A legkevésbé sem voltam benne biztos, hogy jó ötlet az, amire készültem, mégis… más nem jutott az eszembe. A családból senkiben sem bíztam, arról nem beszélve, hogy minden lépésem a nagyapám emberei figyelték. Levegőt sem vehettem úgy, hogy ne azon tanakodjanak, nem fogom őket lebuktatni. Ez pedig nem csak frusztráló volt, hanem teljesen ellehetetlenített attól, hogy tegyen valami,
bármit, annak érdekében, hogy ne kelljen megházasodnom. Márpedig ez volt a célom.
Damien Nott, a várakozásokkal ellentétben nem tűnt
annyira rossz embernek, varázslónak. A maga módján még kedvesnek is mondtam volna, noha ebben éreztem némi kimértséget, ami szerintem sokkal inkább szólt az ikertestvéremmel való rossz viszonyának, mint nekem. Így még annyira sem kívántam mind a kettőnk életét tönkre tenni egy nem kívánt, politikai érdekeken alapuló friggyel. Arról nem beszélve, hogy Thomas Shafiq éppen átverni készült a Nott, vagy a Wilkes családot. Néha már számomra sem volt teljesen tiszta, hogy kikkel is kötötte Alyson születésekor az egyezséget. Az viszont teljesen tiszta volt, hogy a nagyszüleinek fontosabb volt ez az egész, mint az édesapjának. Róla tulajdonképpen egyszer sem esett szó, igen kevés információt tudtam vele kapcsolatban. A nevét mindössze és egy rövid, mégis velős történetet arról, hogy elárult valamit vagy valakit. A pontos részleteket homály fedte.
Talán ezért, talán azért, mert azt még nem láttam, amint ő mér végig úgy, mint egy vásári lovat - ahogy a Wilkes nagyszülők tették - vettem a bátorságot és írtam neki egy rövid levelet. Noha figyelték minden mozdulatom a leveleim nem ellenőrizték, abban pedig semmi furcsát nem találtak, hogy a Nott villába üzenek.
Miért is gyanakodtak volna? Teljesen beleillett abba a képbe, amit láttatni és látni akartak.
Hazárdjáték volt ez a javából. Noha sikerült elérnem a célom, Remington Nott meghívott magához, mégis hevesen dobogott a szívem, mikor beléptem a kúria ajtaján. A találkozóban nem volt semmi furcsa - ahogy arra számítottam -, Thomas Shafiq egy vállrándítással vette tudomásul, nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy valaki kíváncsi a fia jövendőbelije. Természetesen nem egyedül érkeztem, hiszen semmit sem csináltam egyedül, mindig ellenőriztek, mégis mire feljutottunk a tágas dolgozószobába ketten maradtunk. Talán nagyapa minionja érezte, hogy vannak határok, amiket nem léphet túl vagy csak a férfi intette maradásra, ezt nem tudom, nem figyeltem. Egyelőre azonban nyugodtnak sem mondtam volna magam.
- Igazán köszönöm a meghívást, nagyon figyelmes öntől - engedtem meg magamnak el halovány mosolyt, miközben helyet foglaltam, feltéve, ha hellyel kínáltak. Noha nem a családomnál nőttem fel, az illem alapjaival tisztában voltam.
- Mondja… - halkítottam le a hangom, már-már tátogtam, mintsem suttogtam, féltem a lebukástól és attól, hogy bármi is kiderül
- elképzelhető, hogy bárki is kihallgat minket ebben a szobában, vagy teljesen védve van? - érdeklődtem, jelezve, hogy fontos dolgokról kívánnék beszélni. Csak remélni tudtam, hogy képes olvasni a soraim között.
