Ha valamihez nagyon értek, akkor az az, hogy ha unatkozok, pillanatok alatt feltaláljam magam. Különben sem árt, ha gyakorlom a hegedülést, ha egyszer szeretnék majd elérni valamit az életben. Fogalmam sincs, hogy mit fogok majd csinálni és azt sem, hogy élvezni fogom-e a felnőtt létet, de az biztos, hogy a hegedűm mindenhol ott lesz majd velem. Sajnálom, ez az életfilozófiám. Főleg fél háromkor. Mármint hajnalban. Most mondjuk még fiatal az idő és csak fél kilenc van, a hasam tele vacsival, de zenélhetnékem van. Teljesen elfeledkezek arról, hogy amúgy a bátyám tanulna, így nem is nyomasztja a lelkem a problémája és hatalmas beleéléssel, lehunyt szemekkel húzom a vonót. Az egyetlen alkalom, amikor nem valami turpisságon, undorító dolgokon töröm a fejem, mert szeretem a tréfáimat kipróbálni Nate-n. Emily persze már más kérdés, ő nem visszavág, hanem a fülemnél fogva rángat meg és azt nem szeretem. Valamiért amióta megtörtént az az eljegyzés, azóta teljesen elmentek otthonról neki. Fene a fajtáját, egy csepp humorérzék nem szorult belé. Mondjuk ritkán látok viccel lányokat, ez tény. Fene sem akar velük foglalkozni, de őszintén. Különben is, apa is mindig azt mondja, hogy addig örüljek, amíg nincsenek kötelezettségeim, csak tanulni és tanulni és tanulni. Azért remélem, hogy nem leszek olyan eget verően unalmas, mint amilyenek ők. Oké, nem azok, de valahogy mégis. Nem akarok unalmas felnőtt lenni. Hirtelen meg is érzem a levegőhiányt a szobában és kinyitom az ablakot. Vagy nem is, gondolok egy merészet és kiülök a tetőre. Annyira szépen ragyognak ma a csillagok, egy darab felhő sincs az égen és csak egy kicsit csipked a hideg levegő. A kötött pulcsimban köszönöm szépen jól érzem magam. Egy darabig eljátszok azzal, hogy a leheletemet fújkálom és megpróbálom az ujjammal szétoszlatni a felszálló párát, de végül csak a hegedűt ismét a nyakam és a vállam közötti hajlatba igazítom és egy igazán lassú számot kezdek el játszani rajta. Aztán lehet szeretni meg nem szeretni érte, de én még nem most akarom abbahagyni.
Vendég
Vas. Jan. 24, 2021 12:57 am
Jess & Bae & Nate
Hegedűs a háztetőn
Most hogy végre itthon vagyunk, ha csak kis ideig is, van némi időnk egymásra Baileyvel, aminek rettentően örülök. Meg persze a család többi tagjával is foglalkoznunk kell, hiszen szét vagyunk szóródva, mióta akadémisták lettünk, de a családi kötelékeink, nos... Elég furák, azt hiszem mondhatom így. Szóval miután egész nap leszívtuk az energiáinkat a többiekkel semmi másra nem vágytunk, én legalábbis semmi másra nem vágytam, minthogy bevonuljunk valamelyikünk szobájába, és csak dumáljunk. Ez eddig jól is ment, egészen addig a pillanatig, míg meg nem hallottuk azt a virnyákoló, fület elborzasztó, disaudioval is kivédhetetlen hangot a szomszéd szobából. - Esküszöm, egyszert kinyírom ezt a gyereket... - mondtam Baenek, majd felálltam, és feltéptem az ajtót. Jess szobája felé vettem az irányt, és szinte kopogás nélkül rongyoltam be, nyomomban Baileyvel. Nem volt bent, az ablak nyitva, a hegedűszó pedig kintről áramlott befelé. Mély levegőt vettem, odaléptem az ablakhoz és kidugtam a fejemet. - Teeeee! Hegedűs a háztetőn! Azonnal hagyd abba a virnyogást, vagy elhúzom én a nótátad! Eszement! Fél kilenc van, a normális emberek ilyenkor már elcsendesülni készülnek, nem állnak neki virnyogni! - kiabáltam ki a tetőre. Muszáj voltam kiabálni, hogy meghallja, mert ha engem majd megsüketít a hegedű, ő itt a füle mellett nem tudom, hogy bírja elviselni, de valahogy túl kellett harsognom. Nem szeretek kiabálni. Néha azonban áldozatokat kell hozni a cél érdekében.
Vendég
Csüt. Feb. 04, 2021 12:17 am
Yordmoon fivérek Siblings, war and future Gondosan megöntöztem a növényeimet, majd az ablakon kibámulva az ismerős tájat tanulmányoztam. Szó mi szó hiányzott ez a látvány, amíg az akadémián voltunk csak az emlékeimre tudtam hagyatkozni azzal kapcsolatban, hogy az otthonunknak milyen jellegzetességei vannak. De ez már a múlté. Itthon voltunk a testvéremmel, vagyis a testvéreimmel mert ugye szünet van nekik is. Milyen önzőség lenne már ha csak nekünk lenne, nem igaz? Talán kevesebb összetűzésben lenne részünk és még egy darabig békességben lennénk. A növénygondozás után úgy döntöttem, hogy foglalkozom a legkedvencebb testvéremmel is, nyílt titok, hogy Nate-el jobban kijövök mint a többiekkel. De ez lehet ez annak is az oka, hogy ikrek vagyunk. Ha másra a családban részben, rá legalább teljes mértékben számíthatok, szinte mindig. Ezért is osztok meg vele mindent. Még azt is tudja, hogy milyen rémes lett már a kapcsolatom a Turpin lánnyal. Na de lényegtelen. Átmentem az ő szobájába és a nap hátralévő részét igazából azzal szerettem volna tölteni, hogy meghallgatom őt és kipanaszolom neki a szívem-lelkem is. Na jó csak viccelek. Mind tudjuk, hogy inkább a testvéreimmel törődök, mintsem magammal. Vagy legalábbis törődöm azzal, hogy csendben legyenek amikor a helyzet megköveteli. – Elrejthetnénk valahová a hegedűjét, ahol nem találná meg. – agyalok Nate-el ellentétben egy kicsivel békésebb ám mégis elég rafinált megoldáson a gondunkra. De vajon, hol nem keresné a hegedűt? Na hol? Hát persze, hogy Lilia szobájában. Ám oda csak úgy tudnék bejutni, hogy szépen átváltoztatjuk valami mássá azt a hegedűt. Utána megyek. Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne egyedül hagyni Nate-et Jesse-vel vagy Jesse-t Nate-el, mert tuti egymásnak esnének és amúgy is, kell valaki aki besegít, aki a békebírót játszva vagy az aki szépen megfogja az öcsénk kezét és még valahogy a hegedűt is megszerzi, ha nem lenne elég ravasz. De sajnos Jesse-ről van szó. Őt biztosan semmi sem lepné meg, még ez sem, mert jól felkészült mindenféle eshetőségre vagy üthetőségre ha a helyzet komolyságánál akarok maradni. – Szerintem amilyen süket nem hallja meg. Másszunk ki utána? – kíváncsiskodom miután Nate rákiabált Jesse-re.
Imádom a hegedűszót, azt pedig végképp, hogy kint a szabad ég alatt játszhatok most már mindenféle szabálybetartás nélkül. A bátyáim szerintem ez alatt a röpke egy év alatt olyan hamar elfelejtették, hogy milyen is lehetett a Roxfortban, hogy nem haragudnék rájuk akkor sem, ha így lenne. Milyen menő lehet már az akadémián, ahol saját szobát, kijárást a városba meg még jó ég tudja, hogy mi minden előnyt kapnak. Mi meg kis pisisek érjük be azzal, amit kaptunk. Én nem érem be és előszeretettel használom ki az időt, hogy végre itthon vagyok, szabályoktól mentes és csupa olyan dolgot csinálok, amit a suliban nem lehetett. Hajnalokig fent maradni, akkor kajálni, amikor csak jól esik és még sorolhatnám. Na de minden jónak vége szakad egyszer, mert már megint hallom azt a másik hisztist. A múltkori húzását már elismerte, hogy kicsit túlzásba esett, amikor elvagdosta a húrokat, szóval a hegedű mára szent és sérthetetlen. És ahogy hallom, hogy hangosabban kezd szólni, mi több, kiabál, már én is hangosabban húzom azt a nótát. Hallgasd csak, leld örömöd benne! Hogy a lábam ne tudja elkapni, odébb is kotródok a tetőn. Amennyit kisebb koromban kimászkáltam hegedű nélkül annyira érzem magam biztonságban idekint. Nem eshetek le, akkora kretén nem lehetek. - Hallak ám titeket! - kiabálom le nekik rekedt kappan hangon. Ami a legjobban zavar a kamaszkorban, az a változás. Már rég nincs tipikus kisfiús hangom, de ennyire még nem ment el, mint mostanában. És csak remélem, hogy nem fog sokáig tartani, különben krákoghatok. Ha pedig ez a két lökött azt hiszi, hogy nem készülök fel pont rájuk, akkor nagyon tévednek. Még jobban odébb megyek tőlük, amivel igazából megadom a lehetőséget arra, hogy kimásszanak utánam. De ha csak egy ujjal is hozzáérnek a hangszerhez, akkor nekik annyi. - Remélem tudjátok, hogy azért játszok, mert hagytatok unatkozni. - kiabálok oda nekik. Mert tény, hogy ha itthon vannak mindketten, többnyire csak egymással foglalkoznak és azzal, hogy kényelmes legyen nekik. Én már rég elfogadtam, hogy kizárnak az életükből, mert szerintük túl kicsi vagyok. De hogy ne hagyjanak érvényesülni se, az már vért kíván. - Ha ide jöttök és ezt elveszitek, akkor csúful húrrá változtatlak titeket és rajtatok fogom elhúzni a vonót.
Vendég
Hétf. Márc. 08, 2021 11:32 pm
Jess & Bae & Nate
Hegedűs a háztetőn
Hihetetlen, hogy ettől a sráctól még nyugodtan beszélgetni sem lehet, mert mindig bele kell rondítania a képbe. Nem tudom elképzelni, mi az, ami miatt ő élvezi, hogy az agyunkra mehet. Ahogy azt sem, hogy Bae hogy tud ennyire nyugodt maradni, miközben nekem Jesse az idegeimen táncol. Mondjuk szó, ami szó, kell hogy legyen egy villámhárító közénk, aminek a szerepét ikertestvérem tökéletesen játssza. Imádtam, hogy amennyire hasonlítunk külsőleg, éppen annyira mások vagyunk belül. Engem egy pillanat alatt fel tudott bosszantani a kisöcsénk, míg ő maga volt a megtestesült zen-mester. Nem tudtam mást tenni, mint hogy az ablakon kidugott fejjel üvöltsem le távolról Jess fejét. Magamban ajánlottam neki, hogy ne várja meg míg kimászok, mert akkor nem fog hálát rebegni. Baileyre néztem, mikor felajánlotta másszunk ki utána, és biccentettem, közben a szüntelen vinnyogás mellett beszűrődött Jesse hangja is. Röhejes kappanhangja lett, mióta elkezdett mutálni, és ha nem foglalt volna le, hogy bosszankodjak miatta, akkor valószínűleg elröhögtem volna magam. Lehet ennyi érzés egyszerre egy emberben? - Óh, öcsi, imádom, mikor fenyegetsz, de elhiheted, alul maradnál egy párbajban... - kiáltottam felé a sötétbe, miközben kimásztam a tetőre, és elővettem a pálcámat. Legszivesebben átváltoztattam volna a hegedűjét egy békává, vagy egy siklóvá, vagy bármi mássá, ami nem ad ki ilyen elviselhetetlen hangot. Azon is elgondolkozam, hogy elpattintom a húrjait, és végignézem, ahogy szépen sorban, mind a négy húrja képencsapja szerencsétlent. De végül kajánul elmosolyodtam, és a legegyszerűbb megoldáshoz fordultam. - Silencio! - intek öcsénk felé a pálcával, majd Baileyre vigyorogtam. - Na szerinted, így virnyog még? Szerintem tök jól megoldom a kényes helyzeteket. El se kell vennünk a hegedűjét... - igazából készen álltam arra, hogy ha kell megvédjem magam, ha esetleg felmerülne Jesseben, hogy ránk szeretne támadni, de nem igazán hittem benne, hogy elsajátította már a non-verbális mágiahasználatot.
Vendég
Csüt. Márc. 11, 2021 8:22 pm
Yordmoon fivérek Siblings, war and future Természetesen nem kezdem el még inkább hergelni az amúgy is háklis Nate-et azzal, hogy Jesse-re uszítom. Bármilyen vicces is lenne őket nézni ahogy egymással veszekednek, van amit már én se tűrök meg és az a veszekedésük. Testvérek vagyunk vagy mi a fene, mindkettejüknek igaza van a maga módján, csak azt ne kérjék, hogy nekem kelljen megmondani ki is a hibás. Mindhárman azok vagyunk. Mi valószínűleg azért, mert szándékosan figyelmen kívül hagyjuk a rikácsoló Jesse-t és nem szentelünk neki több időt – remélem valami normális férfi hangja lesz, mert ez a mostani, Merlin kanárijának elátkozott éneklésével vetekedik, amihez adtak egy nyikorgós ajtó effektust háttérként – de ő is megérthetné, hogy… nem ő lesz az első akinek én például el fogom mondani, hogy kivel milyen lett a kapcsolatom mondjuk, vagy hány lánnyal találkoztam a héten és hasonló. – Csoda is lenne, hogyha nem hallanál minket. – kontrázok bele én is, bár én inkább visszafogottabb hangon, nem kiabálva, egyáltalán nem az a célom, hogy meg is halljon engem. Elég ha Nate kiabál ki hozzá. Ami mókás és ebből kifolyólag csak egy kicsi kell, hogy ne röhögjem el magam. Kimászunk. Nyilván ha megy Nate, akkor megyek én is, ki tudja hogyha kettejükre bízom a dolgot akkor miben állapodnak meg és mi lesz ennek az egésznek a vége ugyebár. – Unatkozol? Komolyan nem találtál semmit amit mások csendes foglalkozásnak neveznek? Pont hegedülnöd kellett? – költői kérdések sorozata, nem várom természetesen, hogy válaszoljon rá. Mondanám, hogy átlátok a szitán és tudom nagyon jól azért csinálta észrevegyük a létezését valamilyen úton-módon és szerencsétlenünk, csak így tudta felhívni magára a figyelmet. Mondjuk ez még mindig jobb, mintha megállás nélkül duruzsolna a fülünkbe és a szobánkban lógna, de most komolyan. Ki tudja mit hallana meg! Főleg tőlem. Mielőtt azonban bármilyen használható kompromisszum az eszembe juthatott volna addig Nate cselekedett is. – Őszintén nekem sincs jobb ötletem. De arról nem ő tehet, hogy kisebb nálunk. Ha meg visszakapja a hangját anyának és apának fog rinyálni amiért bántottuk és nekünk kell majd bocsánatot kérnünk Tőle.
Komolyan úgy kell állni hozzám, hogy esélyem sincs ellene? Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az akadémista bátyám ezerszer jobb nálam párbajban, hisz csak egy ötödéves tudatlan vagyok. De ugyan bocsássanak már meg, hogy elszórakoztatom magam, amiért ők történetesen tesznek rám. Mert elég nehéz úgy itthon feltalálni magam, hogy vagyunk mi négyen. Én is legszívesebben Finnel tölteném az időt, vele legalább van témám és egyikünk sem tartja a másikat egy púpnak a hátán. Tudom, hogy ikrek és nekik minden más mindegy, de hogy kizárásos alapon a nővéremre szakadjak, azt már nem. Fúj! A lányokat szerintem hagyjuk is, mert sok mindennel együtt tudok működni, de ők valami teljesen más élőlények, mint mi. Nem is értem, hogy tudnak a fiúk annyit beszélni akármelyikről is. Ezért sem vagyok egy jó társaság nekik, de ennyi erővel ők se nekem! Csak kicseszettül zavar a csönd és hogy nem tudok kihez szólni. Most persze szúrom a szemüket, mert nem maradok csöndben és zavarja őket a hegedülésem. Az már csak hab a tortán, hogy a hangommal is szekálnak, aztán nemes egyszerűséggel csak elnémítanak. Csak tátogni kezdek a válasszal, de hamar rájövök, hogy se a sötétben nem fognak hallani, se látni rendesen. Pedig a ne merészeld! Máris kicsúszott volna a számon, ahogy nekem szegezte a pálcát. Itt nem áll meg a műsor, mert akkor vissza akarok vágni a hegedűvel. De még milyen éjféli macskavernyákolást tolok itt nekik. Vagyis tolnék. Ha lenne rá lehetőségem, mert egyből rám tör a felismerés, hogy a hangszerem is néma. Előbb megint tátogni kezdek egy barátias Merlin rakjon kettőbe-t, de persze minek, hisz úgysem hallják meg. Aztán csak idegesen elkezdek a kezeimmel kalimpálni, ami hamar átcsap egy kétségbeesett pánikba. Itt fent a tetőn teljes némaságban, egyszerre idegesen és aggódva a hegedűm miatt elönt a páni félelem és ahogy lépek előre egyet, a lábam is csúszik egyet. Kiver a víz és megremeg a lábam. Le akarok menni, csak le innen, el tőlük minél messzebb, ahol legalább békén hagynak. Lassan leguggolok és úgy araszolok vissza a szobába, majd meglökve mindkettőt szabályosan berobbanok a szobába az ablakból. Leteszem a hegedűt az ágyra és kinyitom a szobám ajtaját. "Tűnjetek kifelé innét!" Kiabálnám rájuk haragosan, mert eszembe sem jut, hogy mondjuk hangot asjak magamnak. Nehezen állom csak meg, hogy ne kezdjek el előttük egyszerre sírni és dühöngeni. De leginkább dühöngeni, amiért ilyen megalázónak érzem a helyzetet. Ahelyett, hogy valamivel megtréfált volna, bevitt egy övön aluli húzást. Persze, mert én csak a kistesó vagyok, akit alkalomadtán le lehet némítani, ha zavaró. Mert miért is ne.
Vendég
Pént. Márc. 19, 2021 11:42 pm
Jess & Bae & Nate
Hegedűs a háztetőn
Oké, amikor elnémítottam az öcsémet, erre a reakcióra nem számítottam. Mármint komolyan, én nem akartam bántani őt, és persze Baileynek igaza van abban, hogy nem tehet arról, hogy ő a kisebb, de mondjuk ha nem menne minden alkalommal szándékosan az agyunkra, akkor szivesebben diskurálnánk vele. Mondjuk ha bekopog a szobánk ajtaján, és megkérdezi nincs-e kedvünk vele játszani valamit, vagy dumálni, akkor lehet hogy tök jól ellennénk. De neeeem, ő ahelyett, hogy kezdeményezne valami értékes kommunikációt köztünk inkább kiáll a háztetőre hegedülni este kilenckor. Mert ez teljesen korrekt módja a konfliktuskezelésnek, vagymi. Aztán meg csodálkozik, hogy elnémítom. Komolyan, mi mást tehettem volna? Bántani nem akartam, sem őt, sem a hangszerét, és gondoltam ha bármi mással viccelném meg, leesne a tetőről. Azt pedig nyilván nem akartam, hisz bármennyire is idegesítő tud néha lenni, mégiscsak az öcsém. De ahogy észrevette, hogy elment a hangja, kitört rajta valami furcsa pánik, és összeráncolt szemöldökkel néztem Bailey-re. - Lehet, hogy elvetettem a sulykot? - kérdezem halkan tőle, majd ahogy Jesse elhaladt mellettünk meglökve minket kicsit megtántorodtam és igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, nehogy én legyek az aki hátast dob a földre. Részben hogy a saját egyensúlyomat visszanyerjem, részben, hogy a Bailey-ét is megtartsam elkaptam ikertestvérem csuklóját, hogy biztosan mindketten fennmaradjunk a tetőn, majd a szoba ablaka felé néztem, és elindultam befelé. Ahogy bemásztam, és Jessere néztem feltartottam mindkét kezemet. - Figyu öcsi. Ne akadj ki, nem akartalak bántani, oké? Csak nyugodj meg... - persze, tudom, ha valaki ideges, a "nyugodj meg" pont nem a legjobb módja a megnyugtatásra, de mi mást mondhattam volna? Ha szépen kértem volna, hogy hagyja abba a virnyákolást, annál jobban húzta volt a vonót, ha pedig csúnyán kérem, akkor is. Annyira örültem volna neki, ha csak egyszer tudnánk leülni normálisan beszélni az öcsénkkel. Lehet, hogy elhamarkodtam, de felemeltem a pálcámat, és levettem róla a némító bűbájt, de csak miután némán kiüvöltözte magát, azonban a szobáját nem terveztem elhagyni egyelőre. Azt akarta, hogy figyeljünk rá, hát tessék, itt vagyunk, mindketten... Most már normalizálja meg magát.
Vendég
Szer. Ápr. 21, 2021 8:31 am
Yordmoon fivérek Siblings, war and future Megesik, hogy néha nem tudok dönteni kettejük között, bár gyakran Nate felé húz a szívem, mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy van egy öcsénk, aki csak tőlünk tanulhat és senki mástól. Éppen ezért kell rá is figyelnünk, akár tetszik akár nem. Természetesen vannak dolgok amiket előtte nem szívesen beszélek, egyrészt, azért mert még kicsi az ilyesmihez az én szememben legalábbis, másrészt van amit még Nate-nek is csak harapófogóval mondok el. Nem mintha nem bíznék meg benne vagy ilyesmi csak… Kíváncsian figyeltem a történéseket, az a baj, hogy nem tudom mit tegyek velük. Az egyik házsártosabb, mint a másik ha olyanjuk van és én bevallom, nem szívesen veszekszem ha ők elkezdték. Azzal, hogy Jesse egy kicsit csendbe lett Nate jóvoltából máris más volt a helyzet. Arra persze nem számítottam, hogy nagy némaságában majdnem fellök minket. Ha Nate nem lett volna tuti megcsúszom és egy darabig csak csücsülnék a hátsófelemen míg ők jól szórakoznak. – Lehet, nem nézném ki belőle, hogy sajnáltassa magát. – bár megvolt hozzá a maga esze mondjuk, afelől semmi kétségem sem volt. Mondjuk Jesse-ről volt szó. Sosem lehet tudni. – Amíg ti kiveszekedítek magatokat addig én hozok fel valamit. Mondjuk teát és valami sütit. – magyarázok, miközben Nate leveszi a némító varázslatot Jesse-ről. Hátha egy kis közös beszélgetés vagy egymásnak célzott ilyen olyan trágár szó rendbe hozza a a kapcsolatukat míg én a hangulat feldobása érdekében hozok valamit Jesse szobájába. Ha már kénytelenek voltunk ide átjönni, akkor legyen is valami buliféle már nála. Vagyis dehogy. Pizsamaparti. Az még agyfagyasztóbban hangzik, mint szeretném. Persze van eszem, nem hangoztatom én ezt olyan hű de hangosan. – Mindjárt visszajövök, azért ne öljétek meg egymást, oké? – azzal kimentem tehát Jesse szobájából, hogyha úgy van, akkor esetleg kibeszélhessék a problémákat. Valószínűleg mire visszaérek a három pohár teával és sütivel addigra nyugodtabb környezet vár. Direkt nem emlegettem a sört ilyenkor, attól tartok, hogy ha innának akkor még inkább egymásnak ugranának és elszeparálni őket meg egyedül még nem tudom hogyan oldanám meg, maradjunk annyiban. Odalent nyugodtan töltöttem teát – ha kértek ha nem, úgyis kapnak alapon – mindhármunknak és egy kisebb tányért megpakoltam anya süteményével, amit igazából én imádok, aztán a többiek majd megszeretik és elfogadják hitet vallva visszamentem Jesse szobájába.
Most hogy végre itthon vagyunk, ha csak kis ideig is, van némi időnk egymásra Baileyvel, aminek rettentően örülök. Meg persze a család többi tagjával is foglalkoznunk kell, hiszen szét vagyunk szóródva, mióta akadémisták lettünk, de a családi kötelékeink, nos... Elég furák, azt hiszem mondhatom így. Szóval miután egész nap leszívtuk az energiáinkat a többiekkel semmi másra nem vágytunk, én legalábbis semmi másra nem vágytam, minthogy bevonuljunk valamelyikünk szobájába, és csak dumáljunk. Ez eddig jól is ment, egészen addig a pillanatig, míg meg nem hallottuk azt a virnyákoló, fület elborzasztó, disaudioval is kivédhetetlen hangot a szomszéd szobából. 
