Nem mindegy, hogyan veszekszel. Ki kell adni magadból mindent.
A
bátyám akkora egy tuskó tud lenni néha, hogy azt már tanítani kellene. De most tényleg túltesz még magán is. Nem tudom felfogni, hogy mit is ártott neki Leta. Tudom jól, hogy most az egész világra haragszik, legfőképpen a szüleinkre. De a kishúgunk az egészről mit sem tehet. Nem Ő kívánkozott a világra jönni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elején nem voltam dühös én is apára. De mostanra megbékéltem a dologgal. Így pedig, hogy az egész világ megtudta az igazságot, az én lelkem is megnyugodhat egy kicsit. A Griffendéles sálam, baljósan lobogott utánam, miközben szélsebesen szeltem az utat a Kviddicspályáig. Nagyon is jól tudtam, hogy jelen pillanatban ott találom Leo-t és az sem érdekelt ha az egész csapat előtt kell leordítanom a fejét. Megérdemli, hogy megkapja azt a fejmosást ami már régóta kijárt neki. Ahogy befordultam a sarkon egyből megpillantottam a pálya szélén. Több se kellett, máris robbant az első nagy testvéri veszekedés bomba. - Aurelius Leonard Lestrange! – kiabáltam oda neki, felhívva magamra a figyelmet. Ennyi elég volt ahhoz, hogy tudja „bajba” van. Ugyanis csak akkor szoktam Őt a teljes nevén hívni ha valami rosszat csinált és iszonyat pipa vagyok rá. A legutolsó ilyen eset azt hiszem valamikor az ötödik születésnapom után lehetett amikor eltörte a porcelán babát amit kaptam a nagynénémtől. - Ugye tisztában vagy vele, hogy gyerekesen viselkedsz? – vontam kérdőre amikor odaléptem hozzá. Nincs olyan kifogás, vagy mentség amit jelen pillanatban elfogadhatónak éreznék a bátyám viselkedésére. Éppen itt lenne az ideje, hogy felnőttként kezelje a helyzetet és ne úgy, mint egy kisbaba.
Nincs veszélyesebb annál, amikor egy lányt magunkra haragítunk. De mondok jobbat, nincs veszélyesebb annál, amikor egy családtagunk kiejti a teljes nevünket. Mert már ez önmagában is akkor gyomrossal ér fel, mintha konkrétan összeverekednék valakivel, akivel közel sem kiegyenlítettek az erőviszonyok. Azt is mondhatnám, hogy egyből összeszorul a gyomrom. Pedig mostanában igazán kijárna már valami átlagos is nekem, mivel úgy érzem csak az edzéseken vagy a meccseken vagyok teljesen önmagam. Mintha kötelező lenne tombolni és bevallom magamnak, ez pokolian jól esik. De nem vezethetem le a feszültségeimet mindig a sporton és a csapattársaimon, ne adj isten valamelyik alsóbb éves suhancon. Kellene, hogy legyen más megoldás, hogy ne golyózzak be. Az ember azt mondja, hogy a család mint háttértámogatás sokat számít. Én most érzem, hogy milyen az, amikor az a bizonyos háttértámogatás nincs, mert nem kell, mert ilyen képre nincs szükségem. Lehet, hogy én esek állandóan túlzásokba, de ha valaki megbánt, én is tudok ám rohadtul neheztelni. Nincs jól, hogy mindig csak lehiggadok és tovább lépek. Nekik is meg kellene érteniük, hogy ez az egész nem ennyiről szól. Amikor az edzés végén megdicsérem a csapatot, még én magam is elégedett vagyok. Az arcom még kipirult a hidegtől, a szerelésem pedig inkább kényelmetlen, mint kellemes. Azt is mondhatnám, hogy ha most levetném a meztalárt, akkor kicsit megcsapna bárkit a férfiszag. De ki tud egy kiadós zuhanyra gondolni, amikor a húga úgy csörtet oda hozzá, mintha minimum embert ölt volna? Na ugye, senki. Márpedig a helyzet az, hogy elég rá néznem és tudom, öljük egymást jó testvériesen pillanatok következnek. - Nem, de mindjárt megtudom, hogy miért. - először próbálom úgy lerázni magamról, hogy igyekszem nem magamra venni. Fáradt vagyok, nyűgös és nem érzem jól magam jelenleg a bőrömben. Muszáj most és így baszogatni? - Nem tudtál volna edzés után megtalálni a problémáddal? Ne gyere te is azzal, hogy miért nem írok levelet apának, mert akkor teljesen hasztalan. Nem érdekel a papolás és a sajnálat. Ő sem gondolja úgy, hogy bármi rosszat követett volna el. - de ha nem ez a vita tárgya, akkor elnézést. De mostanában a legtöbb beszélgetésem ide fut a családdal és már zavar. Épp elég vacsoránál találkoznom Rody vesémig hatoló pillantását elviselni. Az önérzetem különben sem hagyja, hogy bármit másképp cselekedjek, amikor ezt tartom helyesnek. - Nézd, örülj neki, hogy a többiek már nincsenek itt, mert ha előttük osztasz ki, akkor nem teszed zsebre a véleményemet. - teszem mindezt úgy hozzá a mondandómhoz, hogy csakis azért maradtam egyedül hátra, mert az én dolgomnak érzem visszacipelni a labdákkal teli ládát a szertárába. Mielőtt még miattunk tűnne el valami és rajtam keresnék. Érzem, hogy lassan itt a suli vége és azt is, hogy előbb vagy utóbb muszáj lesz a mostaninál sokkal felelősségteljesebben viselkednem. - De most komolyan, mi nem várhat ennyire? Nem flörtöltem másokkal...
Nem mindegy, hogyan veszekszel. Ki kell adni magadból mindent.
T
udom, hogy a testvérem baromi pipa amiatt amilyen helyzetbe hozott minket apa. Ezt meg is értem, és nem is hibáztatom érte. Viszont azzal nem old meg semmit ha csak duzzog és azokat bántja akik nem érdemlik meg. - Az egy dolog, hogy apával nem vagy hajlandó szóba állni és konkrétan levegőnek nézed. De olyanok miatt ne okolj valakit amiről nem tehet. – vetettem oda dacosan. Ismerhetne már annyira, hogy nálam a család, szent és sérthetetlen. Azt pedig kifejezetten rosszul tűröm, hogyha a családon belül nem működnek jól a dolgok. Márpedig most aligha mondható, hogy minden szuperül működne. - Amennyire látom, már vége az edzésnek. Amúgy meg ne gyere nekem ezzel a „csapatkapitány vagyok” dumával, mert pont nem érdekel. – emeltem fel méginkább a hangom. Merlin szerelmére, vegye már észre magát. Jelenleg nem az egyik kis csapattagjával beszél hanem a testvérével. Azzal az emberrel, akivel eddig mindenben számíthattak egymásra és aki az összes kis piszkos stiklijét eltitkolta a szüleink elől. A flörötölős megjegyzésére csak a szemem forgattam. Mégis honnan veszi, hogy bármi ilyesmi miatt lennék itt? Amúgy meg ha arról lenne szó, én lennék a legkisebb problémája. - Tudom, hogy nem rajongsz a helyzetért, de nem tudnál kevésbé tapló lenni Letával? Ő aztán tényleg nem tehet semmiről. – vizslattam a testvérem, miközben folyamatosan az kattogott a fejemben, hogy ha én is akkor tudtam volna meg mindent amikor Ők, akkor is ugyanilyen nyugodtan kezelném a dolgokat? Bár ha jobban belegondolok, akkor elég gyorsan túltettem magam rajta akkoriban. Bár az is lehet, hogy csak azért mert én mindig is könnyebben fogadtam a kilátástalan helyzeteket. Pláne azóta, hogy a baleset óta egy kicsit az életem is kilátástalanná vált valamilyen formában. Arról már nem is beszélve, hogy Ő pasiból van. Az pedig csak méginkább bonyolítja a helyzetet. - Hidd el nekem, hogy én sem ugráltam örömömben amikor kiderült, de már nem tudunk mit csinálni. Kénytelenek vagyunk elfogadni a helyzetet és pont. – próbálkoztam meg egy kis értelmet verni a testvérem fejébe.
Már csodálarosan mesébe illő sztori lenne, hogy a kishúgom hiányol engem, hisz ha elő is szokott fordulni, azért a pályán nem vár meg. Akkora luxust nem élünk , hogy házhoz jön a társaság, még ha az ő társasága is. Hamar rájövök majdnem az első megnyilvánulásából, hogy Thalest most momentán egy percig sem hiányolja, ellenben én máris kivertem nála a biztosítékot. Hogy mégis mivel? A drágalátosan szerteágazó családunkkal. És nem tetszik, amit és ahogy mondja, nagyon nem. Nem tiszte megvédeni apát, nem tiszte békét teremteni abban a káoszban, ami amúgy otthon uralkodik. Most úgy érzem, hogy teljesen elvesztettem a bizalmam mimden felé, hisz a családom volt nekem a legnagyobb biztos pont, most pedig csak Thales az egyetlen, aki úgy igazán megért. Persze, őt is jól átbaszták, mint engem. - Most a liliputira gondolsz? Ő apa külön gyereke, nem tartom családtagnak. - még nagyon dolgozik bennem a harag annak ellenére is, hogy próbáltak velem beszélni otthon. Nem lett semmivel sem jobb a helyzet, én ugyanúgy haragszom, ha anyára nem is, apára meg a porontyára igen. És ha nem is gondolom ennyire drasztikusan a dolgokat mimt ahogy kimondom, akkor sem vagyok vele barátságosabb. - Szerintem meg te csak ne oszd az észt, aki mindvégig tudott mindent. Neked fogalmad sincs arról, hogy Thalessal mit éreztünk, amikor ez kiderült és az is, hogy gyakorlatilag mi ketten vagyunk azok, akik lemaradtunk, de úgy mindenről. Szép testvér vagy, ha nem is a mi oldalunkon állsz. - azóta is haragszom emiatt rá és őszintén szólva nem is volt akkora baj, hogy mostanában nem beszéltünk annyit egymással. Magamat ismerve majdnem minden nap az orra alá dörgöltem volna ezt, arra pedig ő sem lett volna vevő. - Úgy teszel, mintha egy csapásra elfogadtad volna, hogy apa félrejár. Vagyis járt, remélem temetőben nem... - be se fejezem mert nettó faszság és csak úgy jött magától a gondolat. Tudom, hogy ezzel kicsit elvetném a sulykot. - Eltaláltad, nem. - én pedig most unom meg a beszélgetést, fogom a cuccom és megpróbálom Sophie-t kikerülni. Ha felcsesszük egymás agyát, nem is olyan egyszerű egymást lerendezni vagy lerázni, arról nem beszélve, hogy ha különösen felpaprikázom, elmenni sem hagy. - És ha én egyszerűen csak nem akarom elfogadni? Sophie, az egész eddigi családi életünk csak idilli illúzió. Amibe kapaszkodtam, az nem létezik, és még ezzel példálóztam Tylernek, amikor kibukott a családjára. - Amikor elmondta, hogy a húga nem is halt meg, nem is temették el, hanem mert kvibli, most a nagyszülők dugdossák külföldön. Erre kiderül, hogy nekem meg van egy húgom. Legszívesebben neki adnám, legyen neki még egy itt, aztán legyenek vele boldogok. Elég azonban csak a húgomra nézni, hogy lássam, igrn csak közel állok ahhoz is, hogy eláruljam neki Ty titkát. - Ne merészelj most beleolvasni a gondolataimba, meg se próbáld. - azzal megint megpróbálom kikerülni. Eddig Ty nem sokat beszélt vele vagy legalábbis sikerült megőriznie a titkát. Nem én fogom Serát elárulni, főleg nem neki. Már azt sem tudom, hogy kinek az oldalán áll, az is leht, hogy már ezt is rég tudja. Francba ezzel a képességgel. - Inkább tanulj a liliputival, úgyis olyan remekül megértitek egymást és befejezed a mondatait. - vajon mér, hallottam ám már tanulni együtt őket. Azt pedig nagyon jól tudja, hogy ha valakire úgy igazán bepipulok, akkor ahhoz nekem idő kell, amíg feldolgozom. Szégyellem? Nem. Ilyen vagyok. Ezt pedig azóta tudja rólam, amióta csak az eszét tudja, nem is igazán mutogathatna rám, hogy most kivételt teszek, mert nem.
Nem mindegy, hogyan veszekszel. Ki kell adni magadból mindent.
I
gen, pontosan Letára gondolok. Attól, hogy te így gondolod, még nem ez az igazság. – vetettem oda neki haragosan. Eddig is tisztában voltam vele, hogy a testvéremhez képest egy makacs öszvér kutya füle. De ebben az esetben csak méginkább rá kell döbbennem, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz akkor azt nem könnyű onnan kiverni. Ezzel csak egy baj van, hogy én is ugyan abból a családból származom és én is legalább olyan szinten makacs módon tudok kampányolni valami mellett, mint Ő. - Valóban. Tudtam róla és annak is megvan az oka, hogy miért nem árultam el nektek. – válaszoltam a megsértődött kis visszavágására. - Szerinted én Hogy éreztem magam amikor rájöttem? Ugráltam örömömben? Hát nagyon nem. De volt bennem annyi, hogy meghallgattam a miérteket és hogyanokat. – folytattam harciasan. - Arról nem beszélve, hogy nekem se önszántukból árulták el anyáék. Magamtól jöttem rá egy kósza gondolatból amit gyakorlás közben kaptam el. – Vallottam be szemlesütve. Eddig erről még érthető okokból soha nem beszéltem senkinek. Meg hát mit is mondhattam volna? Kihallgattam unalmamban a szüleim gondolatait és olyan dolgot tudtam meg amit nem akartam? Hát így jár az aki hallgatózik. Mindig olyat hall meg amit nem akar. - Arról nem is beszélve, hogy nem az én dolgom volt ezt elmondani nektek, hiszen nem az én titkom volt Leta létezése. – mondtam el az álláspontom. - Leo! – kiáltottam rá mérgesen. Az egy dolog, hogy haragszik apára, Letára, rám és az egész világra, de nem mondhat ilyen dolgokat. Apa tett olyan dolgokat amiket nem kellett volna, de viseli a következményeit. Ahhoz viszont nincs joga senkinek, főleg a bátyának, hogy ilyen dolgokat mondjon vagy hangoztasson. - Hogy te mekkora egy önző tökfej vagy! – vágtam a fejéhez amikor elé álltam amikor ki akart kerülni. Az összes valaha élt boszorkányra és varázslóra esküszöm, hogyha most örökre is összeveszek a testvéremmel akkor sem fogom őt elengedni és hagyni, hogy továbbra is ennyire gyerekesen viselkedjen. - Azt hittem ennyi idősen már rájöttél, hogy egyik család sem tökéletes. Főleg nem az aranyvérű családok világában. Mindenkinek vannak sötét titkaik, csak van aki ügyesebben rejtegeti, mint mások. – vágtam a fejéhez. Abból ítélve ahogy viselkedik, neki is vannak olyan titkok a tarsolyában amik nyilvánvalóan megviselnének egy-két embert ha kiderülnének. Így elvárhatónak érzem, hogy egy parányit jobban a helyembe tudja magát érezni, hogy miért is nem adtam ki apa titkát. - Eddig még sosem hallgattam bele a gondolataidba, mint azt tudod. Ezen pedig nem most fogok változtatni. Viszont ha te megőrzöd mások titkait, mert úgy gondolod, hogy nem tiszted kiadni azokat, akkor tőlem miért vártad volna el pont az ellenkezőjét? – nézem mélyen a szemeibe. Talán ez egy olyan lökés volt a számára amitől egy picit képes lesz magába nézni és rájönni, hogy hiába haragszik rá és tart az ellenségének, én soha nem voltam és soha nem is leszek az. - Legalább valaki legyen vele kedves anyáékon kívül, ha már a sors ilyen fafejű fiútestvérekkel áldotta meg. – vágtam vissza, miközben továbbra is dacosan álltam a tekintetét és minden negatív kisugárzást amelyeket felém küldött. Szeretem, hiszen vér a véremből, hús a húsomból. Ennek ellenére ha kell akkor minden szemrebbenés nélkül úgy osztom ki őt, hogy abban nincs köszönet.
Nem tehetek arról, hogy ennyire érzékenyen érint egy olyan téma, ami igazából nem is kis hatással van az életünkre, mi több a benyomásainkra. Attól a pillanattól kezdve, hogy bejelentették Letát, számomra megszűnt apa hitelesnek lenni és a legszomorúbb az egészben az, hogy néhány beszélgetésen kívül nem is nagyon töri magát, hogy javítson a kapcsolatunkon. Ha függetlenségről van szó, akkor az én fenekemről elég hamar levált az a bizonyos tojáshéj és a mai napig vannak olyan dolgaim, amit nem osztottam meg a szüleimmel. De ez így van rendben, nem? Hisz nem befolyásol semmit, az én döntéseim és cselekedeteim és addig, amíg csak rám van kihatással, addig fölösleges velük bárkit, főleg őket traktálni. - És ez jól van ez így. - nem tágítok a véleményemtől. Sem apáról nem szeretnék beszélni, sem pedig a kisasszonyról. Inkább a kiutat kezdem keresni, mert kezd kínos lenni ez a beszélgetés. Igazából nem tudok jól érvelni, ha mérges vagyok, Sophie pedig most megint felhergel. Miért nem tudja elfogadni, hogy mi ketten az öcsénkkel így reagálunk? Most csináljunk úgy, mintha teljesen normális lenne, hogy ez van? - Sajnálom, nem tudok jó pofát vágni az egészhez. Ha az idilli családot keresd, ne nálam kilincselj. Nekem mint olyan megszűnt létezni. Ó, kezdi. De még mennyire, hogy kezdi, de én nem fogom hagyni, hogy végigmondja. Jó nagy ívben kerülöm ki és indulok a dolgomra. Hirtelen eszembe jut az összes beadandó, tanulnivaló, a gyakorlásokról nem is beszélve. Most őszintén, kinek van kedve egy olyan dologért veszekedni, ami majdhogynem tök mindegy. Nekem mindegy. És azért a kis csitriért nem is akarok veszekedni. - Nem, nem tudok. Nem is érdekel. Nem keresem a társaságát, ő jön mindig utánam. - már azt a néhány alkalmat megemlítve, ami végülis tényleg megtörtént. Nincs annyira rám tapadva a kiscsaj, csak néha kötődni akar. Tudom én, de engem hagyjon ki. - Pedig te pont úgy viselkedsz, mint aki örül az egésznek. Mióta is tudod, pár éve? Szerintem akkor adj nekünk is legalább ennyi időt, ha nem kétszer ennyit. Aztán ha majd elköltözök otthonról, akkor szerethetitek ti is egymást felőlem. Majd nézz sok mesét vele. Meg tanulj vele. Meg apáékkal is. Mert ti vagytok így négyesben a cuki család, mi meg Thalessal azok, akik nem tudnak semmit elfogadni. - sajnos így érzem és ez már a keserűség, ami kijön rajtam. Eddig anyán kívül nem mondta azt, hogy tényleg igazán megért vagy legalábbis megpróbál. És ami a legrosszabb, hogy ha időt adnának és nem nyaggatnának, akkor lehet nem is ez lenne már rég a véleményem. - Na jó, nekem nincs időm ezzel foglalkozni...
Nem mindegy, hogyan veszekszel. Ki kell adni magadból mindent.
A
ki valamennyire is ismer, az tudja rólam, hogy imádom a testvéreimet. Viszont azzal, hogy ennyire hajthatatlanok és a végletekig makacsok, az őrületbe tudnak kergetni. Amit egyszer a fejükbe vesznek azt aztán ki nem lehet onnan írtani. Ez az egész Leta téma pedig kimondottan olyan, amiről más a véleményünk és a fiúk makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy csakis nekik lehet igazuk. - Komolyan mondom, hogy azt hittem ennél több értelem szorult abba a tök fejedbe. De úgy fest, hogy a múltkori gurkó találat kihatással volt a maradék józan eszedre is. – vágtam hozzá makacsul állva minden pillantását. Nem hagyom, hogy csak úgy faképnél hagyjon. Ezt a beszélgetést akkor is be fogjuk fejezni, ha ahhoz sóbálvánnyá kell őt változtatnom. Nem mondom, hogy nem lehet saját véleménye, de azt igenis elvárom tőle, hogy ne bírálja az én döntéseim és véleményem. Holott fogalma sincs semmiről, mert annyira makacs, hogy képes legyen bárkit is végighallgatni, aki elmondhatná a miérteket. - Nem ismerős ez neked valahonnan? – tettem fel a kérdést, miközben tanulmányoztam az arcvonásait. Nagyon is tisztán él bennem a kép amikor kicsi gyerekek voltunk és mindenhová követtük a szüleinket és áhítattal figyeltük minden mozdulatukat. Főleg Leo volt rátapadva apára, reggeltől estig. Olyan volt mint egy kis mágnes ami rátapadt apára. Leta ugyanolyan kíváncsi és érdeklődő, hiszen eddig csak külső szemlélőként figyelhetett minket. Most viszont, hogy megkapta az „engedélyt” arra, hogy kapcsolatba lépjen velünk, a testvéreivel, így azt hiszem természetes, hogy próbálkozik. - Pukkadj meg Aurelius! – kiáltottam utána, majd egy hírtelen jött ötlettől vezérelve lekaptam a cipőmet és utána dobtam. Nem szándékoztam maradandó károkat okozni benne, hiszen mégis csak a testvérem, de ennek ellenére mégis sikerült őt fejen találnom a cipőmmel. Úgy fest, hogy azért mégis csak van bennem is valamennyi tehetség a célzást illetően. - Azt hittem mi ennél jobb testvérek vagyunk. De úgy látom a makacsságod és a gyűlölködésed többet jelent annál, mintsem normálisan meghallgasd, amit mondani akarok. De tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz. – vágtam a cipőm után még ezt is a fejéhez, majd felkaptam a hozzám közelre visszapattant cipőm és otthagytam a bátyámat, pont úgy ahogy Ő is minden alkalommal otthagyja Letát.
Jöhet itt nekem Sophie bármivel, de a kviddiccsel nem. Tökéletesen tudom terelő létemre, hogy egy gurkó mit tud és ahhoz mérten viszonyulok hozzá. Köszönöm szépen, tökéletesen tudom azt is, hogy mikor kell a gyengélkedőre mennem és azt mondanom, hogy jó lenne, ha megnézném, nem vagyok-e teljesen épelméjű. De nem, most ennek az egészhez semmi köze. Így csak mérgesen horkantok egyet és ellegyintem a választ. Akadjon már le ezzel a témával rólam, könyörgöm. Csak egy kicsit hagyjon, hagyja, hogy megoldjam magamban a dolgokat, hagyja, hogy lecsillapodjak. Ha folyamatosan hergel, nem lesz jobb és ezt ő is nagyon jól tudja. - Minek kellene ismerősnek lennie? - nézek rá értetlenül. Tényleg nem értem a kérdését és azt sem, hogy ez most hogy jön ide. Nekem ismerős-e? Én nem csináltam senkinek sem gyereket potyára, de még csak családon kívül sem. Apa meggebedhet magában, akkor sem fogja tudni visszaforgatni a dolgait és szerintem nem is akarja. Nem óhajtok erről vitát nyitni a továbbiakban és annyira sem szeretném méltatni a témát, így aztán nagy ívben kikerülöm a húgom és tovább indulok. Esküszöm, hogy nem telik el néhány lépés és a cipője koppan tompán a fejemen, hogy aztán mellettem landoljon. Úgy kapok a helyéhez, mintha azzal már le is szakította volna azt a darabot, de nem tagadom, hogy rohadtul sajog. Idegből kapom fel a cipőt és fordulok vissza, hogy ordibálni kezdjek jó nagyokat artikulálva. De még az is meglehet, hogy mérgemben nekiállok jelelni is neki. - Most ez mire kellett? Komolyan, amiért nem hallgatlak meg és nem értek egyet veled? Egy kibaszott dolgot kértem tőled, hogy adj időt. Te meg most rögtön azonnal akarsz mindent. - De amilyen feldúlt vagyok, vissza is trappokok hozzá és elé dobom a cipőjét. Nem állok neki én dobálózni, mi vagyok, óvodás? Sophie sosem volt annyira hirtelen, mint mi. Hármunk közül ő volt a megfontoltabb, a leghiggadtabb. Most pedig valami olyasmit tesz, amire nem számítok. Ő, akivel eddig mindig mindent meg tudtunk beszélni, ő, aki sohasem fordít nekem hátat és többnyire megért sarkon fordul és nemes egyszerűséggel itt hagy. - Hé, most meg hová mész? - szólok utána, de nem merek rá mérget venni, hogy hallana is ebből bármit. Így csak nézem a távolodó sziluettjét, miközben a meglepettségtől kezd felszállni a vörös köd is. Hát ez így fantasztikus.
Nem mindegy, hogyan veszekszel. Ki kell adni magadból mindent.
K
i nem állhatom ha a testvéreimmel veszekszünk. Talán éppen ezért is kerülöm azokat a szituációkat amikből viták alakulhatnak ki. Viszont ez a Leta dolog nem olyan amiben engedni fogok. Előbb vagy utóbb nekik is be kell látni, hogy nem haragudhatnak valami olyan miatt, amire nekünk semmiféle hatásunk nincs. Arról nem is beszélve, hogyha egy picit nyitottabb szemmel járnának a világban láthatnák, hogy minden családnak megvannak a maguk kis titkaik. Ez alól pedig a miénk sem volt és szerintem nem is lesz kivétel, soha. Elég csak egy kicsit mélyebbre ásni a családunk múltjában és egyből rájöhetünk, hogy a szüleink eddig is csak egy pihepuha, biztonságos burokban tartottak minket és azért nem láttuk ami végülis az orrunk előtt volt egész idő alatt. - Minek? Mi is pontosan ilyenek voltunk. Amikor kicsik voltunk mi nem ugyanilyen érdeklődőn és kívácsian figyeltük anyáék minden mozdulatát? Ha te nem is emlékszel rá, de bennem tisztán él a kép, hogy folyamatosan apa nyomában koslattál. Mindent tudni akartál la. Mit csinál, hol csinálja, miért úgy csinálja. Leta pont ugyan ezt csinálja. Meg akar ismerni minket. Meg akarja találni a helyét a családban. – Hadarom el gyorsan a kis mondókámat, miközben felvillan előttem annak a rémült kislánynak az arca aki rám pillantott amikor először betette a lábát az otthonunkba. Tény, hogy a testvéreim közül én vagyok a legmegfontoltabb és a legkiszámíthatóbb. Viszont ezzel egyenes arányosságban a legmakacsabb és a legeltökéltebb is. Ha pedig valami nem úgy alakul ahogyan annak szerintem alakulnia kellene akkor elég hamar ki tudok borulni. Ez a mostani helyzet pedig pontosan ezekre az alkalmakra a legjobb példa. - A fenébe is Leo! Te senkit nem hallgatsz meg. Csak azt az egyet fújod, hogy mekkorát csalódtál apában. Igen? És? Ez kit érdekel? Ettől se te, se pedig senki más nem fogja magát jobban érezni. Csak tombolsz és nem foglalkozol a következményekkel. Az sem érdekel, ha közben valakinek ezzel fájdalmat okozol. Úgyhogy vess magadra, ha más is így áll hozzád. – vetettem oda dühösen. Innentől nem fog érdekelni, hogy meddig pukkad. Nem vagyok hajlandó a továbbiakban a gyerekes hisztiét hallgatni. Szeretem mert a testvérem és bármit megtennék érte, de a húgomnak is meg kell adnom annak az esélyét, hogy egy ilyen kapcsolat kialakulhasson köztünk. De ha folymatosan arra koncentrálok, hogy a fiúk mit csinálnak és miként állnak a dolgokhoz, akkor ez sosem fog megtörténni. Leo és Thales pedig majd megbékélnek. Előbb vagy utóbb, de muszáj lesz nekik.
