Astrid & Arnfrød ◈ But, hey, at least there's a friendly face here

Astrid & Arnfrød

éhány másodperc és lejár a műszakom, csak ez járt a fejemben. Iszonyat őrültem neki, egyrészt mert már tényleg nagyon haza mentem volna, a biztonságos lakásunkba. Túl sok dolgot hallottam és amúgy is, nagyon lefárasztott a mai műszak. Nem csak azért, mert olyasmit vagy olyasvalakit is sikerült látni a minap akit nem kellett volna. Vagy legalábbis nem itt kellett volna látnom. A lehető leggyorsabban és legszebben elkerültem azt a folyosót ahol tudtam, hogy lehetnie kell. Nem beszéltem meg vele néhány dolgot és emiatt úgy érzem még számon leszek kérve egyszer.
Ijesztő, hogy az ember mennyi mindent képes elrejteni, ha elszánja magát és csak tűr. Mert tűrnie kell. Talán ezért is tűnt jobbnak ha azt tettettem minden a legnagyobb rendben van. Még akkor is amikor megkérdezték, hogy nem akarok egy kis pihenőt. Nem akartam.
Ettől függetlenül sokszor okoztam már magamnak és másoknak is meglepetéseket. Vadidegenekkel álltam szóba, amit amúgy nagyon ritkán szoktam. Vagy ha épp be kellett kopogtatni valahová, más meg nem mert akkor megtettem én. Néha határozottan, néha kevésbé határozottan, attól függ ki kísért el vagy mire fel zaklattam azokat akikre szükség volt.
Most is ehhez hasonló váratlan meglepetést okoztam nem csak saját magamnak, hanem szerintem mindenkinek is. De mivel minden egy szép nap megváltozik és semmi sem marad örök, talán a piramisokat kivéve, mert azok még máig ott díszelegnek a sivatag kellős közepén. Jó tudom, elhiszem, hogy az eredeti pompájában egyik piramis sem úgy nézet ki ahogy, mert az idő és eróziónak köszönhetően sokat „kopott” de akkor is ott vannak és a mai napig is turista csalogatóak.
Néha nekem is megvannak a kedves pillanataim, amikor tényleg Dr. Rendi vagyok, aki mindent rendbe hoz, akiből árad a szeretet, akit mindenki szerethetne, ha hagyná.
Csak ugye mondtam már, hogy semmi sem tart örökké kivéve a piramisokat, így az én munkaidőm is véges és ha sikerül hazamennem anélkül, hogy észrevenne…
Épp kiléptem volna a bejárati ajtón amikor megpillantottam Őt. Sejthettem volna, hogy elengedik már ma és nem tartják itt, de azt komolyan nem gondoltam volna, hogy esetleg meg is vár, mert tudja, hogy itt vagyok. Levegőnek persze nem nézhetem. Így is úgy is szóvá tenné és itt rendezne jelenetet nekem, azt meg inkább nem akartam, komolyan.
– Astrid? Te hogy kerülsz ide? – kíváncsian felvontam a szemöldököm, semmi köszönés, semmi de jó hogy itt vagy, mintha csak ott akarnám folytatni a beszélgetésünket ahol abba hagytuk az ideköltözésem előtt. Na igen, azok más idők voltak. A jelenben megint más.