Ideje volt szanálnom a ruháimat, túl sok volt belőle, a felét már rég nem is hordtam. Az egész szombatomat rászántam, hiszen tudtam, hogy ez nem egy ötperces meló, ki kell válogatni, újra összehajtogatni… Szerintem nem kell bemutatnom, mindenki legalább életében egyszer rendet rakott a ruhásszekrényében. Ha pedig nem, akkor annak majd külön elmesélem, hogyan kell. Rengeteg felesleges ruhát találtam és az ágyon ülve gondolkoztam azon, hogy mit lehetne kezdeni ezekkel. Az egyik pulcsimat mindenképpen odaadom az egyik alsós lánynak, tetszeni fog neki. Az a szoknya ide megy, az a kabát oda… Csak egyetlen ruháról nem tudtam, hogy jó helyen lesz-e. Egy sapkát forgattam a kezemben, végigsimítottam rajta az ujjaimmal. Fekete és szürke volt, kötött, nagyon fiús. Nico. Ő volt az első ember, aki az eszembe jutott, amikor a sapkát néztem, Mondjuk arról fogalmam sem volt, hogy honnan van nekem ilyenem, de nem is számít. Talán Nico örülne neki, úgy tűnik, mintha az ő stílusa lenne. Elképzeltem rajta és egészen jól állt neki a gondolataimban. Mindazonáltal egy próbát megér. Talán egy kis vidámságot csempészhetek a szürke hétköznapjaiba. Kedves Nico! Nem, ez egy hülyeség, személyesen nem mondhatok ilyet neki, hülyének nézne. Hallod Nico? Eh, ez meg túl bunkó. Fel-alá sétálgattam a szobámban és gondolkoztam. Mióta nem megy ennyire egy beszélgetés kezdeményezése? Azt hiszem, kicsit ideges voltam emiatt, féltem, hogy csúnyán fog nézni, mikor odaadom neki a sapit. De üsse kő, nekem oda kell adnom neki, különben kidobnám vagy porosodna tovább a polc sarkában. Lesétáltam a klubhelységbe hátra kulcsolt kezekkel. A tekintetemmel megkerestem Nico-t, aki, mint mindig, most is egyedül, magányosan üldögélt a sarokban. Most vagy soha, Zefi! Sóhajtottam és odaléptem hozzá. -Szia Nico! Leülhetek? -meg sem vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre, már le is huppantam mellé. -Mi jót csinálsz? Hoztam neked valamit, mikor megláttam, csak rád tudtam gondolni-vigyorogtam- Hasonlókat hordasz, szóval tuti jó lesz neked! -kicsit összeborzoltam a haját és a másik kezemmel a fejébe húztam a sapkát. -Most már igazán édesen nézel ki -kuncogtam.
Vendég
Kedd Jan. 19, 2021 9:08 pm
Zefina & Nico
Do not touch me...
Teljesen átlagosnak indult a hétvége. Szombat reggel korán felkeltem, ahogy szoktam, na nem mintha lett volna bármi dolgom. Egész délelőtt az erdőszéli tisztáson tanyáztam, és igyekeztem elővenni a magamban jó mélyre ásott művészi hajlamot, hogy pont olyan gyönyörűnek rajzoljam le az előttem álló thesztrálokat, mint amilyenek élőben, mindezt varázslat használata nélkül. Hát fogalmazzunk úgy, hogy a rajztehetségemen még van mit csiszolni, és arra jutottam, mikor elkészült a remekmű, hogy ezt tuti nem adom le Legendás Lények Gondozása órára. Még a végén megkérdezné a tanárnő, hogy vajon ez a kép egy gebe kecskét ábrázol-e, vagy csak szimplán vagyok irtó pancser?! De hát azt eddig is tudtam, hogy nem vagyok egy megveszekedett művész, ettől eltekintve viszont egész jó napom volt. Mikor már kezdtem fázni, összetekertem a pergament, a zsebem legmélyébe gyűrtem, hogy soha senki se láthassa, és úgy döntöttem, bemegyek felmelegedni, meg tanulni. A klubhelyiség felé vettem az irányt, és mikor beértem, bevetettem magamat a kedvenc zugomba, ahonnan mindent és mindenkit látni, de az emberek látóteréből teljesen kiesik. Mondjuk, a háztársaim nagyrésze egyébként is tudja, hogy élete hibáját követi el az, aki hozzám szól. És mégis. Ahogy ott üldögélek, és olvasok teljes lelki nyugalomban, és békességben, egy pillanatra levéve árgus tekintetemet a klubhelyiség történéseiről, egyszerre valaki mellettem szólal meg, és válaszolni se volt időm, úgy ült le a csaj a kanapéra, hogy jóformán összeért a térdünk. Merlinre, mi van ma? Bolondok napja? Az illem úgy diktálná, hogy a feltett kérdésekre válaszoljunk, tudom én, tanultam. Ennek ellenére belőlem csak annyi bukott ki: - Ööööh... Bocs, de te ki a.... aztarohadt!! - Minden olyan gyorsan történt... Most komolyan! Léteznek olyan emberek, akik nem ismerik a személyes tér fogalmát? Fel se fogtam teljesen mi történik, a csajszikám gondolt egyet, és hozzám ért! A hajamhoz! Anyám nem ér hozzám kérdés, és engedély nélkül, nem még egy vadidegen, akit csak arcról ismerek, és akivel sosem beszéltem. Reflexből kaptam el a karját, de addigra a sapkája már a fejemre került. Jobb kézzel löktem le a fejemről, miközben ballal megszorítottam a csuklóját, és csavartam rajta egy kicsit. Mire a sapka földet ért, a kezemben már a pálcám volt, amit egyenesen az arcára szegeztem. Szemöldököm ráncba szaladt és úgy néztem a csajra, hogy ha szemmel lehetne ölni, halott lenne. - Soha... többé... ne... merészelj... hozzám... érni! - szinte sziszegtem a szavakat, összeszorított fogakkal, és még egyszer megcsavartam a csuklóját, pusztán a nyomatékosítás kedvéért, majd ellöktem magamtól, a pálcámat továbbra is rá szegezve. Nagyon, nagyon durván kicsin múlott, hogy ne küldjek rá egy rontást, vagy bármit. Helyette inkább vetettem rá még egy gyilkos pillantást, felvettem a mozdulatsorok következtében földre hullott könyvemet, és faképnél hagytam.
Teljesen átlagosnak indult a hétvége. Szombat reggel korán felkeltem, ahogy szoktam, na nem mintha lett volna bármi dolgom. Egész délelőtt az erdőszéli tisztáson tanyáztam, és igyekeztem elővenni a magamban jó mélyre ásott művészi hajlamot, hogy pont olyan gyönyörűnek rajzoljam le az előttem álló thesztrálokat, mint amilyenek élőben, mindezt varázslat használata nélkül. Hát fogalmazzunk úgy, hogy a rajztehetségemen még van mit csiszolni, és arra jutottam, mikor elkészült a remekmű, hogy ezt tuti nem adom le Legendás Lények Gondozása órára. Még a végén megkérdezné a tanárnő, hogy vajon ez a kép egy gebe kecskét ábrázol-e, vagy csak szimplán vagyok irtó pancser?! De hát azt eddig is tudtam, hogy nem vagyok egy megveszekedett művész, ettől eltekintve viszont egész jó napom volt. Mikor már kezdtem fázni, összetekertem a pergament, a zsebem legmélyébe gyűrtem, hogy soha senki se láthassa, és úgy döntöttem, bemegyek felmelegedni, meg tanulni. A klubhelyiség felé vettem az irányt, és mikor beértem, bevetettem magamat a kedvenc zugomba, ahonnan mindent és mindenkit látni, de az emberek látóteréből teljesen kiesik. Mondjuk, a háztársaim nagyrésze egyébként is tudja, hogy élete hibáját követi el az, aki hozzám szól.
