Our secret Marco&Kenzie

Az, hogy mostanában rossz kedve van, nem igazán fedi le a valóságot. Reggelente úgy érzi magát, mint akin átment egy úthenger, oda és vissza, kétszer. Mire észbe kap, általában elmegy a nap fele, ráadásul az újak halálra idegesítik, főleg a hollóhátas és hugrás példányok. Pedig aztán nem történt vele semmi különös, most mégis a ottpusztuljonmegmindenki napjait éli.
Ha ez nem lenne elég, kerítenie kell sürgősen egy jó vágású balekot, aki legalább pár hónapig képes eljátszani, hogy oda és vissza van érte. De ugyan ki lenne ekkora palimadár? Napok óta töpreng azon, hogy vajon kit fenyegessen meg, kinek tegye tönkre annyira az életét, hogy egy ilyesmibe belerángassa. Mert az már nem elég, hogy csak beszél róla. Kiadták neki, hogy most már illendő lenne a „herceget” bemutatni, elég a szavakból. Egy szó, mint száz.. bajban van.
A könyvtár egyik asztalánál ücsörög és méregeti a potenciális jelölteket. Az egyik túlvörös, a másik szeplős, a harmadiknak nagy a fej, a negyediknek meg a füle. Senki, de senki nem felel meg neki igazán, ami azért is vicces, mert ugye nincsen abban a pozícióban, hogy válogathasson. Ráadásul a mögötte ülő lányok fecsegése és nyavalygása olyan téren idegesíti, hogy egyetlen egy épeszű gondolat sem fut át az agyán. Mérgesen fordul a másodévesek felé, ám mielőtt fenevadként ugrana rájuk, mögöttük felfigyel valakire.
S a felismerés úgy vágja fejbe, mintha egy péklapáttal csapnának neki oda. A lányokra azért még mérgesen, kissé lenéző stílusban odanéz, majd feltápászkodik a székről és célirányosan indul meg, mint vad a prédája után. Egyetlen egy percre sem veszti szeme elől a griffendéles jómadarat, esélyt sem adva neki arra, hogyha esetleg észrevenné és menekülni akarna, akkor megtehesse. Sőt. Lesből csap le rá, ugyanis az egyik könyvespolcok által képzett folyosóról úgy nyúl ki Marcelino felsőruházatáért, hogy a fiú levegőt is alig tudjon venni.
– Montero, de rég láttalak –néz sejtelmesen vigyorogva a másikra, majd húzza őt maga után egy olyan helyre, ahol mások szemei elől biztosan jól rejtve vannak.
- Ne aggódj, nem öllek meg – ereszti el akkor, mikor már tényleg jó helyre érnek.
- Tartozol nekem, behajtanám – s mindezt úgy mondja, hogy hangjából érezhető legyen, hogy esély nincsen kihátrálni ebből. Kell neki ez az ember, akár fenyegetnie kell, akár nem.

Ahogy meglátja a griffes srácot, úgy kólintja fejbe a felismerés, mintha péklapáttal vágnák tarkón. Teljesen biztos benne, hogy ő az, akire szüksége van ebben az esetben, s ki is nézi belőle, hogy belemenjen ilyesmibe. Ezért is indul meg, ezért csap le rá, s mindezt képes úgy, hogy közben a kétségbeesés egyetlen egy szikrája sem villan át tekintetén.
– Szétátkozod? Ugyan már… Túlságosan jó préda az neked ahhoz, hogy árts neki – neveti el magát halkan, miközben tovább húzza magával a másikat, mit sem törődve a pulóver állagával.
– Persze, hogy örülsz, végre nem csak az álmaidban látsz – vigyorog rá szemtelenül, magabiztosan. Marcelinoval nem sok közös van bennük, majdhogynem semmi, de mégis tudnak egymásnak úgy dobálni szavakat, mintha ezer meg egy éve lennének barátok. Holott ez eléggé távol áll tőlük.
– Téged – közli olyan egyszerűen, mintha csak az egyszer egyet kérdezték volna tőle. – Kell nekem a csinos nagy pofid, ami elég megnyerő ahhoz, hogy egy kisebb hazugságot megerősítsen –kezdi el nyersen felvázolni az egészet.
– Mondjuk úgy, hogy mindkettőnk számára kedvező ajánlatom van – neki nagyon szüksége van valakire, akit végre megmutathat otthon, Marco meg kap érte annyit, amennyit csak szeretne. Hát melyiküknek nem érné meg? Hangját visszaveszi, hogy tényleg csak ők ketten hallják ezt a kis dolgot. Nincs szüksége arra, hogy már azelőtt hazajusson a kitalált sztorijának mivoltja, mielőtt ő véget vethetne az egésznek.
– Mennyiért játszanád el, hogy a csodálatos és elbűvölő párom vagy? – tér rá végül a konkrét dologra, mert nem szeretné tovább kerülgetni a forró kását.

– Ó barátom – ciccegve rázza meg a fejét, míg ajkai gúnyos mosoly ívébe formálódnak lassacskán. – Nem mondták még, hogy kissé túlértékeled magadat? – hajol bele a másik aurájába, elég közel ahhoz, hogy már csak suttognia kelljen. – A csinos pofid mulandó, ne arra verd magadat, mert ha egyszer véletlenül történik vele valami… – húzza végig mutatóujjának körmét a másik arcélén, majd visszadől normális testhelyzetbe. – Kár lenne érted – fejezi be végül mondandóját. Rá van szorulva a másik segítségére ezt nem tagadja, de azért nem fog elpuhulni.. A fiú túl nagyra van magától, éppen úgy, ahogyan ő maga. Tökéletes kiegészítői lesznek egymásnak ebben a színjátékban.
– Ha vacsorázni viszel, te fizeted a magadét és én is a sajátom – vág közbe, mert azért ennyire nem kívánja eltartani a másikat. Fizet is, meg még vásárol is neki.. Jó, hogy nem ő lesz a sugarmommyja, mi világot élünk.. – Ha kacsingatni akarsz, csak szólj és esküszöm még segítek is – be kell látnia, hogy azért, amit kér az kissé sok. Nem kívánja meghiúsítani a másik lehetséges hódításait, csak legyen róla fogalma. Mindenre lehet megoldást találni.
– Akkor mégis mit kérsz érte? –méregeti gyanakodva a másikat. Olyan nincsen, hogy mindezt ingyen és bérmentve vállalná bárki is, főleg nem a Montero kölyök. Zsigereiben érzi, hogy van valami, amit biztosan kér cserébe, s Kenzie nem akar ostobán, meggondolatlanul belerohanni.
– Hahh nézd már, visszatért – fordítja jobbra a fejét, mikor halk cipőkopogásra lesz figyelmes. – Igen kitartó ez a leányzó, képzeld azt hallottam, hogy valami szerelmi csoda főzetet tanul, hogy végre az övé legyél. Olyan kis romantikus – fordul vissza a másik felé mosolyogva. – Szerinted mit lépne, ha most itt a szemei előtt megcsókolnál? – teszi fel érdeklődve a kérdést. Ha már megegyeznek, akkor nem lehet elég korán kezdeni, nem? Ki más lenne a legjobb hírvivő, mint egy rajongó, aki lépten nyomon követi a griffest? Mit szeretne ezzel a lány elérni? Egyelőre semmit, csak kíváncsi arra, hogy Marconak a szája jár csak avagy tényleg benne van-e a dologban?

Marco lépése annyira váratlanul éri, hogy hirtelen azt sem tudja, hogy mit kellene lépnie. Keze automatikusan indul egy pofonra, hiszen tőle ez a legelvárhatóbb reakció egy ilyen esetben. Ám agya jelzi, hogy most nem azzal kéne meghálálni a tettet, így jobbja a csattanás helyett, csak végi simít a másik tarkóján, míg testével közelebb kerül a másikhoz. Nem élete csókja, nem fogja felmagasztalni érte a Montero kölyköt, de el kell ismernie, hogy nem is annyira katasztrófálisan rossz, mint gondolta volna. Ő távolodik el, mert túlzásokba mégsem kell esni, na meg egy halk sikolyt is hall a közelükből. Fejét a hang irányába fordítja. A földön néhány könyv, egy alsóbb éves pedig szája előtt tartja kezét, miközben őket nézi. Aztán elfut. A mardekárosból pedig kitör a nevetés, s ezen események sorozata alatt, keze még mindig a griffendéles fiú tarkóján pihen. Mert valahogy elfelejti azt elvenni.
–Telitalálat – – fordul vissza a másik felé, s ekkor realizálja, hogy túl közel vannak, túl intim és éppen elég ideig volt ez ahhoz, hogy most már vége is legyen. Így hát elengedi, miközben hátrébb lép. – Vajon milyen gyorsan fog az imádjuk Monterot klub, öljük meg Mackenziet klubbá alakulni? – még mindig nevet, s terel. Mert ha valamiről, hát arról biztosan nem kíván beszélgetni, hogy most ők itt tényleg csókolóztak.
– Akkor áll az alku? Néhány találkozó a családdal, aztán majd viharos szakítás meg blablabla és szabad vagy - nyújtja kezét tárgyilagosba váltva a másik felé. Ha Marconak nincs más kívánsága, feltétele, akkor ezzel le is zárná ezt mára, hiszen felesleges lenne tovább csűrni, csavarni. Az alapok, az érdekek tisztázva, had menjen kimosni a száját, hát ne legyen egész nap Montero íze.