Charlie Wright / Ezra Birger

Koraérett vagyok, legalábbis anya szerint - azt hiszem, simulékonynak is neveznének, s talán ezek miatt férek meg jól a felnőttekkel. Keveset beszélek, de annál jobb hallgatóság vagyok és annál inkább van súlya a szavaimnak. Önállóságra törekszem, nemcsak tetteimben, gondolkodásomban is. Nyitott vagyok azokkal, akiket ismerek, s hajlok a kompromisszumokra. Fegyelmezettnek és megbízhatónak tartanak.
Van a lényemben valami gyermeki. Komolyan veszem az ígéreteket és a titkokat. Minden érdekel, legyen az varázslat, technológia, természet, tudomány, művészet - iszom a szavakat és falom a könyveket. Talán a sport az egyetlen, ami sosem vonzott, ám ettől még csodálattal adózom az atlétáknak.

Tudósok közt nőttem fel, a hétköznapi udvarias csevejhez nem értek és ezt a hiányosságot véletlenszerű érdekességekkel próbálom áthidalni. Kerülöm a szemkontaktust vagy a pillantásom nyugtalanul cikázik, ráadásul gyakran vétek a viselkedési normák ellen. Félénk-félszeg leszek társaságban, főleg velem egyidősek közt; beszédem akadozóvá válik és rémesen izzad a tenyerem, az ujjaimat tördelem. Egyesek szerint túlérzékeny vagyok, s ez a sérülékenység tesz távolságtartóvá, elsőre ridegnek tűnhetek.
Telihold előtt ingerlékennyé, visszahúzódóvá válok, ha mégis emberekkel kell érintkeznem, agressziót súroló “üss vagy fuss” állapotban ragadok. Szégyellem a hegeim, szorongok a külsőm miatt; s bár eddig is “szépítettem” magamon sminkkel vagy a mágiámmal, a szökésem után nem engedem, hogy bárki a valódi arcom lássa.

Rendezett, bár rendhagyó körülmények közt nevelkedtem -  ez az ára, ha az ember tudósok gyereke, akit fél évig felváltva hol egyik, hol másik zakkant szülője nevel. Az aktuálisan távol lévő mindig nyakig merült a saját kutatásába, míg a másik gyakorlatilag minden idejét annak szentelt, hogy kielégítse - vagy legalábbis megpróbálja csillapítani - kíváncsiságom. Egyfajta végeérhetetlen kísérletsorozatként tekintettek növekedésemre, s az eredmény? Négy és fél évesen folyékonyan olvastam, még a varázserőm megmutatkozása előtt ismertem a bájitalfőzés alapszabályait, kívülről fújtam az országban fellelhető valamennyi mágikus bestia nevét és besorolását, azonban a legkisebb hajlandóságot sem mutattam a kviddics vagy a köpkő irányába. Ne tessék a gyöngysorok után kapkodni, nem voltam se zseni, se miniatűr felnőtt, mindössze be akartam kapcsolódni a nagyok fontos játékaiba és viszonylag nyugodt, csendes gyerkőcnek számítottam.
Nekem sosem volt furcsa, hogy anya hangosan szólongat, míg apa többnyire csak jelel vagy dobbant, hogy rá nézzek. Jelelni sokkal könnyebb, mint szavakat formálni, hangot és bátorságot gyűjteni, ráadásul senkit sem zavarok vele. Persze, nem értettem teljesen apa siketségét, de arra rájöttem, hogy nem veszi észre, ha csenek még egy sütit vagy valamiben turkálok, hiába zörgök a dobozzal. Később, amikor kaptam egy fényképző kütyüt (éppen ellenállhatatlanul vonzottak a rovarok és egyik gyűjtőexpedícióm után közmegegyezés alapján fotót hozhattam csak haza), lesifotókat is készítettem apáról, mert könnyű volt odalopakodni hozzá. Ártatlan kis csínytevések voltak ezek, hiszen a legtöbb veszélyt varázslattal zárták el előlem, a pillanatképeim a hűtőre kerültek, a gyomorrontás pedig szerintem elkerülhetetlen velejárója a gyerekkornak; mégis egy ilyen csíny forgatta fel fenekestől addig békés életünket.
Majdnem hat voltam, amikor egy éjjel megszöktem a házból - akkor éppen apa féléve telt, s amikor valami zajra ébredtem, ő mit sem tudott magáról. Mai fejjel tudom, mekkora ostobaságot követtem el, amikor az ablakra tapadva megláttam valamit kint, ami jókora szentjánosbogárként villogott a sötétben és elhatároztam, hogy elkapom. Az ajtót zártuk éjjelre, de szerencsétlenségemre annyira heves akarat dolgozott bennem, hogy mágiám első szikráinak egyike kinyitotta a zárat.
Úgy jártam, mint a részeg biciklis, amikor sötétben el akart tekerni két motoros közt. Csak velem nem kamion jött szembe, hanem egy félszemű vérfarkas. Akkoriban ebből mit se fogtam fel, már az is csodaszámba ment, hogy túléltem. Az első teliholdam borzasztó volt, hiába adagolták nekem gondosan a súlyomnak megfelelő bájitalt; akkor láttam életemben először és utoljára zokogni az apámat.
A fertőzésem több dologhoz is vezetett: egyrészt radikálisan megváltoztatta a mindennapjainkat, másrészt emiatt születhetett meg a Wright-alapítvány gondolata. Nemcsak a szüleim, hanem a kiterjedtebb rokonság is leginkább tudós-kutató és orvos, a tragédia pedig közelebb hozta az egyébként rivalizálásra hajlamos embereket is. Az elmúlt tíz évben rengeteget tettek annak érdekében, hogy a vérfarkasok nehéz helyzetén javítsanak; munkásságuk a sokszor megtagadott medimágusi ellátás mellett kutatásokra és oktatásra is kiterjed. Ha rajtam nem is tudtak segíteni, számos sorstársamnak megadták az lehetőséget, hogy csaknem normális életük lehessen.
Engem otthon tanítottak tovább, ami számos előnnyel járt (elvégre a saját tempómban merülhettem el abban, ami érdekelt ), s aminek a mugli technológia, tudomány és kultúra terén való jártasságom is köszönhetem. Ami a mágikus világot illeti, azt nézetet vallom, miszerint a varázslók elzárkózása önző, korlátolt döntés, mivel számos globális probléma enyhíthető vagy megoldható lenne, ha a mágusok és a muglik egyesítenék erőiket.

Amit azonban már csak mi hárman tudunk, hogy a lykantrópia új formájának hordozója vagyok - hogy mindez a bájital által kiváltott vagy természetes reisztencia, senki sem sejti. Az átváltozásaimra a standard farkasölőfű-főzet egyáltalán nincs hatással, így az elejétől fogva őrjítően fájdalmas és erőszakos folyamat, ráadásul teljes elszigeteltségben kell átvészelnem őket. Nem mondják ki, de sejtem, hogy nem számíthatok túl hosszú életre - testileg-lelkileg felőröl apránként, s a teliholdak után medimágusi ellátásra szorulok. A hivatalos irataimban azonban a főzetre való allergia szerepel, hogy a Minisztérium ne fogjon gyanút.
Amikor tudomást szereztem egy másik kutatásról, akkor fogant meg a gondolat bennem. Átadni mindazt a tíz év alatt felgyűlt információt, amit rólam és az átváltozásaimról dokumentáltak; az arányokról és elegyekről, amiket kipróbáltak rajtam; kockára tenni mindent a szabadságomért. Akkor kezdtem Ezra megalkotásához, hogy elszökhessek, mert elengedni sosem engedtek volna; akkor írtam a búcsúlevelem.  
Aztán egy éjjel kisurrantam az ajtón - pont úgy, mint azon a végzetes éjszakán, tíz évvvel ezelőtt.

Kerülöm a tükörképem. Mintha a Farkas beleette volna magát a vonásaimba, mind olyan éles, ijesztő - a szemeim mélyen ülnek, az arcom keskeny, az állam hegyes, a csontjaimon kevés a hús, mindenem nyúlánk és inas. Aztán ott vannak a sebhelyek: karmolások, ragadozó fogak nyomai, friss és gyógyulófélben lévő zúzódások, véraláfutások. Nem akarom, hogy mások ez alapján ítéljenek meg; hát eltüntetem a karikákat a szemem alól, el a ruha alól kivillanó hegeket, még anyáék elől is.
Keresem magam. Néha rámtör, hogy képtelen vagyok kibékülni az arcommal, s titokban kísérletezem - elváltoztatom mindenem, elmosom vonásaimat és újakat rajzolok, keresve köztük azt, ami igazán az enyém lenne. Amire nézve engem látnának. De néha, ha valami váratlanul ér...ha túl sokat érzek...akaratlan is változom. Ha szorongás vagy pánikroham tör rám, félelmeimnek adok testet, farkasszerű vonásokat öltve.
Így lett Ezra - csapzott szőke helyett megnyerően kusza világos barna tincsek, riadt-kék szempár helyén csokoládészín; széles, nagy orral, finom ívű szemöldökkel, telt orcával, puha vonásokkal. Ódzkodom a borostától, szerencsére többnyire kellemes, kissé rekedtes baritonom elég, hogy felnőttnek nézzenek és akként kezeljenek. Néha még elcsuklik a hangom, de ahogy közeledek a tizenhetedik születésnapom felé, egyre ritkább ez.
Ránézésre felejthető - 180 magas, átlagos felépítésű, enyhén görnyedt, a srác a szomszédból. Öltözéke egyszerű, inkább kényelmes, mint divatos vagy előnyös, de semmiképp sem kirívó. A mozgása sem furcsa, hiszen csak kicsivel magasabb, mint én vagyok, az a pár plusz centi nem okoz gondot.