Rudi & Bella - The freaky Kneazle

Elnyújtott léptekkel haladok az utcán, kezemben egy állathordozóval, melyet még a muglik világbáól szereztem. Nem nagy a baj, pontosabban nem is tudom mi a baj, éppen ezért döntöttem úgy, hogy megkeresem azt az embert, aki talán legjobban ért az állatokhoz az ismerősi körömben. Szerencsé vagyok, Rudolp többször is beszélt már a bestáriumról, s e mindezt olyan lelkesen teszi mindig, hogy képtelen vagyok nem rá és a mondanivalójára figyelni. Így maradt meg a hely és annak pontos lelőhelye.
A hordozóban lapuló murmánc jelenleg békésen szunyókál, amin meg sem lepődők, hiszen egész éjszaka meg volt kergülve, szinte kibontotta a szobám falát. Ha ez nem lenne elég, reggel halott állatok tetemeit köhögte fel a lakás minden táján, ami rá egyáltalán nem jellemző. Azt hiszem azon a ponton döntöttem el, hogy most akkor elindulok Rudihoz, mikor a dög egyszer lila, egyszer meg kék színű volt. De, hogy mitől? Azt nem tudtuk megfejteni.
– Hello – lépek be egy kissé bátortalan lépéssel az ajtón. – Én őő, Rudolphot keresem  –s ahogy kimondom a nevét, mintha csak Merlin küldené valahonnan elém, az említett uraság megjelenik. Arcomra egy apró, szelíd mosoly ül ki, s nagy szemekkel nézek fel rá.
– Ne haragudj, hogy így beesek, de gondoltam Te hátha tudsz segíteni, te értesz a legtöbbet az állatokhoz azok közül, akiket ismerek – ha mutatnak nekem egy helyet, ahova letehetem a kezemben lóbált hordozót, akkor odateszem, s kiveszem belőle az ébredező éppen teljesen egészségesnek kinéző állatot.
– Megnéznéd nekem, hogy minden rendben van-e vele? Teljesen ki van fordulva önmagából és néha esküszöm még színt is vált, mint valami kaméleon – nem tudom, hogy Rudi tudja-e mik azok, de ha nem az se baj. A lényeget úgyis elmondtam.