Jó volt az otthon töltött idő, jó volt látni, hogy apa mennyire megvan. Mert hiába még ugyanaz a rendszer, noha nem a Roxfortban vagyok, nem járok haza. Ő pedig boldog és nem magányos. Nem is tudom, hogy ez inkább jó, vagy rossz, de azt hiszem, hogy örülnöm kell az ő boldogságának. Hogy június óta mennyit fordult velem - velünk - a világ, azt nem lehet szavakba önteni. Amennyire nem bírtuk egymást a lányokkal, most az egyikükkel egy szakon tanulok és minden apró feladattal kapcsolatban összedugjuk a fejünket, addig a másikukkal csak még bonyolultabb helyzetbe keveredtünk. De magam előtt - illetve Fred előtt is - már ki merem mondani, hogy kavarunk. Vagy valami olyasmi. Pedig tudom, hogy ez az egész románc néha csak egy vékony élen táncol és minden egyes szökellésnél félő, hogy darabjaira hullik. Tudom, hogy ez nem normális, de legalábbis nem egészséges. De valahol jó érzés titkolózni, megbújni vele egy sarokban, csókot váltani és tovább oldalogni, mintha mi sem történt volna az árnyékban. Ez nekem rettentően kényelmes, de érzem, hogy valami nincs rendben. Az is lehet, hogy rég nincs rendben. Már rég vége a szünet utáni halloween bulinak. A diákok vagy még valamelyik asztalon táncolnak a tanulóban, vagy elmentek hányni vagy már rég az ágyukban alusszák az igazak álmát. Én ezzel ellentétben a második füves cigimet szívva táncolok - vagy valami olyasmit imitálok - a folyosón. A nyitott ablaknál megállok egyet levegőzni, hogy a friss oxigén jeges mardosással a tüdőmbe tóduljon. Nem ittam sokat, ellenben jót érzek. Nagyon jót. Még közel sem vagyok fáradt és Soniát már elvesztettem valahol, most ismét az eszembe jut, hogy meg kellene őt találnom. Fred már tuti alszik, de az is lehet, hogy valamerre kóborol. Kit érdekel. Most azonban csak az utcát nézem. Az utcát és ahogy egy ismerős hajzuhatag lép ki. Kedvem támad megfigyelni, így aztán előre hajolok. Mi több, belekapaszkodok az ablakkeretbe és fellépek rá. Kedvem támadna egy nagyot kurjantani, de csak egy koncentráló sóhajra futja. Ha sokat szívok, az egyensúlyom a romokban. Vagy tényleg változik a tér? Azt ígértem neki, hogy táncolok vele. Most jött meg a kedvem a tánchoz, fogalmam sincs, hogy miért. Úgy tántorodok vissza az ablakból, mintha a mutatványért fizetnének is, de arra mindenképpen elég, hogy kiszúrjam Sonia közeledő alakját a folyosón. Széles mosolyra húzódik a szám, ahogy felé fordulok. - Táncolsz velem? - és meg sem várva a válaszát csak a keze után nyúlok és megragadva magamhoz húzom. Nem vagyok sem durva, sem erőszakos, csak a lelkem háborog, most már magam sem tudom miért.
