátyámat, aki szokásához híven nem rejti véka alá a véleményét. - Nem, eszedbe ne jusson, visszatenni a dobozba... - jut eszembe, hogy ha rajta múlna biztosan így oldaná meg a helyzetet. - Gyerünk Wy, nem fog megártani neked egy kis karácsonyi hangulat... - billentem meg a fotelt egy pálcaintéssel, mintegy ezt is jelzésértékűnek szánva, de ha nem figyel oda, könnyedén ki is pottyanhat belőle. Talán szokatlan, hogy ilyen tréfálkozós kedvemben talál, de lerí rólam, hogy most mennyire várom a karácsonyt, a vendégeket és azt, hogy újra Tylerrel tölthessek egy kis időt. A szerelmes emberek furcsán viselkednek...
