kerti törpék

Már rég terveztük a közös sátorozást, a kint töltött esti csillagnézést, a hosszú, éjszakába nyúló beszélgetést vagy az egymás szórakoztatását. Amikor Rox is csatlakozott a bátyjához a suliba és többet volt ott, mint itthon velünk, akkor jó darabig nem találtam a helyem. Mert ha valamiben verhetetlen vagyok, akkor az a gyerekeim szórakoztatása, a velük eltöltött programok pedig hirtelen szakadtak meg. Angie a megmondója, milyen sokáig csak pakolásztam a dolgaimat a műhelyben egyik polcról a másikra és vissza, pedig számolhattam volna ezzel, hisz Fred esetén is ugyanezt végigjátszottam. Pedig eskü nem szándékos, hogy ennyire hozzájuk nőttem. Vagy ők hozzám? Sosem tudom eldönteni. Mindenesetre most olyan lelkesen viszem ki az összes létező sütit és édességet, ahogy csak nem szégyellem.
- Zúg az, csak csöndben. - egy ügyes célzás a masina felé és úgy kel életre némán, mintha annak fizetnének csak. Majd szépen letolja a gyepet, mi pedig még a frissen lenyírt fű illatát is szipkálhatjuk. Az részletkérdés, hogy mostanában valamire olyan nagyokat tüsszögök, mint a csuda.
- Időjárásjelentést is olvastál? - vonom fel kétkedve a szemöldököm, ahogy lepakolok a felállított lábas tálcára és leülök a lányom mellé. Nem tudom megállni, hogy ne nyomjak egy puszit bongyor fürtjei közé, csak utána rúgom le a cipőt és húzom be a lábaimat a sátoron belülre.
- Ha hideg lesz, majd felmelegítem a pokrócot. - elemelek egy szép nagy csokis teasütit és Rox felé nyújtom, hogy törjön belőle. Mindent, de tényleg mindent összevadásztam, amit csak bent találtam. Nem tűnik még szottyadtnak, aztán ki tudja, lehet, hogy ehetetlenül száraz már. Angie nem szokott ilyeneket megtartani.
- Tényleg szép, a legutolsó világkupán is ilyen szép volt, amikor anyádék nyertek. - amikor még játszott, nem most volt, de legalább fantasztikusan csinálta. És most pedig csak itt ülünk és nézzük az eget, édességet burkolunk és fütyülünk az élet nagy problémáira. Egy pillanatra lesandítok rá, tekintetemet megragadja, hogy mennyit változott. Persze, már itthon van egy ideje, de még nem csináltunk igazán apa-lánya programot, csak futólag találkoztunk. De igazából állandóan az jár ilyenkor a fejemben, hogy minél idősebb, annál jobban hasonlít az anyjára. De ez jó, jobb, mintha vörös lenne, legalább különleges, kitűnik mindegyik a családból. Én pedig nem lehetnék rájuk amúgy sem büszkébb.
- Mit szólnál, ha este rémtörténeteket mesélnénk a zseblámpa mellett? - dobom fel az ötletet, rég csináltunk amúgy is ilyet.

Nem rejtem véka alá, hogy mennyire remekül szórakozok. A sátorozás gondolata a lányommal extrán feldob, ismét lehetek komolytalan, sztorizhatok neki rémtörténeteket, addig világítunk a lámpával, amíg be nem alszunk és édességet zabálunk, miközben hallgatjuk a tücsköket. Mindeközben pedig jobban szemügyre vehetem a gyereket és megállapíthatom, hogy már lassan kész nő lesz, pedig nem is olyan rég még a pocsolyából szedtem ki és tisztítottam meg a sok rá száradt kosztól. Ő olyan sok értelemben, mint én, csak lányban és csöppet több két lábon állással - ezt is csak az anyjának köszönheti, amiért mindig résen van. De a bátyjával ellentétben, aki tényleg két lábbal áll a földön, ő szinte lebeg. És azért is engedek meg magamnak pofátlanabb vicceket, mert ő tényleg értékeli.
Más sem hiányzott jobban, mint lógatni a lábunkat a sátorban, csokis sütit majszolni és sztorizni. Mert pont annyira villanyoz fel a története, mint amikor én szórakoztatom őt. Igazából mostanában már sok szokásunk "cikivé" vált és ritka az a pillanat, amikor a gyerekeink elfeledkeznek arról, hogy már kamaszodnak. Szinte észre sem vesszük, úgy elrepül az idő és az olyan dolgok, mint hogy megfogja a kezem vagy kapjon egy puszit már ciki.
Roppant jól szórakoztat, hogy éppen csak bekapja a falatot, már az arcára ül a mondanivaló és csak figyelem, ahogy gyorsabban kezd el rágni, hogy megszólalhasson. Mindahányszor hallom a lányom néha megbotránkoztató, néha hajmeresztő történeteit, akaratlanul is arra gondolok, hogy jobban nem is hasonlíthatott volna rám. De ha én megoldottam mindent idővel úgy-ahogy, akkor neki is megy. Akaratlanul is jóízűen kezdek el nevetni a felgyújtáson.
- Szokj hozzá, hogy Weasleyként nem minden fog tökéletesen működni. Apád vére van benned, nem anyádé. De legalább tudod, hogy mit kell tenned. - mutatok is rá a mutatóujjammal, mielőtt bekapnék még egy sütit. Ha valamire büszke vagyok, akkor az a gyereknevelés. Ugyan mi tudna két talpraesett, vagyis nagyjából talpraesett kölyköt felmutatni ilyen agymenéssel, mint ami nekem van? Tudom, hogy kellettek hozzá Angie acélból sodort idegei is, de úgy a végeredmény a lényeg. De ha már az anyjáról van szó, akkor nem hagyhatom, hogy elszontyolodjon, szóval pálcát ragadok és az ablakba kirakott pitét célzom meg, hogy az is megtanuljon repülni - úgy nagyjából hozzánk. De azért teszek pár olyan kört vele, amiről egyből Angie jut eszembe és csoda, hogy nem landol a fűben.
- Ha a pite is játszani tudna... - kacsintok Roxra és nekilátok a felszeletelésnek. Van itt nálam minden, ami evőalkalmatosság, mert felkészültem arra, hogy ellopjuk azt a pitét. Az a fő atrocitás, ez nem vicc!
- Ne viccelj, te még egy cikeszt is felülmúltál anyád hasában. Azok  hurkok... csodálom, hogy utána nem fogta el a hányinger. - jó érzéssel gondolok vissza arra az időre, amikor gyerekkel vagy gyerek nélkül, de ott szurkoltam a lelátón, kicsit sem szégyellve, hogy tetőtől talpig ki vagyok pingálva, mint egy félnótás és úgy hajladozok minden egyes bravúros megmozdulás után, mint egy fúriafűz. A mai napig büszke vagyok a nejemre, legyen szó arról, hogy abbahagyta és átállt egy másik pályára. De azóta nyugodtabbak a napjai is.
- Anyád veled volt karrierje csúcsán. Ha úgy vesszük, nem is az anyatejjel szívtad magadba a kviddicset. De egyébként nekem is van sztorim. Mielőtt ide költöztünk volna, a bolt fölötti lakrészen éltünk. Vagyis... éltünk és kísérleteztünk. - most ugyan már csak raktárként áll ott és az összes kísérletemet áthoztam ide - És egyszer pont akkor jött meg, amikor szikrákat kezdett el szórni az egyik próbálkozásom. Szóval majdnem sikerült felgyújtanom anyád haját, ha nem vagyok résen. Utána abból állt a közös tervezgetés, hogy ahányszor szó esett arról, hogy nagyobb házba költözünk, ragaszkodott hozzá, hogy külön helyiséget kapjanak az agymenéseim. - hogy mégis miért tudok így beszélni mindarról a csodáról, ami a fejemben megszületik és megteremtem? Mert igazából így van. Én látom az érem mindkét oldalát, még ha néha eléggé öntelten tudom tömjénezni a találmányaimat.
- Azt mondod, hogy nincs sütnivalód? És az eseted a büntetőmunkán? Nyugi, nem szóltam semmit anyádnak róla. Ha nem égetően fontos, akkor nem kell gyötörni, így is sokat szenved a papussal. - papus. Mert maximum így hívom, sehogy máshogy. Addig jó papus, amíg messze van. Meg a múlt is messze. Voldemort nevét meghallva egyszerre fog el a büszkeség és a szomorúság. Nem tudok nem Fredre gondolni és még akkor sem jó képet vágni hozzá, ha tudom, hogy hősként halt meg. Azért egy félszeg mosolyt magamra erőltetek, ahogy megrándul a szám széle és nagy levegőt véve aljas vigyort veszek fel, aztán felemelem a kezem és lassan begörbítem az ujjaimat. Remélem, hogy tudja, ez miféle megtorlást jelent, mert a következő pillanatban elkapom a lányom grabancát. Régen csikis volt, remélem, hogy még mindig rettentően az, mert most galád dolgot tett.
- Ugye tudod, hogy az idősebbekre hárítani főbenjáró bűn? - nem fogom visszafogni magam, de azért nem szeretném, hogy a pite feljöjjön. Ha védeni akarja magát, úgyis kibirkózza magát, mert kicsi és fürge és megtalálja a módját, hogy kifurakodjon.