A mai napra rányomta a bélyegét a rossz álmom, nem igazán volt jó kedvem azután sem, hogy Frank valami vicces dolgot adott elő vagy legalábbis megpróbált azt hiszem. Nem akartam, hogy ő is hozzám hasonlóan harci morc legyen, ezért döntöttem úgy, hogy órák után nem egyből a klubhelyiségbe megyek ledobálni a jegyzeteimet és kidőlni az ágyba s, azon filozofálva, hogy mikor jár már le a mai nap, hanem fogtam magam és táskástól lementem az udvarra. Nem akartam tudomást venni arról, hogy egy rossz álom egész napra ilyen kellemetlen hangulatba hoz engem. De nem adtam fel, mert minden attól függ, hogy mennyire sikerül átértelmezni, átkeretezni ezt az egészet. Pozitív gondolkodású vagyok, tudom, hogy mit szeretnék elérni – leginkább minél kevesebb gondot okozni a szüleimnek, főleg anyának – és ezért a szobánkban kuksolás helyett inkább a friss levegőt választottam. Egész tűrhető idekint, lehet, hogy a következő teendőm a kviddicsezés lesz. Mármint, azután, hogy esetleg a cuccaimat felvittem a klubhelyiségbe vagy esetleg megkérem Frank-et, ha megtalálom, akárhol is legyen éppen. De persze nem találom, miért is találnám meg időben őt? Ő biztos, hogy nem kóricál még idekint. Mindegy. Sebaj. Ha úgy érzem majd felviszem magamnak a dolgaimat, átöltözöm repüléshez készen és ennyi. Az udvar tele volt nyüzsgéssel, láttam az unokatestvéreimet is vagy legalábbis azt hiszem, hogy őket láttam, mert kivételesen nem rohantam oda hozzájuk és ápoltam velük a jó rokoni kapcsolatokat. Leültem az egyik szabad padra és előkotorásztam a táskámból egy jegyzetfüzetet. Ez a jegyzetfüzet csak a kviddicsezéssel kapcsolatos ötleteimnek volt szentelve, mert ezt mindig magammal hordom a táskámban, ha hirtelen eszembe jut valami, akkor rögvest le is tudjam jegyzetelni magamnak. Egy külső szemlélő bizonyára azt gondolná, hogy házin agyalok ilyen nagy koncentrálással, pedig nem. Nem a házi megírása az elsődleges, tudom, hogy javítanom kellene a jegyeimen, dolgozom rajta, de amíg mosolyt tudok csalni a tanáraim arcára az aktív véleménykifejtésemmel, addig úgy érzem nem lesz baj. Vagy talán mégis, hogyha az ami mellett kiállok nem tetszik nekik. Mert sokszor nagyon, de nagyon várom, hogy lejárjon a tanítási idő és magamra szentelhessek egy kis nagy időt. Csak azt tudom, hogy az ötletemmel meg szeretném lepni a többieket, hogy a következő kviddics edzésen meg is tudjam mutatni nekik szemléletesen is, mire gondoltam pontosan. Lehet, hogy jobban jártam volna egy mágikus bemutatóval, elvarázsolt kis bábukkal megmutatni mire is gondoltam tulajdonképpen, de még gondolkodom rajta. Felkaptam a fejem amikor a mellettem lévő padnál landolt az öcsém és vihogó bagázsa, szemet forgattam a viselkedésén, de mivel most a legkevésbé sem érdekelt Albus, inkább tovább jegyzeteltem és a pad végébe húzódtam, minél távolabb Albus-tól, annál jobb…
Az utolsó órát szenvedve ültem végig. A tanár mondandója nem kötött le, egyre többször kaptam magam azon, hogy az ablakon kifele bámulok. Vonzott a park, a napfény, a szabad levegő, a tó látványa... Igazán nem bírtam ki ezt az utolsó órát, már mocorogtam a széken, hogy engedjenek ki. Csoda volt, hogy a tanár nem szólt rám és nem szidott le, mert egyátalán nem szerettem volna büntetőmunkára menni a csodálatos parkbeli délutánom helyett. Már indulásra készen voltam, miközben a házit diktálta, amit igyekeztem megjegyezni, mert nem volt kedvem elővenni a pergament és a pennát, túl mélyre elraktam a táskámba ezeket. Én voltam az első, aki kiment a teremből és minden egyes léptemmel egyre boldogabb és felszabadultabb lettem. Nem akartam a holnapi napra gondolni, arra sem, hogy esetleg dolgozatot írunk, csak az érdekelt, hogy kint lehessek és élvezhessem a napsütést. Ennek örömére útközben összeráncoltam a szemöldököm és csibesárga hajat varázsoltam magamnak, aztán a fekete, nehéz taláromat eltettem a táskámba. Az ajtóhoz léptem, kitártam azt, éreztem a parkból áradó friss levegőt és vidáman léptem ki. Kerestem egy szimpatikus helyet, ahol napozhatok és olvashatok. A padok mellett találtam egy kissé árnyékos helyet és oda terveztem kifeküdni. Kicsit szitkozódtam, amiért elraktam a talárom, mert most elő kellett vennem, hogy ráfeküdjek, nem akartam felfázni a kicsit hűvös talajtól. Nem lett volna túl kellemes a gyengélkedőn feküdni egy hetet. Amikor lefeküdtem, a szemeimmel akarva-akaratlanul egy zajosabb társaság felé néztem. Ott ültek a padon, Albus és James egyre messzebb egymástól. Szórakoztató volt, majdnem felnevettem rajtuk, de azt tényleg pofátlanságnak gondoltam volna. Azt hiszem a kelleténél több ideig néztem Jamest, talán már udvariatlannak tűntem, de elmerültem a gondolataimban. Úgy minden második gondolatomat ő töltötte ki és ez nagyon nem tetszett nekem.
Vendég
Pént. Nov. 27, 2020 12:25 am
Zefina & James
There's no time for censoring yourself
Azt tettem amihez a legjobban értek, új stratégiát tervezek, amiről csak remélni tudom, hogy elegendő lesz ahhoz, hogy túljárjak a többiek, az ellenfeleink eszén. Valami váratlannal kell előrukkolnom, ha azt akarom, hogy mi nyerjünk. Nem voltam harcias, nem kezdtem el azért jelenetet rendezni, hogyha valami mégsem sikerült elsőre rendesen. Hiszen én sem vagyok tökéletes, biztosan nekem is megvannak a magam hibái, tehát ezért is kezel ezt úgy, ahogy kell. Egy játékként, amit nagyon-nagyon szeretek, aminek a megrögzött híve vagyok és amiért képes vagyok órákon át tovább tolni a tanulást. Szeretek kviddicsezni. Ki nem szeret? Csak azok akik nem tudják, hogy milyen jó móka ez valójában. Köztük az öcsémmel, azt hiszem. Szóval nem is nagyon akartam elmagyarázni, hogy milyen vagány lenne ha vele is ugyanolyan normálisan tudnék viselkedni, mint Lily-Luna-val. Az öcsém érkezése persze annyira nem tetszett, ezt azzal jeleztem, hogy a lehető legtávolabb ültem az ők padjuktól és tovább vagányan tervezgettem. Aztán egyszer csak felnéztem a jegyzetemből és megpillantottam Zefina-t, amint az én irányomba néz. Kicsit sem gyanús, bizonyára nem is engem figyelt, hanem a zajongó Mardekáros háztársait. Miért lett volna ez másképpen? Bár most nem voltam nagyon bunkó hangulatomban, így ha vissza is pillantottam rá, inkább az utolsó simításokat írtam le a jegyzethez. Ha ez megvolt, akkor szépen összecsukom a jegyzetfüzetet – amúgy sem tudok koncentrálni, ha közben mások figyelmét magamon érzem – és elteszem a táskámba a ceruzával együtt. Azért ceruzával, mert így mindenféle varázslat nélkül el tudom intézni a felesleges vonásokat. Nem mintha nem szeretnék varázsolni vagy hasonló csak, ezt nem így akarom megoldani. Valószínűleg nem fogok csak úgy elmenni mellette, mert igazából nem ez az első alkalom, hogy azt látom engem figyel. Lehet, hogy csak véletlen és beképzelem, de miért ne köszönhetnék neki mondjuk? Felállok a padról és elindulok felé. – Szia Zefina! – azzal gondolkodás nélkül lepattanok mellé, mintha ez lenne a legnormálisabb és legelfogadottabb dolog ebben a pillanatban. – Mi olyan különleges ott? – abba az irányba néztem ahol én is voltam néhány másodperccel ezelőtt. Tőlem odébb meg ugye, a másik padon az öcsém és a zajos, vidám csapata.
Azt hiszem túlságosan elmerültem a gondolataimban. Eszembe jutott, amikor először vettem észre James-t, mint fiút. Ott ült mellettem a teremben, páros munkát kaptunk és beszélnem kellett vele, ha meg akartuk oldani a feladatot. Először a könyvből kellett elolvasunk egy fejezetet, hogy majd tudjunk válaszolni a feltett kérdésekre és én olvasás helyett őt kezdtem el nézni. Néztem a szépen ívelt arcát, ahogyan a haja aranyosan a szemébe lógott, ahogyan a homlokát ráncolta, úgy koncentrált. Aztán amikor elkezdett hozzám beszélni, magamba kellett csípjek a pad alatt, hogy ne rá, hanem a feladatra figyeljek. Ez volt az első, de korántsem az utolsó alkalom, amikor csak néztem és néztem őt. Nem hiszem, hogy észrevette, nem tűnt olyan srácnak, aki ennyire odafigyel a részletekre és én hiába próbáltam óvatos lenni, néha totál elbambultam és észre sem vettem, amikor ő is rám nézett. Mint például most. Láttam, ahogyan egy füzetbe jegyzetel, biztos valami kviddicses dolgot írt le, amihez én úgysem értek, de elég sokszor láttam a kezében azt a füzetet. Verset biztos nem ír, szóval tényleg a kviddics maradt az egyetlen, amit leírhatott. Amikor felnézett és észrevett engem, akkor nagyon elpirultam, a fene sem számított rá, hogy megérzi, hogy nézem őt. Zavartan fordítottam el a fejem és próbáltam úgy tenni, mintha az elmúlt tíz másodperc meg sem történt volna. Mély levegőt vettem, nem, ennek nem szabadott volna megtörténnie. Azt hiszem, sosem éreztem még magam annyira zavarban, mint amikor láttam, hogy feláll és mellém huppan. Ő bezzeg egy cseppet sem volt zavarban, mosolygott és elkezdett beszélni, hozzám, hozzám szólt! Magamban ugráltam, mint egy öt éves, amikor meglátja a szülinapi tortáját, de felé ezt nem mutathattam ki. Nem akartam, hogy hülyének nézzen, pláne úgy, hogy észrevette, ahogy őt figyeltem nem is tudom, hány percen keresztül. -Szia Majes! Akarom mondani, James... -basszus, azért elég ciki így indítani a beszélgetést, hogy összekeverem a betűket. Nem szerettem volna azt válaszolni neki, hogy ő volt olyan különleges ott az előbb, így improvizálnom kellett. -Látod, ott van egy virág, ibolya a neve. Mostanában elég keveset látni belőle és nagyon megörültem neki, hogy ma találtam egyet -mosolyodtam el szélesen. -Nem akartalak megzavarni, úgy tűnt, hogy nagyon körmölsz valamit, csak pont az ibolya mellett ültél. Szeretem az ibolyát, olyan jó illata van -kicsit elkalandoztam, az ibolya tényleg a kedvenc virágom és tényleg jó volt látni. Ibolya és James, nem is olyan rossz látvány... -Megmutatod, hogy mit írtál le a füzetedbe? Esetleg verset írtál vagy házit? Bár, nem sokszor láttalak házit írni -nevettem fel.
Vendég
Pént. Dec. 04, 2020 11:50 pm
Zefina & James
There's no time for censoring yourself
Lehuppantam mellé a fűbe és amikor megválaszolta a kérdésemet igyekeztem abba az irányba nézni ahol ő az ibolyát látta. Igyekeztem nem túl sokáig keresgélni a virágot, nem azt mondom, hogy nem foglalkoztatott a virág figyelése, de ha már ide jött Zefina mellé, akkor inkább neki szentelném a figyelmem nagy részét, nem pedig a virágnak. Nem vagyok rossz ember, szeretem a virágokat, viszont az én virágom sokkal inkább volt élőbb és lelkesebb, mint az összes többi hozzá fogható. Titokban valahol imádtam a társaságában lenni, ezért is jöttem ide hozzá most is. Valahol a szívem mélyén azért nem bántam, hogy az öcsém abba a házba került amibe, csak annyira, hogy nem tudom őt közvetlenül piszkálni, pedig én Merlinre esküszöm, hogy megtenném még a Griffendélből is. Néha meg tudom tenni, néha meg, amikor igazán lenne hozzá kedvem, akkor meg nem lehet. Túlságosan leköt az egyetlen kedvelt foglalkozásom, aminek szerintem nem kell magyaráznom, hogy miért vagyok a megszállottja. Imádok kviddicsezni. A szabadidőmben is azt tenném, talán most is, hacsak nem jött volna el az ötletelés ideje. Van amikor kreatívnak kell lenni és muszáj használnom valamire az ötleteimet is. A megmaradt időmben pedig a leckével is foglalkozom. Apa és anya minden bizonnyal nagyon csalódott lenne, hogyha borzalmasan teljesítenék a vizsgáimon. Elvennének tőlem mindent amit szeretek büntetésképpen, szóval inkább nem kísértem a szerencsémet. Legalábbis amíg anya harcias kedvében van – ami egyre gyakrabban történik a csínyeinknek megfelelően – addig muszáj viselkednem. – Nem is tudtam, hogy te szereted az ibolyát. – jegyzem meg mosolyogva, még egy dolog amit megjegyezhetek és elraktározhatok magamnak majd a későbbi időkre. A kíváncsi kérdésére, hogy mit írtam le a füzetembe szintén mosollyal kezdtem, viszont elkomolyodtam. Lehet, megbízhatok benne és őt egyáltalán nem érdekli, a kviddics, ám őt is meg akarom lepni, ha már itt tartunk! Ha le akarnám nyűgözni esetleg a kviddics tudásommal, akkor inkább a pályán kellene azt tennem, nem pedig papíron. Ezért gondolkodás nélkül az ehhez hasonló füzetemet vettem elő. Most nem akarom őt ezzel untatni. – Ötleteltem bájitaltanhoz, nem mindig megy olyan jól, mint szeretném, ezért a hipotéziseimet leírom a friss levegőn. Nézd csak… – azzal kinyitottam és megmutattam neki a jegyzetelésemet, amiről tudom, hogy helytelen, de kísérletezni attól még lehet, nem? Amúgy sem hiszem, hogy elég olvashatóan írtam, anya mindig panaszkodott azért, hogy olyan a kézírásom, mint a medimágusoké. Szerintem ezzel minden gyorsíró így van, de amikor varázspennát használok, akkor persze, hogy olvashatóbb minden szavam, viszont direkt írok kézzel. Mert nem akarom, hogy a gondolataimat vagy azokat a szövegeket amiket papírra vetettem, más is értse. – Nem hiszem, hogy bájitalkeverésből fogok meggazdagodni. – tettem hozzá, még mielőtt elkezdene kioktatni, hogy azoknak a dolgoknak legalább a háromnegyede hibás. – Csak szórakozásból jegyzetelek le ilyesmit, nem hiszem, hogy lenne valami haszna mindannak amiket oda leírtam. De kíváncsi vagyok, hogy mégis mi lenne ennek van annak a hatása. – magyarázom, továbbra is olyan lehengerlő mosollyal az arcomon, mint a legelején, amikor ideültem hozzá.
Még mindig zavarban voltam, az, hogy mosolygott, nem sokat változtatott ezen a tényen, maximum azt, hogy elérte, hogy még jobban beleszeressek. Megint. Úgy legalább századjára a héten, de nem baj. -Nagyon szeretem, nézd. -szinte suttogtam, behunytam a szemem és a csibesárga hajamat ibolyalilára változtattam. Nem tudtam, hogy ő tudott-e arról, hogy képes vagyok ilyenekre, de nem felvágásnak szántam, csak meg akartam neki mutatni. Mosolyogva néztem fel rá, hogy mit szól hozzá, még így ülve is sokkal magasabb volt nálam. De azt hiszem, hogy végre kevésbé voltam zavarban, ahogyan egymásra mosolyogtunk. Néztem, ahogy elővesz egy füzetet és megmutatja az írását. Kicsit csúnyán írt, de nem volt gond, nagyjából el tudtam olvasni. Legalább a fele hibás volt, nem bírtam magammal, elővettem egy pennát a táskámból és közelebb húzódva hozzá, kijavítottam egy szót. Igazán nem akartam kekeckedni, de ahogyan leírta, nehéz volt nem belejavítanom. -Bocsi, de nem bírtam nézni, hogy hibás az a szó -magyaráztam neki -Egyébként egészen jó az egész, csak pár dolgot félreírtál. Néztem, ahogyan az ő macskakaparása felett az én apró, kerek betűim álltak, olyan aranyosnak tűnt ez az egész. Az én írásom kiegeszítette az övét, akárcsak a nap kiegészíti az eget. Ő az én napom az egemen. Jó, ez gusztustalanul romantikus volt, de úgy éreztem abban a pillanatban, hogy ő volt az, aki az egész évemet szebbé tette és még csak nem is tudott róla. Talán el kéne neki mondanom, hogy hogyan érzek, de nem akartam ezzel elrontani a spontán kialakult programunkat, túl kellemes volt mellette ülni és beszélgetni. Meg lehet, hogy csak én látok bele többet, mint ami valójában van, mert úgy tűnt, hogy érdeklődött, amikor az ibolyáról meséltem neki és még meg is mutatta a füzetét... Lehet, hogy szimplán csak kedves akart lenni velem. Viszont talán tudja, hogy mit érzek. Végülis látta, ahogyan néztem őt és a zavaromat is láthatta. De Merlinre, nem lehet nem őt nézni... Mindenesetre egy próbát megér a dolog, maximum én vele lehetek és ő pedig egy jó délutánnak fogja fel. Még sohasem voltunk csak kettesben együtt és ez megdobogtatta a szívem. -Én... én megmutathatom, hogy hol kéne javítanod rajta és segíthetek elkészíteni... -dadogni kezdtem, pedig egyátalán nem volt szokásom. Annyi volt a szerencsém, hogy pont egy olyan oldalon nyitotta ki a füzetét, amit ismertem, bár még sosem készítettem el. -Persze csak ha akarod, nem erőltetem. Én szívesen segítek neked, csak szólj. -reménykedve néztem a szemeibe és szintén reméltem, hogy nem voltam túlságosan tolakodó.
Vendég
Pént. Dec. 11, 2020 10:12 pm
Zefina & James
There's no time for censoring yourself
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért mosolygok ilyen kedvesen, végtére is egy lánnyal beszélgettem, nem hozhattam ugyanazt a formámat, mint amit például az öcsémmel megütök vagy a fiú barátaimmal. Hogyha bárki azt kérdezné, hogy esetleg mindkét jellem én lennék, egyszerűen válaszolnék igennel, hiszen attól függ az én jellemem is, hogy te ki vagy és hogyan viselkedsz velem. Egyszerű módszer arra, hogy megtartsuk a barátainkat és még egyszerűbb arra az esetre, hogy növeljük az ellenségeinkben az irántunk táplált haragot. Hogy Zefina ebből a kettő közül hová is tartozott, nos azt most nem szándékszom elmondani, szerintem elég nyilvánvaló, hogy nem áll szándékomban felhergelni őt és erről ennyi legyen is elég. Az ajkaim szélébe harapok amikor egyik pillanatról a másikra megváltozik a haja színe. Esküszöm én azt hittem, hogy festeni szokta! Bár nem ő az első metamorfmágus akivel találkozom, ott van például Lupin is. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem tölt el csodálattal, hogy más ilyen vagány képességekkel született. Természetesen nem csüggedek, én például a kviddicshez értek és így tűnők ki, mint az apám és a nagyapám annak idején, meg talán a nagy számmal, ha éppen olyan hangulatom van. Az ibolyalila hajára nézek és egy kicsit közelebb hajolok hozzá, semmi rossz szándék nem vezérel, igazából csak arra vagyok kíváncsi, hogy vajon ibolya illatú lett-e a haja vagy sem. De mire erről megbizonyosodhatnék ugye előkerül a bájitaltan jegyzetem. Jobb is ha az közénk áll és elvonja a figyelmünket, nem? – Ez a szín is illik hozzád. – mivel azt már nem tudom megállni egy ibolyalila hajtincset megérintek és az ujjam köré csavarom, persze csak vigyázva, nem meghúzni akarom a haját. Inkább csak, nem is tudom, elengedem a hajtincset még mielőtt túlságosan elragadtatnám magam az ibolyalila hajtól. Természetesen meglepetten fogadom azt, hogy belejavít az írásomba, megjegyzem sose a helyességre törekszem, csak arra le legyen írva én úgyis el tudok benne igazodni. Persze nem baj, ha kijavítja, legalább helyesen jegyzem meg. – Nagyon szép a kézírásod. – legalábbis az enyémhez képest, folytathattam volna, de ezt már nem mondtam ki neki hangosan. Így is szerintem elég megkérdőjelezhetően viselkedem. – Tényleg segítenél benne? Nagyon hálás lennék érte! – egyrészt mert egyáltalán nem fekszik nekem olyan hű de jól ez a bájitaltan, másrészt nagy akadályát nem látom annak, hogy esetleg együtt gyakoroljuk a bájitalok készítését. – Tudod azt hiszem a bájitaltan tanár nem csíp engem amiért folyton elrontom neki a kért bájitalokat és… nem is lényeges, ott vagy, te is tudod miről beszélek. – elhúzom a számat egy kicsit, de persze ettől függetlenül nem vagyok szomorú. Tudom, hogy nem auror szeretnék lenni, azt hiszem ez mindent megmagyaráz tömören és röviden.
Élveztem a közelségét, annyira, hogy akaratlanul is egyre közelebb húzódtam hozzá. Szinte már összeértek a karjaink és ez kellemes érzéssel töltött el. Azt hiszem, még egy kicsit el is pirultam, de nem foglalkoztam ezzel, megbabonázott az illata, amiben egy leheletnyi parfümöt is fel véltem fedezni. Ez lesz vajon az amortenita új illata nálam? Felnéztem a szemeibe, miközben felém hajolt. Rengetegszer elképzeltem az első csókunkat és mikor úgy tűnt, hogy most meg fog történni, egy kicsit elbizonytalanodtam. Még sosem csókolóztam senkivel és egy egészen picit félni kezdtem, hogy mi lesz akkor, ha nem leszek ügyes. Nagyon lassan felé közelítettem a fejemmel és a gyomrom egészen apró méretűre zsugorodott és vártam, hogy mi lesz. Hogy lesz-e olyan jó, mint amit annyiszor elképzeltem vagy jobb lesz-e. -Köszönöm -suttogtam halkan, egészen közel az ajkaihoz. Izgultam és lehunytam a szemem, amikor a kezébe vette az egyik hajtincsem. Ez már most sokkal jobb volt, mint ahogyan azt az álmaimban reméltem. Úgy tűnt, nem ma fogom megtudni, hogy mennyire puhák James ajkai, ugyanis elengedte a hajam és hátra dőlt, hogy megmutassa a füzetét. Csalódottan néztem rá és lehajtottam a fejem. Félig ez az én napom, félig nem. Hiszen odajött hozzám, de úgy tűnt, hogy a szándékait félreértelmeztem. -Ugyan James, gyakorlás kérdése az egész. És elég lesz a bókokból, még a végén zavarba jövök és aztán elpirulok és akkor aztán nem fogok tudni beszélgetni... -mosolyogtam rá. Igazán nem akartam ennyit dumálni megint, de úgy tűnt, hogy ezt hozza ki belőlem. -Persze, hogy szívesen segítek neked, nemár, nekem ez nem olyan nagy dolog, tökre örülök, hogy tudok segíteni valakinek. Tudom, hogy mit szoktál és hogyan csinálni, sokszor figyeltelek egész órán... Basszus, ezt nem kellett volna mondanom neked -a szám elé kaptam a kezem és riadtan néztem rá. Nagyon nem akartam, hogy valami kukkolónak gondoljon engem, én csak egy szerelmes tinilány voltam mostanság, egy ilyen hülye szakaszon meg mindenki átesik, nem? Eltettem a pennámat a táskámba és James-re néztem. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mennyire néz hülyének azért, hogy azt hittem, hogy meg akart csókolni engem. Vagy esetleg azért néz hülyének, mert tényleg valami idióta leskelődősnek tűntem. Pedig valószínűleg tudta, hogy ez nem így van, csak megint én dramatizálom túl az életemet. Félősen nyújtottam felé a tenyerem, vártam, hogy elfogadja. Engem, a kezem, a segítségem, bármit, amit nyújtani tudtam neki.
Vendég
Vas. Dec. 13, 2020 11:23 pm
Zefina & James
There's no time for censoring yourself
Kíváncsiság. Ez az emberiség mozgatórugója, így érthető, hogyha az enyém is, mert ettől a kíváncsiságtól hajtva érintem meg a hajtincsét és feledkezek meg egy egész pillanatra arról, hogy elragadtatom magam, amit meg nem kellene. Zefi-nek valószínűleg furcsa lenne ha egyik napról a másikra túlságosan is kedves lennék hozzá. Nem mintha nem lennék vele alapból az, de még inkább kedvesebb és talán sokkal magabiztosabb. Miért magabiztosabb? Ha rápillantok és még azt is látom, hogy behunyja a szemét… Kevés kell ahhoz, hogy ne dobjak egy hátast vagy ne használjam ki az ilyen ritka alkalmak egyikét. Túl tisztességes vagyok én az ilyesmihez. Na ezért piszkálom én a lányok fantáziáját és küldök félreérthető jeleket, de sosem használom ki a helyzetet. Miért nem? A családnevem miatt és mert az apám túl magasra emelte ahhoz, hogy nekem sikerüljön a mélybe húzni és egy-két foltot ejteni rajta, fel sem fogom érni őt. Viszont ha másban nem is, talán a kviddicsről alkotott álmait helyette megvalósíthatom én és kész. De Zefina mellett mégsem tud még Harry Potter fia sem ilyen gyermeteg dolgokra koncentrálni, mint a kviddics, vagy ha mégis akkor a hajtók szívformát rajzolva az égen bukfencet vetnek a levegőben és még folytathatnám a virágszirom esőn át a rózsaszín ködig. Ha hagynám, hogy ez a gondolat beférkőzzön a tudatomba nem tudnék ilyen zavartalanul létezni mellette. Mert egyszerűen varázslatos és kész, nincs mivel megmagyarázni s, talán tényleg jobban tenném ha elfogadnám ezt az egész helyzetet, mégsem teszem. Mert elhessegetem magamtól az ehhez hasonló illúziókat. Ugyan, miért szeretne viszont engem? Pont ő. – Te elpirulsz a bókjaimtól és nem tudsz beszélni tőlük? Hmmm, nem vagy te egy kicsit…- itt megálltam, valójában a helyes kifejezést kerestem a szavaimra, de nem tudtam mit mondjak rá. Nem akartam megbántani sem és félreértelmezni sem akartam ezt a helyzetet. Nem mellesleg ha így folytatom akkor én is el fogok pirulni, nem is értem miért. Vagyis de, értem én miért. – Engem szoktál figyelni? Biztos nagyon érdekes lehet, amikor elrontom az aktuális főzetet és a tanár csak néz, hogy mit művészkedtem már megint. – azzal a lendülettel én ki is dőltem és szépen a fűben találtam magam. Talán közel a földhöz már nem sikerül ennél is mélyebben elsüllyedni a szégyentől. Elég kiakasztó látvány lehetek amikor a nem hozzá értésemmel próbálok valami kreatívat alkotni, aminek nem mindig lesz jó vége. Általában sohasem és ez elszomorít. – Én már nem fogok tudni innen elmozdulni ha ilyeneket mondasz nekem Zefina. – azzal felsóhajtottam és felé pillantottam. Ez gyötrelmes lesz. Nagyon, főleg ha… – Hmm egész kényelmes itt. Azt hittem hidegebb lesz a fűben… Innen lentről nézve egész viccesek a felhők, nézd csak meg. – motyogom vidáman és igyekszem közben nem elveszíteni a fejem.
Én nem tudom, hogy mi jellemezte a legjobban a hangulatom: csalódottság vagy az, hogy nem vagyok elég jó neki? Hogyan is képzelhettem azt, hogy pont egy ilyen srác lesz belém szerelmes, sőt, egyáltalán azt, hogy ő is meg akar csókolni, ahogy én akartam őt? Túl jó volt hozzám és ezt én is láttam, de a remény hal meg utoljára, nem? -Én csak meg akartam csókolni azt a fiút, aki tetszik nekem… -észre sem vettem, hogy kimondtam ezt, annyira el voltam merülve a saját szomorúságomba. Az ajkamba akartam harapni és elsírni magam, de nem akartam előtte gyengének mutatkozni, ezek után meg pláne nem. -Nem tudom, milyen vagyok James, én csak könnyen zavarba jövök, pláne melletted. -minden mindegy alapon válaszoltam neki és átöleltem magam. Hirtelen kezdtem el fázni, a taláromat nem tudtam felvenni, hiszen mind a ketten rajta ültünk. Megráztam a fejem és rámosolyogtam, ahogyan felnéztem rá, melegséggel töltött el a látványa. Hiába, nem tudtam rá sokáig haragudni, látványosan meg tényleg nem. Sőt, jogom sem volt hozzá, hiszen nem voltunk együtt és ezek szerint soha nem is leszünk. Ez azért fájt a lelkemnek, de nem volt nehéz fenttartanom azt a látszatot, hogy minden rendben van. Volt időm gyakorolni, három év sok idő. Addig tényleg nem volt semmi gond, amíg el nem árultam magam azzal, hogy megmondtam neki, hogy nézni szoktam őt. Vagyis legszívesebben órákig nézném a szemeit, el tudnék veszni bennük, mint ahogyan most is el voltam veszve. Mint egy mocsár, ami elnyel és nem ereszt, csak ez a kellemes fajta volt, olyan, amiből tényleg nem akarsz szabadulni. -Ki mást figyeljek? Úgy értem, mi mást? Ráérek az órán… -lemondóan sóhajtottam és a hajamba túrtam. Hagytam, hogy a szemembe lógjanak a tincseim, azok a szép ibolyalila színűek, amik annyira tetszettek James-nek. Hát Zefi, fel a fejjel, ha te nem is, legalább a hajad tetszik neki! Baromi jól hangzik. -Ezt most őszintén nem értem, hogy érted, de inkább valami pozitívra gondolok, rendben? -ismét feléledt a lelkemben a reménykedés, mint egy kis magocska, ami elkezd hajtani és egyszer majd egy nagy fa lesz belőle. Eldőlt mellettem és nem bírtam magammal. A fenébe ezzel az egésszel, nagyon nehéz normálisan viselkedni James mellett, mármint úgy, hogy nem tudja, hogy mennyire szeretem őt. Ki akartam neki mutatni, de a visszautasítása után nehezen tudtam mit kitalálni. A mellkasára akartam feküdni és úgy nézni a felhőket, de ehelyett csak lefeküdtem mellé és dobolni kezdtem az ujjaimmal. Akaratlanul is az ő tenyere mellett voltak az ujjaim és észre sem vettem, amikor már összeértek a kezeink. Szinte össze tudtam volna kulcsolni az ujjaimat az övéivel. -Nézd, az úgy néz ki, mint egy kiskacsa! -szinte minden szomorúságomat elfeledve mutattam fel az égre és egy széles mosolyt is eleresztettem. -Az pedig úgy néz ki, mint az öreg McGalagony! -kuncogtam.
Vendég
Hétf. Dec. 14, 2020 9:03 pm
Zefina & James
There's no time for censoring yourself
Felvonom a szemöldököm amikor kiejti az ajkain azt a néhány szavas csalódott mondatocskáját. Elhúzom a számat egy kicsit én is csüggedten, nem csak azért mert szeret valakit, hanem azért mert ilyen szomorú lett tőle. Lehet, hogy fel kellene vidítanom őt? Viszont tényleg nem akarom szegényt, ennél is jobban felhergelni és rosszabbítani a kialakult helyzeten. Vajon mivel lehetne megváltoztatni a hirtelen jött rossz kedvét? Nem hiszem el, hogy pont mellettem és pont most lesz ennyire csalódott. Nem számít, egyre jobban inspirál ezzel arra, hogy megvigasztaljam őt valahogyan, már csak ki kellene találnom miként. Körbepillantottam. Vajon melyik fiú lehet az aki tetszik neki? Idekint lenne az udvaron? Ha igen, vajon ki lehet az? – Szeretnéd ha segítenék neked? Mondjuk féltékennyé tenni az illetőt? Nem értem miért nem csókolt meg téged, hiszen te… – inkább magamban tartottam a végét és nem hangoztattam, hogy mennyire különlegesnek tartom őt. Nem csak külsőleg, hanem jellemileg is. Bár mindez sokkal jobban hangzik a fejemben, mint kimondva. Félek, hogy elijesztem őt. – Zavarba jössz, mellettem? Nem kell, én is csak ugyanolyan fiú vagyok, mint a többiek. – de persze azt már nem tettem, hozzá, hogy ő meg nem ugyanolyan lány, mint a többiek, mert másmilyennek tartottam őt, mindig is. – Ki mást figyelj? Nem tudom, mondjuk… – lesütöm egy pillanatra a szemeimet, nem tudom hogyan folytathatnám a mondataimat, mert eszem ágában sincs magam alatt vágni a fát. – Gondolj valami pozitívra, annak szántam. – motyogom, de ahelyett, hogy nyugodtan ülnék mellette, inkább hátra dőlök, nincs jobb ötletem vagyis lenne, csak nem tehetem meg. Idelent a fűben már sikerül egy kicsit lenyugodni, lehűteni magam és észhez térni valamennyire ettől az egészből. Látva, hogy egy kicsit összerezzen, úgy döntöttem, hogy leveszem a taláromat, ha már az övét elfoglaljuk, akkor legalább az enyémet használhassuk. Hiszen, fázhat nem? Végtére is, miért ölelte volna át magát a karjaival? Lehet, hogy össze fogom piszkolni a felsőmet, de varázslattal minden megoldható és én hiszek ebben. – Tessék, ez talán melegen tart egy kicsit. – azzal ráterítettem a talárom és visszadőlök a helyemre. Amikor megérzem az ő ujjait a kezem mellett, minden bizonnyal az ájulás kerülget az izgalomtól, de még így is igyekszem tartani magamban a lelket. Figyelem ám azokat a felhőket is amiket mutogatni kezd, ám egyszer csak odapillantok felé. Már nem a felhők kötik le a figyelmem, hanem ő. Lehet, hogy egy kicsit szégyellnem kell emiatt magam, de nem tudom. Egyrészt azért, mert semmi rosszat nem teszem azzal, hogy hozzá hasonlóan én is őt nézem. – Elég kényelmes neked a földön? Most sajnálom, hogy nem gyömöszöltem a táskámba egy párnát, amit most odaadhatnék neked. – újra elhúzom a számat, mintha nem gondoltam volna egy jobb megoldásra. De persze csak játszom a szent embert, legszívesebben magamhoz húznám és… minden bizonnyal el is engedném, mert tudnám, hogy ostobaságot csinálok és valószínűleg megbántom őt.
Hogy tessék? Miért mond ilyeneket James? Miért akar bárkit is féltékennyé tenni? -Öhm, nem tudom, ki kéne, hogy féltékeny legyen? -összeráncolt homlokkal néztem rá, nem is értettem, hogy miről beszél. Értetlenül néztem őt és gondolkodtam. Oh baszki, hallotta, amit mondtam. Más opció nem létezhetett. Mármint ezek szerint nem csak magamban gondoltam ezeket a szavakat, hanem ki is mondtam. El sem hittem magam, de azt még kevésbé, hogy James nem értette az utalást, ha már meghallotta azokat a szavakat, amiket soha nem kellett volna. -Azt hittem, hogy én is tetszem annak a fiúnak és azt is hittem, hogy meg akar csókolni, de visszautasított. Vagyis azt hiszem, mert úgy tűnt, hogy megteszi, de aztán meggondolta magát és most hoppon maradtam. Pedig nagyon reméltem, hogy tőle kapom az első csókomat, mert erre vágyok a legeslegjobban, de ő neki szerintem csak a hajam tetszik és más nem is, miatta változtattam meg a színét... -kicsit kiakadtam, ezért kiadtam magamból mindent. Talán nem kéne beleélnem magam abba, hogy megérti a mondandóm lényegét. És megint nem fejezi be a mondatát. Milyen vagyok én? Mármint tudom, éppen ibolyalila hajú, ugyanúgy alacsony vagyok, ugyanolyan szerelmes tekintetű... Nem válaszoltam a kérdésére, ha figyelt az elmúlt fél órában, számtalanszor láthatta, hogy zavarba jöttem. Mindig miatta, nem hiszem el, hogy ezt nem vette észre. Jó, azt észrevette, hogy fázni kezdtem, akkor mégiscsak figyelt rám. -Köszönöm -suttogtam neki halkan és mélyet szívtam a talárja illatából. Nagyon kellemes volt, ennél finomabb illatot még sosem éreztem. Az ibolya illata meg sem közelítette azt, amit James illata váltott ki belőlem. Elpirultam, ahogyan ezekre gondoltam és reméltem, hogy nem látja azt, ahogyan a talárját szagolgatom. Nem tudtam, hogy mitől fázok kevésbé, a talárja melegített fel vagy az iránta érzett szerelmem? Nem mertem megmozdítani a másik kezem, ami az ő tenyerében pihent. Milyen hatalmas tenyere van az enyémhez képest! Szinte eltűnne a kezem az övében, ha összekulcsolnánk az ujjainkat. Milyen szép álom... -Te tényleg nekem adnád a párnád? Merlinre, ez a legaranyosabb dolog, amit valaha mondtak nekem! -a szabad kezemmel felé fordulva szorosan átöleltem őt és egy gyengéd puszit adtam az arcára. -Köszönöm James, hogy ilyen aranyos vagy és szebbé teszed a napjaim. Az összeset, már egy ideje. -suttogtam halkan és a szemébe néztem, miközben továbbra is öleltem őt. Nem mertem kimondani, hogy szeretem őt, hiszen még mindig nem tudtam, hogy ő hogyan érez. Merlinre, milyen félős vagyok mellette...
Vendég
Kedd Dec. 15, 2020 12:33 pm
Zefina & James
There's no time for censoring yourself
Legszívesebben a kedvében jártam volna, hogy ne szomorkodjon már mert nem éri meg egy fiú miatt búslakodni. Legalábbis olyan, miatt aki észre sem veszi őt, azért meg pláne nem. Bezzeg ha… Megint csak túlgondolom a dolgokat és azt érzem, hogy nem is rólam beszél. Miért beszélne rólam? Pedig elég nyilvánvaló, hogy mindketten összezavartuk egymást. Ez van, próbálj egy Potternek a szerelemről beszélni, tuti összezavar téged és ő fog rosszul kijönni belőle, mert félreérted. Mintha a véremben volna a szerelemmel kapcsolatos szerencsétlenkedés. Úgy értem, tudok bókolni, de amikor oda kerülne, hogy bevalljam az illetőnek az érzéseimet, egy kicsit sikerül lebeszélnem róla magam. Őszintén szólva csak görcsbe rándul a gyomrom, ha arra kerülne sor, hogy esetleg olyasvalakit mutassak be a szüleimnek aki nem csak az egyszerű barátom. Nagyon rémisztő lenne, ha esetleg anya nem értene egyet velem, vagy apának más elképzelései vannak az én esetleges barátnőmről. Persze tudom, hogy egyedül nekem kell eldöntenem kit is engedek be az életembe és kit nem, de azért jó volna olyan harmóniában élni, mint ahogy a Weasley család tette annak idején apával. A jövevényeket meg kell ismerni és ha az értékeik egyeznek a miénkkel akkor be kell fogadni. Ahogy egyre részletesebben beszélt és elmondta, hogy mi bántja őt, azt hiszem ez most egy kicsit abszurd de magamra ismertem benne. Lehet, hogy tévedek, de talán hallgatnom kellene a megérzéseimre? – Kétlem, hogy ez így lenne. Te rendes lány vagy, bolond az aki elutasít téged. – persze még nem vettem észre magam, nem tettem úgy, mintha kapiskálnám ez a bolond én vagyok. Pedig éreztem. Mégis elhessegettem ezt egy kicsit, inkább mással törődtem, azzal, hogy ne fázzon meg, mintha ráérnénk azzal amire vágyik a szíve. Pedig dehogy értünk rá, az én szívem is valami hasonlót akart, de sosem akkor adom meg amikor kérik, szeretek a meglepetés erejével élni és kivárni a legalkalmasabb pillanatot. Ilyen a kviddicsben a stratégiai fogások is, amivel hajmeresztő élményeket okozok nem csak az ellenfeleinknek, de még a csapattársaimnak egyaránt. Tagadhatatlanul jó érzés mellettem tudni őt, érezni a tapintását és csak úgy ellenni. De mi van ha ez nem elég? Egy pillanat erejéig meglepődöm az ölelésén és az arcomra kapott puszitól, de mégis inkább az jut róla eszembe, hogy mennyire megnyugtató a közelsége és mennyire jól érzem magam mellette. Függetlenül attól, hogy nem az udvaron s, a fűben kellene ilyesmit csinálnom – ha anya látna most biztosan letagadna, hogy nem az ő fia vagyok, pedig de – én magamhoz húzom őt és átkarolom. Mintha ez lenne a legtermészetesebb kettőnk között, pedig még nem is. Azt sem akarom, hogy féljen tőlem és tönkre tegyem az elképzeléseit, de ha az imént nem rólam beszélt, akkor… mégis kiről? – Ha mondhatok ilyet, akkor te is nagyon aranyos vagy Zefina. – azzal megérintettem az arcát és gyöngéden végigsimítottam rajta a tenyerem. Mosolyogva közelebb is húzódtam hozzá, de csak annyira, hogy még láthassam őt de bármikor készen állva arra, hogy meglephessem őt. Mert meg kellett lepnem. Lehet, hogy ha a szerelemről van szó gyáva vagyok. De őszintén szólva, nem tudtam nem megtenni. Túl kíváncsi is voltam, mert érdekelt, hogy milyen csókot lopni az ajkairól. Ugyanakkor egy kicsit megszüntetni a szívem heves dobogását a közelében, mert ha megteszem, akkor azt remélem hogy… Igazából nem tudom mit remélek. Nem kell más csak… Megnedvesítem az ajkaim és ahelyett, hogy az arcára adnék én is puszit, sokkal merészebb leszek és ajkait választom.
Csak rá akartam és tudtam figyelni. A külvilág zaja megszűnt számomra, olyan volt, mintha egy burokban feküdtünk volna. Nem hallottam mást az ő szavain kívül, pedig szinte minden diák az udvaron töltötte a délutánját. Egyetlen kacajt sem hallottam, csak James selymesen zengő mély hangját. Egyre nyugodtabb lettem mellette, már a szívem sem vert olyan hevesen, megnyugtatott a közelsége, a hangja, ő maga. Emiatt a nyugodtság miatt tudtam rávenni magam, hogy megöleljem és egy puszit is adjak neki. Ha nem lett volna ilyen közvetlen és kedves velem, sohasem tudtam volna ezt megtenni vele. Egy kicsit feljebb húztam magamon a talárját, már egyáltalán nem a hideg miatt tartottam magamon, hanem azért, mert ettől úgy éreztem, mintha egy álomban lennék, ahol szeretek és viszont szeretnek. Hogy azért adta oda nekem, mert igenis fontos vagyok neki és nem azért, mert lovagias akart lenni. Meglepődtem, mikor magához húzott. Ilyenre sosem számítottam tőle, nem is azért öleltem meg, mert elvártam, hogy ő is ezt tegye. Csak ki akartam fejezni, hogy mennyire édesnek találom őt. Szorosan lehunytam a szemem és elmosolyodtam. Annyira reméltem, hogy nem csak álmodtam az egészet. Nem bírtam volna azzal a tudattal élni, hogy ez az egész nem valóságos, de hirtelen túl szépnek tűnt ez az egész. Lehetek én ilyen szerencsés, hogy ennyi idő után végre észrevesz engem és kiderül, hogy hasonlóan érez, mint én? -Te bármit mondhatsz… -elhaló sóhajjal válaszoltam neki. Már nem a hidegtől borzongtam, hanem attól, ahogy megsimította az arcom. A pulzusom az egekbe szökött, még az előbb sem izgultam ennyire, mint most. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer ez fog történni. Lehunytam a szemem és a tenyeréhez bújtam a pofimmal. Nem hagyta ki a második esélyét. Éreztem, ahogy az ajkai összeérnek az enyémmel, puha, lágy ajkai voltak. Mintha tűzijáték robbant volna fel a csukott szemeim mögött. Mintha pillangók repkedtek volna a gyomromban. Mintha ő lenne az eső a kiszáradt mezőnek, mintha… Merlin meghallgatta a kívánságaimat és életem első csókját az előttem lévő tökéletes fiútól kaphattam. Ezentúl megígérem, jó kislány leszek, ha már teljesítetted a kívánságom. -Én… én remélem, hogy nem voltam nagyon béna… A tied volt az első és nagyon izgultam. Viszont így is nagyon csodálatos volt, szóval köszönöm. -kicsit elakadtak a szavaim, el voltam pirulva, szaporán kapkodtam a levegőt. Tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, de ma már ennél rosszabbat is mondtam neki, így ez már aligha számított. -Ez sokkal jobb volt, mint ahogy elképzeltem. -mosolyogtam rá szégyenlősen. Óvatosan elsimítottam egy tincset a homlokából és a szemeibe néztem. Mintha a saját boldogságomat láttam volna tükröződni bennük.
Vendég
Csüt. Dec. 17, 2020 3:38 pm
Zefina & James
There's no time for censoring yourself
Izgatott voltam és talán egy kicsit óvatlan is, de nem buta. Volt amihez már nem kellettek szavak, hogy megértsem és elfogadjam az apró csodák az életünk része s, van amihez nem is kell varázslat. Boldog volt, látszódott az arcán és számomra ez volt a legnagyobb ajándék ebben a pillanatban. Nem akartam feleslegesen ódákat zengeni arról, hogy esetleg szeretem, mert néha a szó semmit sem ér és én nem akarom befolyásolni őt, legalábbis a szavaimmal biztosan nem. Viszont az a helyzet állt fent, hogy a tetteimet nem igazán tudom kordában tartani, a szószátyár énemet lehet, hogy le tudom csillapítani és láncokra verni, mint valami rossz kutyát, de a tenni akarás teljesen más lapra tartozott. Hogy mióta álmodunk erről a pillanatról? Az nagyon jó kérdés, sajnos nem tudom, nem is érdekes most, csak az, hogy hiába reméltem ettől egy kis megnyugvást, nem kaptam. Inkább az ellenkezője sikerült, zavarban voltam. Tudtam, hogy mit akarok mondani, de nem mertem bármit is kimondani neki. Túlságosan elvoltam a közelében, a lágy pihe puha ajkainak az érintése járt a fejemben és az, hogy nem is nagyon akarok elhúzódni tőle. Milyen lenne már? Amikor azonban elkezdett aggódni, hogy esetleg béna volt és hasonlók, nem tudtam nem aggódó pillantást vetni rá. – Nincs miért szégyenkezned. – suttogom és még egy homlokpuszit is adok neki. Szeretném ha azt érezné biztonságban van itt mellettem és megvédem őt. Túl sok mindent jelent egy egyszerű homlokpuszi. De attól, hogy itt van és ölelhetjük egymást – megjegyzem még mindig kínos, hogy az udvaron, de kit érdekel ugyebár, ha szerelmes az illető – olyan, mintha megszűnt volna a világ. – Nagyon aranyos vagy. – ahogyan kisimította a homlokomból a hajtincsemet, egyszerre éreztem nagyon kisfiúsnak magam a bőrömben és szerelmesnek. Inkább menthetetlenül szerelmesnek s, talán azt is elmondhatom, hogy hasonlót láttam az ő szemeiben is. Nem akarom elszólni magam. De ő valóban olyan lány, akinél teljesen meg tudom kérdőjelezni azt, hogy a Teszlek Süveg a Mardekárba osztotta, egyszerűen nem tudom elhinni. Bár lehet, hogy mégis van némi igazság abban, hogy odakerült, engem ez csodával határos módon, mégsem érdekel. – Tudod régóta gondolkodtam azon, hogy hogyan mondjam el, de aztán mindig lebeszéltem róla magam, mert azt hittem nem kedvelsz ennyire. – egy kicsit szégyelltem is magam érte, hogy ilyeneket kell mondanom neki, az bizonyos, hogy nagyon görcsben van a gyomrom és nem tudom mihez kezdjek ezzel az egésszel. – Szóval igazából csak szeretném ha tudnád, hogy kedvellek és nem ok nélkül csókoltalak meg. – nem hiszem, hogy ezt el kellene mondanom neki, de úgy gondoltam jobb ha tudja. Talán nem leszek olyan hű de nagy pácban. – Így, itt maradhatunk még egy kicsit? – kíváncsiskodtam és próbáltam nem túlzottan elkábulva viselkedni a közelében.
Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Nem viselkedtem példamutatóan, nem tettem sokkal többet az emberekért, mint szoktam, mégis úgy éreztem, hogy ez egy jutalom. Jutalom, megnyertem a főnyereményt, szerencse kérdése, ki tudja. Mint amikor a szomjas ember kutat talál, úgy szomjaztam a szeretete után, amit végre a saját bőrömön is megtapasztalhattam. A csókja semmihez sem volt fogható, túl tökéletes volt. Édes Merlin, mennyit áradoztam én erről a fiúról! Mégis, mennyire máshogy látjuk magunkat az álmainkban, varázslatosnak, közben pedig egyszerűnek. A valóság pedig ennél csodálatosabb volt jelen pillanatban, így egyszerűen úgy határoztam, hogy soha többet nem fogok álmodozni. A világ összes kincsét odaadtam volna régen akár egy pillantásáért, de most, hogy túl voltunk egy meglepően tökéletes csókolózáson, már nem cseréltem volna ezt el semmiért sem. Minek nekem kincsek, ha érezhetem a szeretetét? -Én csak… nem is tudom, olyan bénának éreztem magam… -kicsit ráncolni kezdtem a homlokom. Még mindig nehezen hittem el, hogy ennyire szerencsés vagyok. A gondolataimból a puszija szakított ki, éreztem, ahogy kisimultak a ráncok a homlokomon. Mennyi érzelem van egy ilyen pusziban! -Kérlek, csípj belém, tudni akarom, hogy ez nem egy álom. -néztem fel rá, miközben a haját simítottam el. Mintha felhőkön jártam volna, amikor a szemébe néztem. Csillogtak, akárcsak, ha csillagok költöztek volna a pupillája helyére. Visszabújtam a karjai közé, annyira jól esett, biztonságban éreztem magam. Bármi is történt volna, James karjai biztonságot nyújtottak és ettől olyan kellemes nyugodtság töltött el, látványosan lazább lett a tartásom. Milyen érdekes dolgokat művel az emberrel a szerelem! -James, hónapokat vártam arra, hogy egyáltalán észrevegyél engem… Hónapokig álmodoztam csak arról, hogy hozzám szólsz a tanórán kívül is, teleírtam egy füzetet azzal, hogy mennyire szerelmes vagyok, a közeledben nem egyszer elpirultam, sőt, volt olyan is, hogy átváltott rózsaszínné a hajam, mert véletlen rám pillantottál. Bár, azt hiszem, ezentúl megtartom az ibolyalilát. Miért van az, hogy az egyik pillanatban megszólalni sem tudok mellette, a másikban pedig csak úgy ömlenek belőlem a szavak? Annyi mindent nem akartam ezek közül elmondani neki, de nem tudtam megállítani magam, a szavak utat nyertek maguknak. Talán tényleg azért volt ez az egész, mert végre megnyugodhatott a lelkem és biztonságban is voltam. Erre a homlokpuszi és a szorosan ölelő karjai voltak a legjobb példák. -Nem ok nélkül csókoltalak vissza. -visszhangoztam a saját szavait és a mellkasára hajtottam a fejem. Mennyivel kényelmesebb volt, mint akármilyen párna! A világ legpuhább párnája sem tudott felérni azzal a kényelemmel, amit a karjai között találtam meg. Lehunytam a szemem és hálát adtam magamban Merlinnek. -Az örökkévalóságig veled maradnék. -suttogtam halkan, miközben az egyik karomat szorosabban köré fontam, a másikkal pedig betakartam őt a talárja másik felével. Nem akartam, hogy miattam betegedjen le. Kész katasztrófa lenne neki, ha nem kviddicsezhetne, nem mellesleg pedig én sem adhattam volna neki addig több puszit. És én ezentúl rengeteg puszival szerettem volna elhalmozni őt.
Vendég
Kedd Dec. 22, 2020 12:10 am
Zefina & James
There's no time for censoring yourself
Nem akartam elhinni, hogy ő tényleg kedvel engem. Mármint ugyan mennyi volt az esélye annak, hogy viszonozza az érzéseimet? Csekély. Legalábbis az én szememben egészen addig amíg eléggé nyilvánvalóvá nem vált, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet. Mindenre gondoltam csak éppen arra nem, hogy engem szeret. Végtére is, nem lehetek olyan rossz arc nem igaz? Van bennem azért valami elviselhető, másképp nem vett volna észre Zefina sem engem, ugye? Nem tudom miért, de úgy érzem minden egyes érintésébe elveszek, miközben a hajamat babrálja, megmagyarázhatatlan nyugalom fog el. Mintha egész életemben csak erre vártam volna, egy békés pillanatra. Most, hogy megkaptam el sem akartam engedni őt, mert azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson és ő boldog legyen. – Nem vagy béna, az én szememben meg főleg nem. – ezt nem csak azért mondtam, hogy megnyugtassam őt, mert valóban így gondoltam. Bár nem tudom mennyire hisz nekem. A fiúknak általában nem mindig szoktak hinni manapság. De talán nem is kell szóban bizonygatnom neki ezt, inkább a tetteimmel, azok sokkal beszédesebbek még helyettem is. – Nem bántalak. De nem kell félned, tényleg nem álmodsz. Vagy igen, akkor mindketten álmodunk és ez egy igazán csodás álom, hidd el nekem. – visszabújt a karjaimba, ettől még inkább elvörösödtem azt hiszem. – Olyan hajszínre váltod a hajad, amilyenre csak szeretnéd. Rózsaszínnel is szép voltál, ha érdekel és most, hogy tudom igazából miattam volt. – tagadhatatlanul szívesen hallgatom őt, ahogy beszél hozzám, ahogy elmondja azt, hogy valójában, mit miért tett. Annyira aranyos volt. Szeretem, hogy ilyen közvetlenül őszinte és mindent igyekszik rám zúdítani. Bárcsak én is hozzá hasonlóan ennyi mindent meg tudnék osztani vele. – Van valami terved mára? – mosolyra húztam a számat és megsimogattam az arcát újra. Már nem zavartattam magam, azzal, hogy itt vagyunk a fűben, hiszen betakartuk egymást a talárjainkkal. Kellett ennél jobb? – Úgy értem, hogyha szeretnéd akkor felülhetünk és még itt maradhatnánk egy kicsit vagy bármi. – mosolyogtam el egy kicsit bizonytalanul, majd nyomtam egy puszit az arcára. Nem akartam a terhére lenni, bár kiindulva abból amit mondott kétlem, hogy ez így lenne. Mármint én biztos, hogy nem engedem őt el, szóval csak azt remélem, hogy valójában ő is így vélekedik majd. Természetesen nem kezdtem el fészkelődni a helyemen, nem akartam megzavarni őt, mert tényleg azt szerettem volna, hogy minden rendben legyen. Úgy értem… – Tudod én is hasonlóan reménykedtem abban, hogy észre veszel és nem kell attól tartanom, hogy esetleg elutasítasz. – motyogtam én is egy kicsit bizonytalanul, de azért igyekeztem nagyon nyugodt lenni és továbbra is ölelni őt, ha engedi és nem húzódik el tőlem.
